A drámai nyelv hangsúlyai és méltóságteljes intonációja szövi át Térey János új kötetét. A versek beszélője különféle alakokat ölt magára, világát tékozló gazdagság veszi körül, dikcióját pedig a pátosz és az irónia ízei váltogatva járják át. Hangsúlyosan közbeszéd ez, nem magánbeszéd. A fölöltött és a levetett szerepek sokasága idők és civilizációk elmosódó kavalkádjába burkolózik, mindeközben lényeges jellemzője hangjának az a tudat, hogy a sokaság, az úgynevezett közönség joggal lehet kíváncsi szavaira. A színész státusa ez, aki rétort jelenít meg. Szavai súlyosak, mondatainak szövése nagy tudásról, megformálása pedig a téma emelkedettségének tudatát hordozza magában. Dekadens korok moralistái voltak ilyen szigorúak a világgal és önmagukkal szemben. Akik már látták vagy látni vélték a sötétség alján megjelenő hajnalpírt.

Az archeológiai réteg egyik fontos szála ennek a gazdag szőttesnek, amely az Ultra című kötetben feltárul. A táj, a múlt, az idő, a személy, a nyelv és a formák archeológiája egyaránt. A Térey-versek világa új összefüggések közé került az említett 2003-as kötet, illetve a két archeoműfaj nyomait analizáló, annak jegyeit magára vevő munkák, a Paulus (2001) és A Nibelung-lakópark (2004) megírása által. A verses regény és a Schakespeare-mítoszdrámák nagyszerű újraírásai roppant hatást fejtettek ki Térey János versbeszédére. A drámai hang, a stilizált argó használata, az archaikus távlatok felé nyitó nyugtalanság, a diszkréten vagy makacsul aláaknázott pátosz már a Szétszóratás (1991) vagy A természetes arrogancia (1993) hangjában is jelen volt. De az a monumentális, a mértékeket szétfeszítő erő, amely a két rendhagyó mű előtt jelen volt inkább egy erős, nagyon deklaratív költői szerepfelfogás keretében, illetve ennek a keretekkel szembefeszülő agresszivitásban, termékeny energiában nyilvánult meg. A megfelelő forma a lebontás, a romboló újraépítés munkájában találta meg a közeget. Az Anyegin hangján beszélő mitikus elbeszélés alakját öltő Paulus a stanzák újra tartalommal való feltöltése nem csak egy versforma emlékezetét mozgósította, hanem a versmondattan logikáját tette próbára. A századelő súlyos, patetikus színházi dikcióját mozgató Shakespeare-nyelv pedig A Nibelung-lakópark esetében a jambikus dallam és a rímtechnika egybejátszását, valamint ismételten a versmondatok sajátos logikai bravúrjai által helyezte új alapokra Térey versnyelvét.

Az Ultra kötet, amely alcímében tudatosítja az olvasóival, hogy (új versek, 2002-2006) ennek a nagy átrendeződésnek a sodrában született versek gyűjteményét adja. Ahogy az lenni szokott, elegáns ciklusokra tagolva az anyagot. A versek bőséges áthallásokkal szolgálnak a művelt és gyanakvó fülű olvasók számára, az homagok, az ajánlások megszaporodtak, a rájátszások, a formai idézetek, a rímidézetek, a zseniális át- illetve továbbírások nagyszerű példáival találkozhatni a kötetben. Az első ciklus, az A. B. F. R. A. verseiben a lírai archeológiai a versekben beszélő személy múltjának egy-egy leletét mutatja fel. Így hangsúlyos helyen szerepel benne Debrecen és a város környéke, e sajátos városszerű alakulat, amely történetileg teszi átélhetővé a decentrált centrum logikáját. A ciklus – és egyben a kötet – nyitó verse (Fagy) nagyszerű megújítása az ódának, amely a klasszikus költészet gondolati jegyeit viseli magán. A keresztyén nyelvi rétegnek a magyar nyelvbe történő beleíródásának feltárását folytatja tovább az ezt követő, Most és születésünk óráján című bravúros, a debreceni Nagyerdő lírai nosztalgikus leírása. Azonban a nagy költőelődök megidézése (lásd a park költőszobrait!) a strófa- és a rímszerkezet átépítése, a rímek által összekapcsolt szavak provokatív, ironikus konnotációja ellene tart ellene tart a naiv belefeledkezésnek. Ugyanígy akár a ciklus egy másik verse is (In memoriam) példa lehet a lírai hős archeológiáját a mellékes jelek, mint például a dolgozó szoba ablakán keresztül megszokott látvány lírai archaizáló leírása által bemutatni; mintegy az öreg Illyést vagy a kései Szabó Lőrincet idéző leírással. A versek a tárgyias költészet formakényszerét szembesítik az színpadi beszéd gőgjével, frivolságával. A nagy gesztusok mögül kilépő, a formában tartott beszéd elcsúszását érzékelő, a szerep mögül előlépő szereplővel. A mindennapi beszélő archeológiájával.

A kötetnek címet kölcsönző vers, a Jékely-homage a már említett Shakespeare (illetve Goethe) szintaktikával beszél, de nem ugyanazzal a szótárral, hanem a pesti szleng, a szubkulturális életérzés lenyomatát magán viselő hangon, amelyben az ULTRA mint Pest-allegória tolja el Hadrianus-Jékely nyelvének hangsúlyait. Az ehhez hasonló finom, bravúros eltolások, áthelyezések a verstani, retorikai, poétikai játékok mesteri használata közben váratlan hatást képesek elérni. A hatalmas formakultúra és nyelvi játékok sokasága között a kötet szinte minden egyes darabjáról külön kellene beszélni. Ez a rendkívül gazdag kötet Térey János költészetében jelentős fordulatot hajt végre, és mesteri szembenézés a magyar költészeti hagyományokkal. Tovább folytatja, méghozzá radikalizálja a Térey-versek korábban is meglévő teatralitás iránti rokonszenvét, erőteljesebben jelenti be a közbeszédet formáló igényt, a közállapotokról a moralista szkepticizmusával – Petri György szerepfelfogását megidéző módon – ítélkező nézőpont újraélesztése által. Az Ultra című kötetben az ornamens versbeszéd megerősödése az archeológiai szemlélettel kapcsolódik össze. A Shakespeare-drámanyelv felhívó jelként működő kettőspontja, amely vagy a definitív metaforát, vagy a közönséghez fordulás, a félre-funkció intonációt hivatott jelezni, itt egy jelentős költészet nagy fordulatáról is árulkodik. Térey János kötete a klasszikust megújító erőt hordoz, miáltal maga is klasszikussá válik.

 

(2007)