Sorsod művészete

Gérecz Attila versei és utóélete

 

Gérecz Attilára különösen érvényes az az irodalomtudományi tétel, mely szerint a költő sorsa és művészete egymástól elválaszthatatlan entitás; megbonthatatlan egész. S érvényes rá az a megállapítás is, mely szerint alkotónak és művének a megítélése szüntelenül változó, lezárhatatlan folyamat. A mű(alkotás) egykori és mai értelmezése és értékelése között jelentős eltérés mutatkozhat. Sokszor csak a kellő hatástörténeti időtávlat teszi lehetővé, hogy az adott (élet)mű az őt megillető figyelemben és elismerésben részesüljön; elfoglalhassa méltó helyét az irodalomtörténeti folytonosságban.

Az 1929. november 20-án született költőt kamaszfiúként németországi hadifogságba viszik. 1947-ben térhet haza, ám két év múlva, húsz éves korában összeesküvés és hazaárulás vádjával bíróság elé állítják és tizenöt évi börtönbüntetésre ítélik. A váci politikai börtönben ismerkedik meg azzal a fiatal alkotókörrel, amelynek tagjai – többek között Béri Géza, Kárpáti Kamil, Tollas (Kecskési) Tibor, Tóth Bálint – a börtönkápolna „füveskertjében”, titokban saját verseikből és műfordításaikból kézzel írott, egy példányos antológiákat állítanak össze. 1954 májusában mutatja meg nekik élete első versét (Így bocskorosan), mely kiforrottságával, kész voltával azonnal a csoport vezető egyéniségévé avatja őt.

 

 

Így bocskorosan ugye megnevettek,

hogy márványt törni hegynek indulok?

A számon pimasz mosolygás a jelszó,

füttyöm csibészes: én is feljutok!

 

Nincs tömött zsákom s hegymászó botom!

Segítő kezet tán egy társ sem ad,

de vihart-oldó déli szél kölyök-

fejemre borzol lágy barackokat!

 

S a hegytetőn majd minden mezt lehántva,

én is kacagva szélnek öltözök;

karjukra fűznek mind a fény-nyalábok,

s eltáncolunk a fejetek fölött!

 

Így bocskorosan ugye megnevettek,

hogy márványt törni hegynek indulok?

A számon pimasz mosolygás a jelszó,

füttyöm csibészes: én is feljutok!

 

 

Két hónappal költővé avatása után, kalandos körülmények között, a Dunát átúszva megszökik a börtönből, hogy végül egy nemtelen feljelentés újra a váci fogdába, a pesti gyűjtőfogházba, majd a márianosztrai szigorított fegyintézetbe juttassa. Szökésének és letartóztatásának történetét két hosszúversben vagy verses elbeszélésben dolgozza fel. A Töredék és a Gyűjtő-beli töredékek, mint címük is jelzi, az elkészült versek közötti, költőileg még feldolgozatlan történéseket prózai, narratív betétekkel egészítik ki, s ily módon lezáratlanoknak tűnnek. A mai, az egészelvű gondolkodás és ábrázolás válságát átélt olvasóban viszont éppen e fragmentált és beszédmódokat váltakoztató jellegük miatt keltenek érdeklődést. Gérecz Attila utolsó művét, a Levél című zaklatott ritmusú szabadverset, 1956 júniusában írja. Ugyanez év október 31-én szabadul a börtönből, hogy hét nappal később, a szovjet tankokkal vívott utcai harcokban, nem egészen huszonhét évesen és alig több mint két esztendei alkotómunka után, mártírhalált haljon.

Versei évtizedekig legfeljebb különféle, nyugaton kiadott füveskerti antológiákban jelenhetnek meg, itthon a neve sem nagyon kerülhet szóba. Az első hazai Gérecz-kiadásra 1991-ben, a másodikra pedig a mostani, egy évtizeddel későbbi gyűjteményes kötettel kerül sor. A két kiadás ténye, valamint a legújabb kötetben szereplő s a legkülönbözőbb korosztályokhoz tartozó költőktől – a kor- és sorstársakon kívül: Döbrentei Kornéltól, Kulicz Gábortól, Nagy Cilitől, Oravecz Pétertől, Rózsássy Barbarától és Szentmártoni Jánostól – származó emlékezések és tisztelgések, illetve a neves írók, irodalomtörténészek és esszéisták – Czigány Zoltán, Fodor András, Jankovics Marcell, G. Komoróczy Emőke, Mezey László Miklós, Szakonyi Károly, Tarján Tamás, Varga Domokos – által készített pályaképek és elemzések mindenesetre a recepcióban időközben örvendetesen bekövetkezett elmozdulásról tanúskodnak. Gérecz Attila sorsának és művészetének értő megítélésére, a magyar irodalomtörténeti folytonosságban való elhelyezésére valójában mintha mostanra érett volna meg az idő.

 

*

 

„A mű, amit a költő haláláig alkot, halálával hirtelen egész lesz s a kompozíció, melyet éltében szinte testével takart, a test sírbahulltával válik láthatóvá, fényleni és nőni kezd… A tiszta és mindig világosságot áhító lelken törvényszerűen teljesedett be a sors. Megalázó szegénységben élt, folytonos és egyre szaporodó politikai csalódások között. Ilyen természetes halált csak egy költő halt még a magyar irodalomban, Petőfi Sándor, a magyar szabadságharc költője a segesvári csatatéren. Nem bírta volna elviselni azt, ami következett. Attila sem. Azt csodálnám, ha élni tudott volna, s ezt csodálom néhányunknál is, akik még élünk” – jegyzi fel Naplójába Radnóti Miklós, a három esztendővel korábbi József Attila-emlékesten mondottakat felidézve, 1940. december 28-án. Négy éve sincs már hátra ekkor, hogy saját költői munkássága is hirtelen „egésszé” váljék s a költőelődökéhez hasonlatos „természeteshalála bekövetkezzék.

Alig másfél évtized múltán, egészen más történelmi szituációban, mégis hasonló emberi és költői sorshelyzetet él meg és kényszerűen személyes művészetparancsot fogalmaz meg Gérecz Attila is 1955 januári, a váci rabkórházból kicsempészett levelében: „Ez a kultúra; vécépapír és egy kis darab ceruzavég. Civilizáció már több van. Fürdőszoba, hideg-meleg víz, angol WC, éjjel-nappal központi fűtés és óriási ablakok a Duna felé, ahol ismerős napesti fények kóborolnak ismeretlen vizek hátán, valamerre az Élet felé. Mert az is itt folyik közvetlen a fal mellett, a túloldalon. Ugyanolyan szürkén, mint a Duna, ismerős szekérzörgést hord a hátán… – de hol vannak már azok a hullámok, amelyekkel hiába volt a küzdelem… Ezekben a napokban az élet egyetlen megoldásául a halált láttam. Aztán lassan, lassan visszafordultam. A hangba, bár még mindig szinte brutális volt az intellektus nyomása az érzelem felett, lassan a lírai kedv kezdett túlnyomóvá válni.” Élet és halál határmezsgyéje, a fogolylét rideg valóságosságának és az emlékképek életben tartó erejének kettőssége, a gondolat fegyelmezettségének és a lírai szárnyalásnak az egysége ez. Valóban, leginkább a munkaszolgálatos behívókról hírt adó vagy a bori notesz verseit író Radnótiéhoz hasonlatos művészi léthelyzet tehát.

A hóhérság eszkalációja című, szintén a kötetben szereplő esszéjében Koppány Zsolt találóan állapítja meg Gérecz Attiláról: „Fogoly volt, mint Radnóti. Mártír lett, mint Radnóti. A különbség csupán az, hogy nem tarkólövés végzett vele, hanem sorozat. Az iszonyat horrorisztikus hierarchiái. A zsidóságát nem valló katolikus Radnótit származásáért ítélik lassú kínhalálra. Géreczet meg azért, mert apja vitézi ranggal bírt, logikus(?), hogy a fiával is le kell számolni. Miféle ország ez, ahol költőknek kell halniuk? Ugye, a kérdés költői? Hát persze, nincs semmilyen magyarázat… Jaj, boldogabb idők! Boldogabb helyek. Zugai a világnak, ahol a költő is elérheti a nyugdíjkorhatárt! Mert nem hihetjük, hogy Petőfi, Radnóti, Gérecz minden álma az volt, hogy mártírok lehessenek! Ne higgyük. Írni akartak. Műveikkel tovább élni. És nem a sorsukkal. Vagy azzal is.” A Gérecz Attila összes versét, az őt megidéző verseket, a róla és műveiről szóló esszéket és tanulmányokat egyaránt tartalmazó kötet címe nem véletlenül a költői pálya egyik meghatározó darabjának címe is egyben: Sorsod művészete.

A magyar költészet történetében élet és halál, élet és életmű egységének kérdése meglehetős gyakorisággal vetődik fel. Nálunk a vers megformálása és megformáltsága, sajnos, önmagában meglévő esztétikai értékein túl, nem egy esetben akár az őrület elhatalmasodásának, az erőltetett menet kiszolgáltatottságának vagy a teljes fizikai leépültség állapotának elviseléséhez is segítséget nyújt. Ezen a tájon a forma fegyelmének áhítása és vállalása még az életben maradást, az utolsó életesélyt, a végső kapaszkodót is jelentheti. „Még jó, hogy vannak jambusok és van mibe beléfogóznom” – állítja József Attila. „Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?” – kérdi fájdalmasan Radnóti. „Szólhassak s mint rossz gégémből telik… vagy míg az égi és ninivei hatalmak  engedik, hogy beszéljek s meg ne haljak” – fohászkodik Jónás-Babits. Ilyenkor a „ki-be ugrál a két szemem” élményét csakis a dantei tercinában, a lélek védekezését a vergiliusi eclogaformában s a magára maradt „különös hírmondó” keserű vallomását csakis hexameteres mértéksejtelmekben lehet elmondani, mert az úgy és legalább elmondható. Ilyenkor minden más külső körülmény – gyűlölet, káosz, erőszak – esetlegesnek és tünetinek látszik; minden új távlatot nyer, minden a kétszer kettő józanságával, a türelmes humánum, a bölcs sztoicizmus nézőpontjából szemlélhető. A hang elfogultságoktól és elfogódottságtól mentes, a forma zárt és mégis áttetsző lehet. A kivételes lelkiállapot tragikus harmóniát teremt, az alkotás és a mű egyszerre gyógyír, menedék és „fegyver”: az élet, a világ fegyelmezetlenségével és rendezetlenségével szembeszegezett formafegyelem és művészi rend.

 

 

[…] – Verset írok SORSOD MŰVÉSZETÉRŐL.

Űzöm az ÉLŐT, míg lélekké sérül.

Ha megmintázom – mindannyi halott!

De mit én öntök köréjük a forma,

olyan lesz, mintha Isten szobra volna!

– Dalolom őt, aki nyomot hagyott.

 

Te féled őt, kit Végtelennek vallnak,

hiszed bűnét, hogy kínálhat jutalmat,

s mert rászorulsz, még jobban szánlak így,

– vadócba oltott szegény rózsahajtás!

A szeretet csak művészet, nem vallás.

A szeretet nem szándék, de a Híd.

(Sorsod művészete)

 

 

A Stádium Kiadó által 2001-ben mintaszerűen összeállított, az egykori cella- és harcostárs iránti mély tiszetelettel és szeretettel összegyűjtött és megszerkesztett, körültekintően szöveggondozott és adatolt szép kötet megjelenése elsősorban Kárpáti Kamil érdeme. Ő az első hazai Gérecz-kiadás fő szorgalmazója és megvalósítója. Egyik szerkesztője az 1995-ben közreadott nagy börtönköltészeti antológiának (Füveskert 1954–1995), amelyben a két fennmaradt, saját verseket tartalmazó füveskerti kéziratos füzet (Ős-Füveskert; Pünkösdi Füveskert) anyagát teszik közzé. Ez utóbbinak az utószavában Kárpáti Kamil a műnek mint ellenállásnak, politikai tettnek és az alkotói tevékenységnek mint társadalomalakításnak, világformálásnak az irodalmi köztudatban általában kevéssé méltányolt vonatkozását emeli ki: „A mű az ellenállás. A megmérgeződött világ antitoxinja; túlélési lehetősége. A költőről (ha versben, ha zenében, ha bármi másban jut is el a költészetig) nem csupán régente, hanem századunk derekán túl is az volt az elismerés legközkeletűbb, de legmélyebb sztereotípiája, hogy teremtése egy virtuális világ létrehozására összpontosul, s amennyire megközelíti e virtuális teremtés az egyetemességet, akkora a költő nagysága… Egyvalami azonban csupán mostanra, talán nem is mára, inkább a ma féljövőjének idejére várja tudatosítását. Ez az irodalom valódi »politikája«, azaz politikai szerepe a társadalom, (de szívesebben fejezem ki magam úgy, hogy) az emberiség sorsának alakulásában. A politika a költészetben az a felismerés, hogy a költő nem (nem csak) virtuális világot teremt; a nagy: egyetemeset, a poeta minor pedig ennyi vagy annyi fokkal kisebbet, részlegesebbet. Hanem a valóságos világot teremti újra és újra folyamatosan úgy, hogy életben tartja.”

A „füveskertiségnek” Gérecz Attila művészsorsában vagy sorsművészetében megtestesülő, egyszerre emberi és költői hitelességű, egyszerre művészi és politikai hatású eszményét hangsúlyozza s annak napjainkban tapasztalható hiányára figyelmeztet Kárpáti Kamil a mostani kötetben is, amikor éppen a korábban idézett címadó, emblematikus Gérecz-verset elemzi: „… ma ugyan szólásszabadság van, de gondolatszabadság nincs, hiszen ahhoz nem elég a gondolatszabadságot deklarálni és megengedni, biztosítani kellene mellé a gondolkodás képességét is. Csakhogy ezzel szöges ellentétben a globális agymosás, s a genetikánál jóval előbb (nyilván, mert sokkal olcsóbban és kevesebb szöszmötöléssel előállítható, mint a klónozott ember) a klónozott (tömeg)gondolat, a tömeggondolkozás tenyészete üzemel. Így aztán futó pillantásra nem derül ki, hogy a költő megénekelte költészet nála mennyire komplex fogalom; hogy egyáltalán nem csupán a verskötetek termésére gondol, hanem a teremtő emberre; a mindannyiunkban ott lakozó költőre (köztük a már egyre jelentősebb mértékben megnőtt számúakra, akikben félig-meddig agyonvert állapotban lakozik a költősége). Gérecz ennél sokkal tágabb értelemben mindenkire gondolt, aki »nyomot hagyott«, egészen odáig, aki »szomjúhozza a Szépet«”. (Szanatóriumi elégia – Sorsod művészete)

A Gérecz Attila életéről és költészetéről összeállított díszes kiadvány valódi jelentősége az, hogy kiváló alkalmat teremt a ma olvasója számára egy felfoghatatlanul korán félbemaradt élet és egy befejezetlenségében is egységes életmű megismerésére. Segítségével talán lehetővé válik, hogy minden személyes vagy politikai elfogultság nélkül megtörténjék e kivételes életmű mai horizontú értelmezése és értékelése. Végre előfeltevésektől mentesen tudatosodhat, hogy az 1956-ot övező időszak történelmének és irodalmának – tragikusan töredékes sorsával és művészetével – minden bizonnyal Gérecz Attila és költészete az egyik legreprezentatívabb képviselője és kifejezője.