Erős, már-már megszállott figyelmű mondatokat csapnak egymásra. Pontos, tiszta fogalmazás. Erős, már-már mozdulatlan idézetek erős, megszállott szövegekből. Nem lehet tetten érni az idézeteket, csupán sejthető, hol rejtőznek. De nem ez a fontos, a könyv végi jegyzet ugyan utal rá, hogy vannak, és néhol érezhető is, hogy vannak mondatok, amelyek többet tudnak, mint tud az a beszélő, akinek a hangját halljuk valahonnan visszacsapódni, vagy az alakját véljük fölsejleni, eltűnőben, de akkor is inkább úgy, mintha tükörbe pillantva figyelnénk mozdulatait. Az idézés szerepe inkább csak a nyelvi készlet rendezgetéséhez kapcsolódik, a szavak és mondatok rendezgetése, hogy megjelenjen benne az a rend, amely kirajzolja a könyv saját világát. Üdítően pontos és felszabadult munka eredményeként mégsem művi, száraz vagy nehézkes eredmény születik, hanem lendületes, magával ragadó stílus, és olyan hang, amely az olvasótól akar valamit. Aki beszél, tudja, mit akar mondani. Gondosan, pontosan megmunkált nyelv, amely az erős tudatosság ellenére is magával ragadó tud maradni, talán azért, mert tisztázza saját eszközeihez fűződő viszonyát.

A számozott prózatördelésű darabok leírásokként jelennek meg, jelzése a helyszínnek, amely mint a természet, elveszíti realitását, és átváltozik nyelvvé, szavak rendjévé, amely rend és ritmus egységévé lényegül. A helyszínek konkrét jelenléte ellenpontozza a fogalmazás elvont, tárgytalan és a személyességet azonnal, megszületése pillanatában elmosó lebegését. A mondatok, vagy a mondat, amely sokszor az egész, számozással elkülönített egységen keresztül csak húzódik, húzódik, és nem tud véget érni, azzal a fajta kitartott mélabúval hullámzik, amely a lírai alkatú szövegek hangulatából ismerős. A keret metszet és tükörmetszet alcímű darabjai az egyes darabokból állnak össze és tükrözik egymást. Ez a hangulat a retorikai eszközökön erején túl a mondandó tárgytalan, nyugtalanítóan követelőző jellegéből is származik. Ez a nyugtalanság a modern lírából ismerős nyugtalanság, amely a létezés és a személyiség egyediségéből származó mély, feloldhatatlan tragédiából táplálkozik. Ez a tragédia a halál rejtélyén nyugszik, ahogy ebben a könyvben is fel-felbukkan számtalan formában és alakban a halál, a halott-lét, az angyal arca. A rilkei rettenet feloldhatatlan félelme nosztalgiába öltöztetve megjelenik, amely a legtisztább erő, amely az írás aktivitásának, a fogalmazás önértelmezésének jelentést adhat. A történések világa regényszerű ívet ad a könyvnek, de sokkal fontosabb és jelentékenyebb, akárcsak a megidézett Akutagava-szövegekben, a felkeltett feszültség, a szavak ritmusának és nyugtalanító feloldása, ahogy az ima adta ritmus bizonytalan, megtört, mindig csak megkísérelt, de elfelejtett felidézése és a test fiziológiájának felpörgetése, átrendezésére irányuló törekvések nyelvi megjelenítése. Azzal, hogy a vallás és a test problémái épp olyan gondot okoznának, akárcsak a nyelv alakítása, a könyv a keleti gondolkodás világát és a misztika nyelvét idézi meg.

A kötet zárt rendszere az ismétlések, az idézés, a ritmus szabályozó rendjét takarékosan használja fel. A melléhelyezés poétikája, az esetlegesség felszabadultságot okozó könnyedsége, az egyes szövegegységek a felütés és zárlat közötti nyelvi terét kitöltő elcsúsztatások, leírások, eltolások megalkotnak egy olyan hangot, amely távolságot tart önmagától. A melléhelyezés metaforái sajátos, elcsúszó metaforákat eredményeznek. Olyan metaforákat, amelyek nem az egymásra vonatkoztatás, a ráismerésnek ezeket a technikáit használja fel, hanem a tovább lendítés elhalasztódó, elbizonytalanodó, felfüggesztődő azonosítását. Ez azt is jelenti, hogy a könyv vagy a szerző nem tud valamit, amit tolakvóan közölni akar, de nagyon erősen sejt és sejtet az olvasóval. Ebben a szövegalakítási, retorikai és poétikai jegyben mintha valami olyasmit is vélnék felfedezni, ami újabb irodalmi korszak vélelmezhető megjelenéséről is informálhat bennünket. Ugyanis a kilencvenes évek magyar irodalmának gondja talán nem a megbélyegző „szövegirodalom” tét, cél és elkötelezettség nélküli könnyűségében lappanghatott, ha volt ilyen egyáltalán, amit kritikusai a szemére vetettek és vetnek ma is, hanem talán az a fajta elbizonytalanodás következtében az a bizonytalanság felbukkanása, amely elmosta a határozott szándékokat az írás gesztusa mögött.

Győrffy Ákos könyve valamit nagyon akar az olvasótól. Valami fontos és lényeges változásról is árulkodó történik a magyar irodalomban. Olyan erős, magával ragadó próza, hogy észrevétlen válik lírává. Olyan tiszta, eszköztelen líra, hogy prózaként is olvasható.

 

(2004)