A kötet alcíme azt mondja: Kézikönyv kezdőknek és haladóknak. Kiknek ajánlja ezzel a szerző könyvét? Természetesen olyan kezdőknek és haladóknak, akik a szökést gyakorolják. De miről is van szó? A kötet kidolgozott, zárt, cizellált metaforikája a szökés jelentésmezőjében összekapcsolja a költészet világának modern esztétikai tendenciáit az antik hagyomány felé visszamutató élettechnikák morális tendenciáival. Jász Attila új kötetében egy régóta szigorú következetességgel épülő líra nagyon jelentős fordulóponthoz érkezett, és erről gazdag, erős, sok irányba mutató, izgalmas értelmezési lehetőségeket felkínáló mű tudósít. A kézikönyv-metafora modern értelemben a manualitást, a gyakori forgatást, a referencialitás szerinti olvasatokat helyezné előtérbe. Bizonyos, költői értelemben erről szó is van, hiszen a szöveganyag – a szökés retorikai kényszereitől sem függetlenül – a háló, a szövet, az anyagszerűség hangsúlyos közegében jön létre. A kötet árulkodó jegyzetei által tudatosított, kevésbé felismerhető, más szerzők műveit bevonó genezise akár erre is vonatkoztatható. Az utalások, a referenciák több értelemben átszövik ezt a szövegtestet. De a kézikönyvnek épp az antik hagyomány felelevenítése miatt más értelme is a jelentéseket szervező módon van jelen: a lélek megformálásának mindennapi gyakorlatát illetően. Korunk embere a fitnesztermekbe vonul, mivel az anyagban hisz, és e termek kultikus zenéjében, sajátos misztériumainak kellékei között az elkülönült szemlélődésnek a testre irányuló gyakorlatait végzi. Egy sajátos kultusz ez is, a zsidó-keresztény szemlélet felől nézve persze pogány kultusz. Azok a korok, amelyre a kézikönyv fogalmának itt megidézett használata visszautal, a lélekre koncentráltak, annak vezetői akartak lenni, az animulának, a lelkecskének, amelyet egyáltalán nem a napjainkban a szó használatáról levetkőzhetetlen pszichológiai értelemben gondoltak el. A modern pszichológiát valójában nem érdekli a lélek, vagyis az, aki kockára van téve, hanem az élet érdekli: a test, a testet körülvevő szociális világ, a test szexualitása, érzelmei, reakciói stb. Vagyis igazából ez a szemlélet a testről szól, ahogy az egyik verszárlatban olvasható: “A lélek örök problémájáról, a testről.” ([ii/15]) A kézikönyveknek az itt megidézett hagyománya azonban a test utánról visszanézve látta csak értelmét a lélekről beszélni, abból a perspektívából, amely ma, úgy tűnik, nem emberi. Noha antropológiai értelemben tudjuk, ez a legemberibb, túlontúl is emberi.

A négy ciklusra osztott, számozott verseket tartalmazó könyvnek többféle használati módja lehetséges. Olvashatjuk lírai fejlődésregényként, nem véletlenül idéződik meg Augustinus is. De olvashatjuk lírai naplóként, amely a lelket szembesíti az időben tovasuhanó létének korábbi alakmásaival. Ennek líraszemléleti, narratológiai problémái is izgalmas olvasatokat eredményezhetnek. Az első ciklus (Kell hozzá egy) hangsúlyosan a szöveg szövegszerűségét emeli ki, már a ciklus megteremtésével is. A szöveg hálójából menekülni, szökni vágyó, ugyanakkor a szöveg szövete által magára találó lélek, vagy mondjuk úgy: beszélő maga is szövegszerű alakítottságának tudásával lép elénk. A belső feszültsége, legyőzhetetlen paradoxona, amely magában rejti kudarcát is, tudatosítódik már az első ciklus első mondatában. A ciklus címmé kiszöktetett mondattöredéke a kötet végletes és legyőzhetetlen szövegszerűségét jelezi: “Kell hozzá egyfajta ostobaság, / hogy írni merjek.” (i/1) Az első ciklus leginkább a beszélőt fogva tartó szöveg létrejöttét tárgyazza, amely maga is kettős természetű: egyrészt az a hely, ahonnan kísérletet tesz a szökésre, másrészt pedig az, amely a menekülés célja. A beszélőnek és szövegszerű másának szembesüléseként olvasható kézikönyv-retorika belehelyezi a verskötetet a kortárs szövegelméleti problémák és a hagyomány lélekvezetési technológiáinak vitájába. Jász Attila művének ez a termékeny feszültésége, amelynek felvillantását megkíséreltem az előbbiekben, a tükör-metafora hangsúlyos megidézése által is tudatosítódik, amire a mottó utal.

A kötet elején olvasható idézet Baltasar Graciántól származik. Egy olyan szerzőtől, aki az élet művészetté alakításának morális programját kutatta, és mégsem az élet érdekelte. Az élet csak hozzá vezető út, megformálható anyag, amely a testet, a tudatot és a beszédet szigorú hármassággá szervezi. Egy új trinitárius szekta szerveződött ekkoriban, a késő barokk idején, egy túlfinomult, egzaltált, napjainkat idézően mélypszichológiával átitatott világ körvonalai sejlenek fel. Olyan kor, amely zabolátlan, vágyaktól szabdalt lelkeket termelt ki. Legnagyobb gondja a fegyelmezés, amelyet csak korunk mondana önfegyelmezésnek. Távol áll ez az aszketizmustól, hanem a beszéd és a gondolkodás megformálása az elsődleges feladata. Mert az egyik alakítja a másikat ebben a bonyolult szövevényben. Olyan világlátást idéz elénk ez a könyv, amely a morálisan megformált széppé válik magától, és esztétikai örömet okoz. Gracián kora még az esztétika előtti világ, az ekkor keletkezett szövegekben a beszélő megragadhatósága nem könnyű feladat. A szövegek beszélői ugyanis nem magukra reflektálnak, hanem arra a formára, amelyen keresztül fegyelmezik gondolkodásukat, érzéseiket és figyelmüket. Beszédjük ezért ölti leggyakrabban a kicsiszolt, kimunkált aforizmák, szentenciák, gnómák formáját. A kötetben klasszikus gnómákat alig találni, néhány kivételtől eltekintve (pl. [i/13]). Ám a letisztított, kidolgozott, csiszolt nyelv és forma ebbe az irányba mutat. A tükör makulátlansága a szöveg elvégzendő feladata, amelybe néz a beszélő. És a tükör visszanéz. Benéz. A metaforák erősebbek lesznek, és győz a retorika.

A hátsó borítón található szerzői szöveg a kötet céljait, stratégiáját, szándékait illetően pontos útmutatót ad az olvasónak az általa felkínált gyakorlatok megismétlésére. A hátsó borítóról hiányzó záró vers, mint kicsinyítő tükör, visszanéz a könyv világába, tejes egészében idézem: “A szökést gyakorlom. A köd lassan ellep, / elálldogálok még a benzinkút mellett. / Mintha csak egy angyal érkezését várnám. // Köröz felettem, füstkarikákat számlál. / A mennybejutásom kétes esélyeit. / Amit énem felfog (elnyel vagy felderít). // Már nem látszik semmi, koncentrikus körök, / sorok egymás után, és dobozos sörök. / Néhány csikk (de csitt!), s ismét el/előtűnök.” (A szerző szíves közléséből) A kötet beszélője a szökés esztétikáját gyakorolja, amely másként fogalmazva a modern költészet lírai programját idézi meg. Az alakváltás, a szöveg jelentések fölötti metafizikája, amellyel szemben a beszélő mindig kiszolgáltatott, és amelyben önmagát keresi, önmaga létének nyomait vizsgálja, ebben a könyvben egy régi, nagy és erős hagyomány tükrébe pillant bele, amely az önismeretet tekinti a beszéd igazi tétjének, de abban az értelemben, hogy az önismeret fegyelem, szigor és munka eredményeként hozható létre. Nem annak illuzórikus tudatában, hogy létezne valahol megrendíthetetlen azonosság, az identitás megnyugtató föllelhetősége, hanem a lélek higgadt szemrevételezésében. Ahogyan én értem, úgy archaikus ez a kötet; programja nyugodt és mégis követelő. Gnómatikusan fogalmazva türelmetlen, mint egy szelíden hullámzó tó. Mint a természet maga.

(2004)