A versárlatok az erősségei Krusovszky Dénesnek. Nagy levegőt vesz és végigmondja a gondolatot, amely a versben történik meg. Jó érzékkel, ösztönösen tudja, mi az, ami a versben gondolható el. A retorika klasszikus eszköztára is be van vetve: a párhuzamok, az erősítés, az ismétlődés, a variatív szerkesztés, az elakadó hang, az imitált elhallgatás, a concetto, az oximoron, a paradoxon. A versek beszélője, miközben az őszinteségre tör, mint a személyes bátorság teljesítményére, a klasszikus rétort támasztja fel. Egyetemi irodalomtudományi szemináriumok jól dolgozhatnak Krusovszky Dénes verseivel. Felkészült olvasó és felkészült szerkesztője saját szövegeink. A metaforák allegorizálnak, a kép kimerevítve marad, az azonosítások erősek, néhol már túlságosan tolakvóak is: „Álmom, az elszökött gyerek, / nem jön haza ma éjszaka már.” A vers címe nem meglepő módon: Álmom, az elszökött gyerek, természetesen. (34. oldal) A beszélő hang maga is magabiztos, tudni látszik a dolgok magyarázatát, a tanulságot összefogja, a metaforák sorát kézben tartja. Ez a hang, aki beszél, nem lesz ismerősebb a kötet végére sem. Nem lágyul el. Nem érzeleg. Mindig távolságot tart magához és a szöveghez képest is. Kortalannak tűnik, nincs meghatározottsága, nincs kötődése. Nehéz elkerülni ezért, hogy néha meg ne remegjen a bizonyosságra mutató beszéd, mint például a Kavics vagy angyal című vers végén:

 

Fáklyához szokott kezemnek most

egy gyufaszál is elég,

te se aggódj tovább:

„hiába épít odakint mindenki

gátat, bennem így is

megárad egy folyó.” (Az összes nevem, 35.)

 

Így idézve a vers zárlatát, megtartva az eredeti tördelést látható, hogy egyszer csak valaki más veszi át a beszéd fölötti uralmat. Az idézőjelek kiszakítják a bizonyosság addigi otthonosságát. A beszélő hang nem azonos önmagával, a vers folyamatossága megtörik egyszer csak. Ez a vers még egyéb szempontból is jellemző példa Krusovszky versvilágára és poétikájára. A metaforikus azonosítás biztonsága a kétségek bizonyossága nála, sosem a kételytelen, a tét nélküli kijelentések eredménye. A választás, az elágazás, a megtörés, a szétszálazódás jelei a metaforák, amelyek ebben a kételyben kimerevedve allegorikus jelekké válnak. A versek szövegtestét, a beszélő hang egységességét feltörő jelek, a Mást, a Másikat megidéző macskakörmök tipográfiai jelezései ennek a belső, poétikai természetű keresésnek. Ezért is van az, hogy aki beszél, nem válik ismerőssé a versek során keresztül haladva sem. Az idézett zárlat finoman, távolról alludál hagyományra, szerepmintára, költői előképet jelző jeleket jelző jelekre. Az áttételesség kételye a zárlat József Attila Eszmélet című versét megidéző törés. A törést, a kiáradást előkészítő elszakadás játéka a versekben vissza-visszatérő motívumsor, a fonál. a tű, a tű foka mint a körül zárt üresség, ahogy a kerék és a küllők a folytonosságot megszakító, de fenn is tartó jel. A megszólaló hang és a megszakadó beszéd jelzései szövik át a verseket. A beszélő, az én körülhatárolhatatlan, metaforákba kuszálódó keresése. A Kavics vagy angyal című vers első része ekként hangzik:

 

Mi repül után, kavics

vagy angyal? Legkönnyebb

kérdésemre ma sem hallok

választ, és hiába

indulnék már, lerúgott

cipőmbe egy szótlan gyerek

vetette meg ágyát.

Még nem aludtam el,

de szemem már zárva van,

egy apró dalt dúdolsz

nekem, és kialszanak

a világítótornyok,

„magányos fa volt, aminek

a koronájába ültem,

de erdő nőtt körém”. (Az összes nevem, 35.)

 

Ez a nagyon erős, kiforrott hangon megszólaló első kötet is érint a modern költészet mítoszát. A cím is erre a lírafelfogásra utal, a rejtőzködő, megsokszorozódó, de mégis a kimondás aktusára váró én mítoszára. Arra épül ez a poétika, hogy lehetséges a kimondásban a megnevezés. Hogy van olyan nyelv, amely hordozni képes a jelentések igaz, tiszta, elemi rendjét. Hogy a név végül is fellelhető: „… de ha elbújok, ne keresd a nyomom, / ha elszökök, ne gyere utánam, / csak mondd ki egyszer az összes / nevem, mert én egyre / sem emlékszem már.” (Az összes nevem, 19 oldal) Még akkor is, ha a beszélő eltávolítja magától a föllelhető bizonyosságot a felejtés szemérmére hivatkozva. Ezért gyakran és nagy tudatossággal hivatkozik a nyelv anyagszerű jelenlétére a versekben, hangsúlyozva ez által, hogy kijelentéseinek nem a valóság, hanem a nyelvi jelek közötti bolyongás az igazi közege.

Finoman és mívesen használja a rájátszást más versek, szövegek, poétikák jeleire. Ez a finomság inkább már nem is magát a felidézett szöveghelyet kívánja az olvasó emlékezetébe idézni, hanem annak a tovahaladó visszhangját. Ez a visszahangzó nyom a jelentések emlékezete lesz már csupán, és rájátszásai pedig az allegória újraértelmezett használata: „Most még – ezt a szünetet kihasználva / – hazaszökhet az Aránytalanul Nagy / Szavaktól (ami végül is én vagyok)…” (Most még hazaszökhetsz, 13 oldal) A költészet mítoszától, amely a magyar irodalmat mélyen áthatja, ez a könyv nagyon cizelláltan és eszélyesen tart távolságot. De jól ismeri és elveti. Egy új költészetfelfogás jelei körvonalazódnak ezekben a nagyon míves és tudatos versekben. A régit idéző jelei.

 

(2007)