1941 és 2005 között feszül ki az íve ennek a könyvnek. Szonettek, egyszázharmincnyolc, mondja az alcím. Somlyó György pályájának metszete is egyben, hatvannégy év megjelenítése. Somlyó György töretlen, magas színvonalú életműve kivételes figyelemmel, éberséggel és fogékonysággal követte mindazt, ami a hazai és az európai művészeti- és kulturális életben történt. De nem csak ezt. Számára az irodalom világirodalom, amit a Goethe óta elterjedt retorikai fordulattal jelez az európai kultúra. Bármi is legyen a világirodalom, ezek a szonettek még tudnak róla. Természetesen, ahogy az 1990-es kiadáshoz Vas István által írt előszó jelzi, európai tudatú ez a kultúrafelfogás. Somlyó György költészetének gazdagsága ebből a hatalmas, sodró erejű, nagy folyamból táplálkozik. Ma csodálattal nézzünk ebbe a folyamba, amely – ha metaforát komolyan vesszük – visszatükrözi az eget, és minket, olvasóit, akik fölé hajolunk.

A cím megőrzi Somlyó nagy sikerű, először 1956-ban megjelent kötetének a címét, bár az azóta immár negyedszer megjelenő kötetbe foglalt szonettek száma a továbbírás által tovább nőtt, a kötet szerkezete azóta – ha másképp nem, hát terjedelmileg – átrendeződött. Ez a kötet ars poétikájában, szerkezetében és – azt hiszem – művészetfelfogásában sem azonos már a korábbiakkal. A kötet 1953-as célkitűzése és az 1956-ban megjelent kötet víziója egy merész terv, a kultúra körképe jegyében fogant. A verstárgyak ennek a még nagyon határozott, a 19. században kikristályosodott, a második nagy háború sokkja által megerősített hit jegyében a humanitás és a művészetek gyógyító, felemelő, a borzalmakat átlelkesítő és megtisztító erejének hitében fogantak. Az európai művelt polgárság kultúrájának makacsul őrzött hite ez, amely a kultúra mecenatúra által felvállalt támogatását, az épített környezet igényességét, a nagy erőfeszítések árán létrehozott képzőművészeti magángyűjtemények közgyűjteményekké való átalakítását jelenti. A humanizálás és a művészetekkel való kultúrálás polgársága, amely a zene, a képzőművészet és az irodalom egymást átható hármasságát vallotta, az európai polgárság eltűnésével lassan már csak emlékműveit hagyja maga után. Mert az a polgárság, amely létrehozta szellemi és anyagi értelemben az európai kultúrát, elvesztette meghatározó erejét, ahogy a 19. század végére az arisztokrácia, akik között voltak Rilke barátai és patrónusai.

A kötet olvasása során láthatóvá válik az 1953-56 között keletkezett célkitűzés átalakulása. A későbbi továbbírások során a forma eszménye tart ki a legtovább. A verstárgyak hamarabb figyelnek fel a változásokra, válnak szkeptikusakká, váltják fel a művészetbe vetett hitet a kitartás, a leletmentés, a késő nemzedékek számára felmutatandó mementó szerényebb szándékaival. És ezzel párhuzamosan válnak a korhoz jobban közelítővé, és kérdőjelezik meg, bontják le az addig vallott és hirdetett struktúrákat. A létezett szocializmus nem hagyott nyomot e polgári hagyományon. Csupán a vállalt, ma is újra aktuális baloldaliság, amely a kommunista kiáltvány, a fiatal Marx és Engels írásai óta meg nem valósult programot jelentenek.

A forma, úgy tetszik, makacsabb. A szonettnek a magyar irodalomban Kazinczy óta különös, fontos szerep jutott. Petrarca és Shakespeare szonettjeinek recepciója avatta a magyar lírai nyelv egyik legnagyobb presztízsű formájává. Idegensége azonban, az európai irodalomhoz fűződő kapocs-szerepe mindvégig megmaradt. Rilke szonettjeiből és a Nyugat mestereinek örökségéből merített Somlyó György is, erről árulkodik az 1941-es Babits-hommage, amely a szonettek előfutára. Az hommage-vers a szonettet, mint halotti maszkot állítja elénk. Az emlékállítás szándékával komponált szerkezetnek – jellegéből adódóan – sokféle kulturális kötődést kell jeleznie, és ezért az irodalmi formát mint művészet- és kultúraközi alakzatot kezeli. Jelzi ez a választás is, hogy a kicsiszolt szó-raszter, a szavakat zárt struktúrába rendező hagyomány, amit szonettnek nevez az irodalmi emlékezet, nem pusztán esztétikai szövedék, hanem tárgy, amelyhez kultikus hiedelmek is fűződnek. Ereje mágikus, metafizikai távlata a logosz erején nyugszik. A kötet szigora a szonett-kötet építmény sokszorosan strukturált architektúráját követi. Él ezekben a szonettekben is a rilkei hagyomány, hogy a struktúrák átfordíthatók, és a nyelv épp úgy érzéki, térszerűen rögzíthető jelentések felfejtésére képes, mint a kő, amelyben benne van a szobor. Lebontva az esendő, lényegtelen részeket a struktúra múlékony ideje a végtelen és örök megjelenítésére képes. A szavak művészetében a leginkább strukturált rend hordozójának pedig a szonett mutatkozik. Ezért marad a forma, a rímek rendje és a verslábak száma, az oktáv és szeptim, s e két nagy egység között a cezúra, az egyikben tükröződő másik, a festés és a konklúzió, a szentencia és a concetto összekapcsolása.

Miközben a versek figyelme átalakul. Egy elmúló kor, múló eszmények, egy új és más nyelvet beszélő világ izgalma jelenik meg bennük. Somlyó György számára nem idegen ez a világ, nem ellenséges: éberen figyel, szelleme friss, lélekben fiatal. Követi a történéseket, de megőrzi az eszményeit. Kicsit kétkedőn, frivolan, elegánsan távolságot tartva tőlük. Egy igazi intellektuel magatartása ez. Talán ilyen volna egy posztmodern Rilke habitusa. Aztán a versforma is – Tandori Dezső szonettjeinek a műfajt megújító, megbontó hatása alatt – megroggyan. Fellazul a klasszikus szabályok betartása, megszaporodnak a formailag is rendhagyó versek. Különösen látványosan történik ez meg az 1990-es harmadik kiadást követően született darabokban. A politikai váltás – úgy tűnik egy ennyire erős hagyománytudató költészetben is – összekapcsolódott a művészeteszmény és a hozzá szorosan kapcsolódó költői nyelv megkerülhetetlen eróziójával. A szonett egy kulturális tudat epitáfiumává lényegül. A búcsú gesztusai, a lemondó kérdezés és a mégis szűnni nem akaró reménykedés élteti őket tovább. Egy szívósan vésett epitáfium ez a százharmincnyolc vers. És a kötet negyedik bővített kiadása már több is, mint szokásos verseskötet. Egy jelentős életműnek és egy kornak a dokumentuma. És olyan, amely már kiállta az idő próbáját. Ettől pedig költő aligha kívánhat többet.

 

(2005)