Miként a címben, úgy Parsifal nevének ismétlése maga a kötet is. A szóalak változatlan megismétlését csak egy vessző választja el. A címet kimondva eltűnik a vessző is, csak a lélegzetvételnyi szünet csendje marad. A beszédhang feloldja a jelek különbségét. Az ismétlés során az ismétlődő többé már soha nem ugyanaz. Ha azt mondjuk: parsifal, parsifal, akkor a másodszorra kiejtett névnek már nem a név jelöltje a jelentése, hanem valamiféle nyomaték, intonáció, értelmezés kap felhangot általa. A második parsifal felhangja lehet tragikus, katartikus, vágyakozó, együtt érző, csalódott és a többi számos érzelem. A Parsifal-történet, ahogy arról a kötet lábjegyzete is tudósít, a kora középkorba nyúlik vissza, mégis a modern Európa egyik nagy önértelmező mítoszává vált a 19. század végén. Wagner befejezetlen operájába már egy új, kereszténység utáni Európa invokálására tett kísérletként került be. E radikális modernség kódjaként hallgatták és figyelték csillogó szemmel a nácik is, ahogy figyelték a démonokat, akik a földre szállnak végre újra. Vége az angyalok uralmának, jöhetnek ismét a démonok!

Varga Mátyás kötetében a Parsifal-monda szereplői, ahogy maga a hős is, kis betűs szóalakként szerepel. A kötet versei következetesen kerülik a nagybetűs írásmódot. A mondatkezdő pozícióban lévő szavak épp úgy kisbetűvel vannak írva, miként a tulajdonnevek. Tehát itt parsifalról (klingsor, herzeloyde, artus, blanchefleur, amfortas, etc.) van szó, és nem a híres mítoszi másukról, a nagybetűs hősökről. Az ismétlés mindig valami másnak az ismétlése lesz, nem az önmaga ismétlése, ahogy a megismételt sem azonos önmagával. Az ismétlés az önazonosság, az identitás kérdését teszi kérdés tárgyává, vonja be a beszéd terébe.

Varga Mátyás kötete a Parsifal-monda, a Grál-mítosz megidézésével nagy tágasságú közeget mozgat meg, amely a keresztény Európa búvópatakszerű hagyományához tartozik, ahhoz a tudáshoz, amely akár kultúránk alapjait, annak önazonosságát érintő kérdéseit boncolja és kutatja. A Grál-mítoszban a Jézus alakhoz kapcsolódó legendák összekapcsolódnak a távol-kelet misztikus szimbólumaival, átszínezi még az európai népek kereszténység előtti hitvilága, mindez így együtt valami mély, titokzatos, álomszerű, a kollektív tudatelőtti kavargó, lenyűgözően fenséges, izgalmas, félelmetes, de mindvégig ismerős világát adja. Legerősebben és legfeltűnőbb módon mindebből a görög-latin kultúra hagyománya hiányzik. Vadabb és végletesebb, mint a kiegyenlítésnek, a bűnt és a büntetést is mértékek között tartó, emberi mértékekkel mérő szemlélet.

De Varga Mátyás könyve a legkevésbé sem a Parsifal-monda újramondására vállalkozik. Semmiféle didaktikus, illusztrációként ható kapcsolatot nem hoz létre ezzel a hagyománnyal, nem elmagyarázni akarja a jó ezer évvel ezelőtt létrejött, formát nyert, szerteágazó történetei és szereplői elnyerték alakjukat. A kötet szövegvilága távoli, érintőleges kapcsolatot tartanak mindezzel, de annál fontosabbat, hiszen egy kecses verseskötet és ez a hatalmas, nagyon erős hagyomány a maga hömpölygő szöveg és zenei áradatával óhatatlanul elsodorja, magával ragadja, beszippantja, rátelepszik. Nem mintha védekezni akarna ellene, sőt, sokkal inkább felkínálja magát, átadja, ráhagyatkozik. Még pontosabban fogalmazva: rá akar hagyatkozni erre az áramlásra. Az áramlásnak ezt az önfeledtségét, mint a zenében átélhető önfeledtséget kívánja és az olvasót is ebbe az otthonosságba ragadja magával.

A szerző a kötetvégi jegyzetben előzékenyen, I-től IV-ig terjedő római számok alatt foglalja össze a Parsifal-monda szerteágazó eseményeit. Azért előzékenyen, mivel a kötet is hasonlóképpen, római számokkal jelzett részekre oszlik, mint kvázi ciklusokra vagy inkább fejezetekre, amelyek a jegyzetben azonos szám alatt ismertetett cselekménymozzanattal látszanak laza kapcsolatban lenni. Vélhetően azokra az eseményszálakra helyezi a jegyzetíró szerző (akit azonosnak vélünk lenni a verseket író szerzővel) a hangsúlyt, amelyek számára, mármint a kötet szerzője számára fontosak a Parsifal-monda eseményei közül. A mondai alak és a kötet beszélőjének viszonya nem egészleges, hanem részleges. A kapcsolat csak metonímikus, részleges és esendő. A részletek kapcsolódnak a részletekhez. Például a seb, mint tematikus jel. A nevek nem önmagukat jelentik. A seb nem Amfortas, a Halászkirály sebe. De a sebzettség és a gyógyulás között a testen túlmutató jelentések torlódnak össze Varga Mátyás kötetében is. Az azonosság mindig különbség. Az ismétlés megismételhetetlenségről informálja olvasóját. A szöveg ugyanakkor mégsem azt mondja, hogy teremtett hősöm, x y életének bizonyos mozzanatai, egy életrajz részletei kapcsolatban látszanak lenni Parsifal sorsának mozzanataival, amely hasonlóság miatt a kötet szerzője tetszőleges kapcsolatot tud teremteni saját sorsának elbeszélése és Parsifal sorsának újra-elbeszélése között. De mivel saját hőse (mellyel szemben távolságot teremt, az időnkénti „megszólító mód” alkalmazásával) nem Parsifal maszkja, ezért megnevezésére a parsifal szóalakot alkalmazza. Egy dolgot azonban nem árul el, méghozzá a kötet hősének nevét. Csupán parsifalként nevezi meg, és sejteni engedi, hogy Grál-lovagról van szó. Vagy pontosabban egy elhivatott Grál-lovagról, aki időtlenül, a szöveg minden anakronizmusa ellenére valódi Grál-lovaggá lesz, erre irányuló tanúságul szolgálnak azok a jelek, amelyek éltét kísérik és körülveszik.

A mítoszoknak azonban nem főszereplője, hanem hőse van, és ebből a szempontból a kötet is hasonló mintájához. Hőse van, még ha ez a hős nem is olyan, mint egy időtlen mitológiai hős. A Parsifal-mítosz hősei halvány átderengése miatt a parsifal, parsifal kötet beszélője is hősként jelenik meg, noha nem bír a klasszikus hősök fenséges tulajdonságaival. De tovább viszi kiválasztottság tudatát, tehát mégis csak hősként szerepel. Ha kritikusabban vesszük szemügyre, akkor kiderülhet, hogy talán csak a beszéd birtoklása teszi őt mintegy a Parsifal visszfényeként parsifallá. Ám az továbbra is nyugtalanító kérdésként merül fel, hogy vajon miként is lehetne megnevezni, ha a szöveg nem ad nevet neki, csak elkölcsönzi a parsifal megnevezést. Az irodalmi szövegek olvasásán gyakorlott olvasó első gondolata, természetesen adódó feltételezése, hogy a névtelenségben maradó elbeszélő aligha lehet más, mint a szöveg szerzője.

Egyébként pedig nagyon finom és töredezett az a párhuzam, amely a kötet hőse és a Parsifal-monda hőse között jön létre. A magasztos és kitartott hang helyébe itt az esendő és töredékes közlésekből szerveződő építkezés kerül. Ez a technika a hallásgyakorlatok (2009) számozott sorozatát idézi vissza, a segélyhívás című miniszériavers köteten belüli megjelenése visszautal arra a szövegvilágra. Továbbá visszaköszön még az írásjelek alkalmazásának módja, a mondategységek kisbetűs kezdése és a záró írásjelként használt pont alkalmazása, amely ebben a formájában, amikor a mondatvég ugyan határozottan jelezve van, de a kezdet elmosódni látszik, szellősebb távlatot kap. A nagybetűk alkalmazásában nem csak a mondatkezdő pozíciót, de a tulajdonneveket is felfüggesztő íráskép figyelemfelhívó jelentőséggel bír. Jelentésességet kell tehát tulajdonítanunk neki. Az ismétlés lehetetlenségére és a kezdet elmosódottságára utalhat.

Az ismétlés nem csak a mítosz strukturáló elme, hanem a beavatásé is. A Grál-mítosz egy új eszményt teremtett, amely ha jobban meggondoljuk, lényegében idegen a kereszténység addigi ezer éves történetének szellemiségéhez. Nem hagyható figyelmen kívül az sem, a Grál-mítosz, Parsifal mondája és Varga Mátyás kötetének értelmezése kapcsán sem, hogy a lovag-eszmény megszületése a 12-13. századi Európában számos szálon összefonódik az ugyan ebben az időben létre jött Mária-kultusszal. A Lovag és a Szűz közötti, a mindennapok világától elemelt, a jelentések szimbolikus potenciállal töltött, idealizált és transzcendens szférába áthelyezett viszonya a teljesség egymásra utalt két elemét mutatja fel. A férfi és a női princípium, az emberi lény duális szerkezetének harmonikus alakzata a dolgok értelmezéséhez és elrendezéséhez nélkülözhetetlen mintázatot jelentenek.

A remete, a szerzetes ismert alakja volt a keresztény hagyománynak, de a katakombák egyháza, a hatalommal szemben alávetett, a békét és a szeretetet, a megbocsátást és a sebek begyógyítását ígérő küldetésnek nem volt része a sebek ejtése. A remeteség a lélek és a világ sebeinek begyógyítására irányuló életgyakorlat, az ima és a meditáció, az önmegtagadás útján gyakorolt engedelmesség és szolgálat. Mindeme törekvések alapfeltétele a szegénység. A szerzetesrendek, akárcsak a lovagrendek ezt a belső ellentmondást úgy oldották fel, hogy a személyes szegénységet megtartva a közösségre, mint jogi személyre ruházták át a birtoklás soha nem bűntelen viszonyulását. A bűn a másik, a felebarát illetve a cselekvőnek önmaga üdvössége ellen irányuló tevékenysége vagy szándéka által valósulhat meg. A bűn vállalása azonban épp oly fontos az üdvtörténet szempontjából, mint az annak elkerülésére irányuló igyekezet.

A lovag az, akinek kell magára vállalnia a bűnt a hit és a Jézus szolgálatában. A gyilkolás elsajátítása és ennek összekapcsolása a kereszténységgel a lovagi kultúra szubtilis nyelvi alakzatain, mitikus alakjainak sorspéldáján keresztül vált lehetségessé. Parsifal alakja a lovaggá válás útját bejárja a tévedéseknek, a gyengeségnek, a gyávaságnak, a test csábításának, az indulatoknak való kiszolgáltatottság általi cselekvésnek, és a legsúlyosabbnak, a hit elvesztésének stációit, míg végül nagypénteken a remeténél töltött Húsvét ünnepén eljut a lovaggá válásnak, a beavatás teljességéhez.

A kötet szikár, hétköznapi, minden elemében mai nyelve, az éles vágások, a kihagyásos versbeszéd Parsifal távoli, ám mégis ismerős példázatát mondja újra. A kimódolt belső arányok, a négyszer tíz vers, minden egységben tíz, plusz a kezdő és a záró (prológus, epilógus) adta keret, az összesen negyvenkettő szöveg finoman megkomponált építménye ezen a mindennapi, mégis titokzatos úton vezeti végig olvasóját. A névtelen beszélő, akinek parsifal, parsifal a jelölője, a beszéd által az arc megmentésére, megmenekítésére, megteremetésére munkál, ahogyan a kötet Edmond Jabès-től származó idézete mondja. Szép és megrendítő, ahogy a lehajtott, a megtisztult és a felemelt arc ragyog fel a szövegekben.

(2011)