Jelenlét és jelenlét

Jelenlét és jelenlét

a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján

 

A hetvenes-nyolcvanas évek fordulója a legújabb kori magyar irodalom történetének korszakváltó időszaka, az 1979-es esztendő pedig talán e korszakváltó időszak legmeghatározóbb időpillanata. 1979-ben a Kossuth Könyvkiadó Vélemények/Viták sorozatában tanulmánygyűjtemény jelenik meg A hetvenes évek magyar irodalmáról. A kötethez, mely a megelőző években született, irodalmi-irodalompolitikai tárgyú írások reprezentatív válogatása, 1978. november 1-jei dátumozással a szerkesztő, Agárdi Péter ír rövid bevezetőt. Egymás után sorakoztatott kérdései önmagukban is  az irodalmi alakulástörténet folytonosságában ez idő tájt bekövetkező válságról-változásról tanúskodnak, ugyanakkor beszédes módon árulkodnak azokról a kétségekről és elbizonytalanodásról is, amit e válság-változás puszta jelzései a korszak egyik meghatározó ítészében kiváltanak: „Válságban van-e irodalmunk a hetvenes években vagy aranykorát éli? Megcsappant-e a remekművek száma a hatvanas évek első feléhez képest, vagy inkább csak érzéketlenek vagyunk még az új értékekkel szemben? Megszakadóban van-e a magyar irodalom több évszázados progresszív folytonossága, a művészi újítás erős társadalmi-közéleti íve? Netán bánnunk sem kell az efelé mutató jelenségeket, tüneteket, mondván, hogy manapság az irodalom végre nem kényszerül »lényegétől idegen terhek« vállalására? Vagy ellenkezőleg: a művészi és erkölcsi értékromlás veszélyével, az irodalom és a társadalom kapcsolatának meglazulásával fenyeget(ne) egy ilyen tendencia?” (Előszó)

Az irodalmi folytonosság megszakadásának, szorosabban: a lírahagyomány felhígulásának, a kritikátlanságnak és értékválságnak, a nemzedékek egymásra torlódásának egyértelmű jeleit mutatja ki Domokos Mátyás is az említett kötetben szintén szerepeltetett, nevezetes tanulmányában, amikor egyetlen esztendő verstermését, hatvanöt frissen megjelent verseskönyv mintegy kétszázhúszezer verssorát teszi mérlegre: „Kétszázhúszezer verssor! A világirodalom leghosszabb ismert eposza, a Mahábharáta összterjedelme csak kétszázezer sor; amit a Magyar Múzsa 1975-ben megtermelt, helyesebben, amit a jóval nagyobb termésből (»tízmillió magyarnak« az egyszerűség kedvéért versírásnak nevezett tevékenységéből) a magyar könyvkiadás kötetben való megörökítésre érdemesített, az volumenjében még az ősi szanszkrit eposz lenyűgöző arányait is fölülmúlja.”(.) A hatvanöt új verseskönyv közül tizenöt első kötet. „Ami a számok nyelvén azt jelentené, hogy a fiatalok rohama 1975-ben győztesen jutott föl a könyvkiadás sáncaira, hiszen majdnem minden harmadik verseskönyv szerzőjének személyében első kötetes költőt üdvözölhetünk. A számok (e tekintetben is) megszépítik a valóságot, ha nem vesszük figyelembe, hogy 1. formailag ebbe a csoportba tartoznak olyan költők is (Körössényi János, Mészöly Dezső, Orsovai Emil, Pálos Rozita), akik ötvenedik életévükön túl jelentek meg első kötetükkel, s azokban mindjárt több évtizedes költői (mellék-)tevékenységük gyűjteményét is átnyújtják az olvasóknak; 2. s hogy az irodalmi közvélemény által »fiatal költőnek« elfogadott szerzők átlagéletkora is éppen harminc esztendő.” (Nagyhatalmi helyzet vagy versírógép, It, 1977/1.)

Domokos Mátyással egy időben készített helyzetértékelésében Szilágyi Ákos már a líra hagyományos vezető szerepének megrendüléséről s egyúttal az epika előretöréséről értekezik. A kortársi irodalomértés képviselői közül elsőként rögzíti a válság- és váltásszituáció bekövetkezésének tényét, ha e válságot egyelőre csupán költészeti fejleményekre, a váltást pedig műnemek közötti fordulatra szűkíti is le: „A legújabb magyar irodalomban négy-öt éve váltás történt. Aki csak kicsit is odafigyelt erre a legalább tízesztendős, egyre gazdagabb és egyre határozottabb arculatot öltő irodalmi folyamatra, világosan láthatta, hogy a líra, a költői nyelv és gondolkodás pátosza, a társadalmi, politikai történésekre való lírai, közvetlen reflexió átadja helyét az epika sokkal prózaibb, sokkal konkrétabb, s ennélfogva sokkal gazdagabb és sokkal kritikaibb valóság-elsajátításának. A legújabb magyar líra »fénykora«, úgy látszik 68–69 volt, de mire ez látható lett, 72–73-ban, a fény már kissé megfakult. A szapora kötetekben a líra már nem beérkezett, hanem inkább kivonult az irodalomból.”(A lírától az epikáig, Mozgó Világ, 1977/3.)

1978 őszétől 1979 nyaráig a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat irodalmi szakosztálya és a Magyar Rádió irodalmi osztálya tíz részből álló kerekasztal-beszélgetés sorozatot szervez az 1945 utáni magyar irodalomról.(A vita anyaga kötetben is megjelent: Történelmi jelen idő. Beszélgetések a magyar irodalom legújabb fejezeteiről, szerk. és bev. Béládi Miklós, Bp., 1981.) „A Kossuth Klubban tartott viták során – idézi fel csaknem másfél évtizeddel későbbi költészet(kritika)i áttekintésében Kenyeres Zoltán – már elég éles formában került szóba a történetileg kialakult írói magatartástípusok átrendeződése és megváltozása. A sorozatot lezáró beszélgetésben felmerült például két történetileg egymás mellett létező ars poetica típuskülönbsége, a Weöres nevével fémjelezhető értékorientációs irodalomé és a hagyományos feladatvállaló irodalom típusáé. Az előbbi elsősorban esztétikai és etikai értékekre tekint, az utóbbi pedig azokat a szociális és politikai ügyeket próbálja képviselni, amelyek intézményes képviselete egyébként megoldatlan a társadalomban. Senki nem állította a beszélgetésben, hogy a két típus között minőségi különbség lenne, vagy hogy az Illyés nevével jelezhető feladatvállaló típus szükségtelenné vált volna az idők során. A puszta terminológiai megkülönböztetés mégis vitát váltott ki azok körében, akik nemcsak előnyben részesítették a nemzeti és társadalmi elköteleződés hagyományos formáját, hanem az egyedül helyes megnyilatkozási formának tartották.”(Ezüstkor? Vaskor? A mai költészet és költészetkritika = Irodalom, történet, írás, Bp., 1995.)

Körülbelül a századelő modern irodalomtudományi kutatásai óta tudjuk, hogy az irodalom története nem a különböző korszakoknak, évszámokhoz vagy eseményekhez köthető szabályos és egymásra épülő sorbarendeződése, nem békés és egyenes vonalú fejlődésmenet, hanem különféle szemléletmódok és formarendszerek, eljárásmódok előtérbe kerülésének, illetve háttérbe szorulásának, kifáradásának és megújulásának folyamatszerűen megformálódó, dinamikus válság- és váltássorozata. Ennek értelmében, már az eddig idézett vélekedések alapján is nagy valószínűséggel állítható, hogy irodalmunk alakulástörténetének folyamatában a hetvenes évek végére egy olyan átmeneti, köztes szituáció alakul ki, amelyben egyszerre érhetők tetten egy korábbi időszak szemlélet- és alakításmódjának egyértelmű válságjegyei (a helyzetértékelés kétségei és bizonytalansága, a verstúltermelés és színvonalbeli süllyedés, a nemzedékek összetorlódása, a pályakezdések megkésettsége), valamint egy alapvető szemléleti-poétikai (korszak)váltás bekövetkezésének és szükségességének biztos jelzései (az irodalom nemzeti-társadalmi kérdések iránti elkötelezettségének, a feladatvállaló-küldetéses költői szerep kizárólagosságának megkérdőjeleződése, lehetséges alternatívájának felkutatása, a nyelvi-gondolkodásbeli pátosz, a közvetlen társadalmi-politikai reflexivitás jelentőségének átértékelése). Az 1945 utáni magyar irodalom történetéről készített áttekintés szerzője, Kulcsár Szabó Ernő szerint „a hetvenes évek végére – a belső folytonosság korábbi zavarai ellenére is – szemlátomást kezdetét veszi egy olyan irodalmi beszédmód kialakulása, amely nem vezethető le az individuumszemlélet és a jelhasználat eladdig uralkodó formáit meghatározó művészi létértelmezésből. Az is kétségtelen, hogy olyan korszak zárul le a magyar irodalomban, amelynek a harmincas évek elején rögzültek a kérdésirányai és a kínálkozó világképi válaszok beláthatóságának főbb horizontjai.[…] Alapvető változás azonban nem a megformálás közvetlen tematikai, jelentéstani szintjein következik be, hanem magában az irodalmi jelhasználatban: a világhoz való viszony legelvontabb komponenseiről hírt hozó poétikai alakításban, közelebbről pedig az irodalom nyelvének modalitásában. Mindez elsősorban azt jelenti, hogy a hetvenes évek végétől fogva mind a lírában, mind pedig az epikában új jellemzői mutatkoznak meg a művészi kijelentés igazságtartalmához való beszélői viszonynak. A kijelentés igazságtartalmának kontextuális rögzítése poétikailag alapvetően más eljárásokkal következik be, éspedig általában olyanokkal, amelyek messzemenően viszonylagosítják a művészi igazság diszkurzusbeli, illetve a világmegértés folyamatában betöltött korábbi státuszát.[…] 1975 és 1979 között ezért irodalmunknak egy sajátosan kétarcú fejlődésmenete szakad meg azzal, hogy úgyszólván néhány év alatt bomlásnak indul a poétikai beszédformák korábban megszilárdult rendszere. A Németh László halálának esztendeje (1975) és a Termelési-regény megjelenése (1979) közti periódusban már olyan művek jelzik az irodalmi diszkurzusrend mélyreható (és utóbb visszafordíthatatlannak bizonyult) változását, mint Mészöly Alakulásokja (1975), Film c. regénye (1976), Tandori konkrét-vizuális költeményei vagy Oravecz Imre hopi-verseinek első csoportja (Egy földterület növénytakarójának változása, 1979).” (A magyar irodalom története 1945–1991, Bp., 1995.)

Kulcsár Szabó Ernő könyvében a magyar irodalomtörténet legutolsó korszakát vizsgáló  fejezetnek Az új nyelvi magatartás irodalmának kialakulása alcímet adja, a korszakváltás időpontjául pedig 1979-et jelöli meg. Az egyetemi tanulmányaikat a hetvenes évek legvégén, a nyolcvanas évek legelején kezdő fiatal irodalmároknak egész pályájukat meghatározó törekvése ennek a kor színvonalán álló, új nyelvi magatartásnak, pontosabban annak alkatukhoz és tehetségükhöz leginkább illő formájának a kialakítása. Indulásuk ma már amiatt tekinthető kivételesen szerencsésnek, ami az adott pillanatban a legnagyobb szerencsétlenségnek tűnhetett a számukra: a korszak átmeneti, köztes jellege, a sokasodó válságjelek, ugyanakkor a változás-változtatás módjának tisztázatlansága miatt. A hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján a demokratikus ellenzék szerveződése, a különféle illegális kiadványok és megmozdulások már jelzik a meglévő keretek tágításának, a rendszer (a Rendszer) változtatásának igényét, alig körvonalazódnak azonban a változtatás lehetséges irányai és módozatai. A hetvenes évek legvégének különleges válság- és váltásszituációjába mintegy véletlenszerűen belekerülő fiatal értelmiségiek és művészek mindenesetre az érdemi történések közvetlen részesei, sőt alakítói lehetnek. Azt több-kevesebb bizonyossággal mindegyikőjük tudja, hogy mi ellen, azt egyelőre kevésbé, hogy minek az érdekében és főként miképpen kell(ene) fellépniük. Körükben elemi erővel tör felszínre a folyamatok alakításában való részvételnek a vágya, s azzal párhuzamosan megkezdődik a jelen levés és a meglévőtől való elkülönböződés területeinek és eszközeinek a feltérképezése és kipróbálása. Egymást érik a legkülönfélébb kezdeményezések, rendezvények, spontán megmozdulások, egyre-másra alakulnak alkotókörök, csoportosulások, szerveződések. Ezek közös jellemzője az adottal való szembehelyezkedés, a különbözés igénybejelentése és demonstrálása. Másság, jelenlét, elkülönböződés: az egyetemi tanulmányaikat és költői pályájukat kezdő fiatalok számára ezek a legfontosabb célkitűzések. Egy új nyelvi magatartás megteremtéséhez keresik a vállalható és követhető orientációs pontokat, az orientáló személyiségeket és az alkotótársakat.

 

(Jelenlét/Rövü) Az egyik ilyen orientációs pont vagy cselekvési terület az időközben megszűnt egyetemi irodalmi-művészeti periodika, a Jelenlét újraindítása. Az 1972-ben alapított lap névadó-szerkesztője Sárándi József, felelős szerkesztője Csaplár Vilmos; 1976-ig megjelenő, összesen hét számának szerkesztésében többek között Fábri Péter, Kulin Ferenc és Szilágyi Ákos közreműködik. Petőcz András, elsőéves egyetemistaként, 1980-ban a kari jegyzetbolt leselejtezett kiadványai között talál rá a periodika utolsó, összevont számára, s abban a kor legprogresszívebbnek tartott, 1971 óta almanachként, 1975-től kéthavi rendszerességű folyóiratként megjelenő Mozgó Világ több munkatársának – az említetteken kívül például Györe Balázsnak, Mányoki Endrének, Szkárosi Endrének – a nevével, illetve írásával találkozik. A példa és a szellemiség követését határozza el. Volt gimnáziumi osztálytársával, a joghallgató Horváth Tamással és az ötödéves bölcsész, Deli Bálint Attilával szövetkezve, felhívásokat tesznek közzé a kar hirdetőtábláin; az újjáalakuló szerkesztőségben való részvételre és kéziratok beküldésére buzdítanak. A beérkező írások színvonala meglehetősen egyenetlen, közös koncepció nem fogalmazható meg, így felmerül a lapindítás késleltetésének gondolata. Végül Petőcz álláspontja kerekedik felül, aki a mielőbbi „megjelenés, a lehetőség felmutatása mellett voksol.” Mint néhány évvel későbbi nyilatkozatában mondja: „az én elképzelésem az volt, hogy megteremtjük a lehetőséget, és aztán a folyóirat és az alkotókör maga köré gyűjti azokat, akik hasonlóan gondolkoznak, így mintegy »magától« alakul ki a lap arculata. Annyit azonban mindenképpen tudtunk, hogy a fiatal irodalmat akarjuk felmutatni, és valamiféle másságra törekszünk.”(A Jelenléttől a Médium-Art-ig. Az interjút készítette Justyák János, Palócföld, 1988/3.)

Ennél is nehezebb, majdhogynem konspirációs felkészültséget igénylő, a szerkesztői tevékenységet mindvégig terhelő feladatnak bizonyul a lap körüli adminisztrációs-engedélyeztetési teendők ellátása. A Kiadói Főigazgatóság lapengedélyét például a XX. századi magyar irodalomtörténeti tanszék, nemcsak irodalmi berkekben tekintéllyel és hatalommal bíró vezetője, Király István támogató lektori véleményének köszönhetően sikerül megszerezni. A támogatás „ára”, hogy az új folyam beköszöntője a neves irodalomtörténésszel és -politikussal készített beszélgetés lesz, amelyben az interjúalany meglehetős egyértelműséggel fogalmazza meg – a szerkesztőség törekvéseivel egyébként homlokegyenest ellentétes – irodalomeszményének tételeit, az úgynevezett fiatal költészettel szembeni elvárásait: „Jelenleg – hogy nevezzem meg, hogy ne legyen benne értékelés, csupán leírás, ténymegállapítás? – egy fragmentarizmus, trivializmus, egy akart, szándékolt közhelyszerűség, nyelvi profánság irányába megy, legalábbis a maga domináns tendenciáiban a fiatal költészet. Megy az elhétköznapiasodás felé, már-már szinte egy antilírába. Hogy mik ennek a fejlődésnek mélyebb okai? Messzire vezetne ezek elemzése. Meggyőződésem: egy etikus sokk, tisztaságigény, az összerezdülés és így a menekvés az oly könnyen mondott s felejteni tudott nagysúlyú szavaktól, s a bíráló, groteszk mementó és vágy ezek őrzésére, komolyan vételére éppúgy ott hat benne, mint valamifajta mély értékválság, kiábrándulás. A magam részéről viszont mindkét esetben úgy látom, hogy feladja, elárulja ezzel a költészet önmagát. Feladja azt az igényt, hogy szükség van reá, hogy lehetséges az emberméltóság, a minőségtudat őrzése, ébrentartása a védett bensőségen – az inkognitón – túl, kint a valóságban. A »lássuk, uramisten, mire megyünk ketten« vad mozdulatát érzem ott ebben a tüntető, keserű nyelv-elengedésben, poétikai fintorban, ellen-költészetben. Feledve érzem azt, hogy a puszta negáció – bármennyire szeretné is – nem lehet egyben affirmáció; nem lehet őrzés és elhagyott őrhely. A magam részéről nem utolsósorban ezért nem tudok megbékélni ezzel a fajta fejlődésiránnyal, s azt a lírai hangot érzem magamhoz változatlanul közel, melynél nem az önmegszüntetés, de a népiség forrása a külső valóság, s melyben nem valamiféle groteszk, halmozott köznapiság, de a Nagy László-féle »ki viszi át a szerelmet« pátosza, elszánása, hivatástudata hat, munkál tovább.”(Beszélgetés Király Istvánnal. Az interjút készítette Petőcz András, Jelenlét, 1981/1.)

Az első szám mindennek ellenére – a körülményekhez képest meglepően gondos és tudatos szerkesztői munkát tükrözve – a példaként eléjük állított Nagy Lászlótól a versek „érthetetlenségét” védelmébe vevő és a fokozottabb olvasói aktivitást hiányoló költői vallomást idéz, közvetlen hitvallásként a lapindítás dilemmáiról beszámoló szerkesztőségi eszmecsere érveit ismerteti, közvetett ars poeticaként pedig Kassák Lajos  „új irodalomról” szóló, A Tett-beli tizenkét pontját közli. A közvetve-közvetlenül meghirdetett eszmény jegyében a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának kiállításáról, az Universitas Együttes Pilinszky-bemutatójáról, Allen Ginsberg és Peter Orlovski 1980-as, bölcsészkari előadóestjéről emlékezik meg, Neumer Katalin Kierkegaard-dolgozatát teszi közzé. Az irodalmi publikációk között Márton László, Nagy Gábor és Uhrman Iván egy-egy kísérleti írását adja közre, s költészeti rovatában is, már-már tüntetően, a patrónus által kárhoztatott, „fragmentált és profán antilíra” mellett kötelezi el magát Kiss Emőke, Kukorelly Endre, Nagy Attila, Péter László és Sajó László verseinek közzétételével.

A második szám a címlapon és az impresszumban 9-es sorszámozással jelenik meg, ezzel a gesztussal is jelezve a hetvenes évek Jelenlétével és szerkesztőivel vállalt szellemi és ízlésbeli rokonságot. A szűkebb és tágabb értelemben vett szerkesztőség összetétele is némiképp változik. A kijelölt tanár szerkesztő, Csűrös Miklós mellé lektorként Koczkás Sándor kerül. A hallgatói vezető szerkesztő továbbra is Petőcz András, a rovatvezetők: Horváth Tamás (publicisztika) és Kukorelly Endre (széppróza), s hozzájuk csatlakozik a képzőművészeti rovat vezetőjeként Szabó János, ami a lap képanyagának és tipográfiájának gazdagodását eredményezi. Az új számban mutatkozik be költeményeivel Szokolay Zoltán, s itt jelenik meg a „minden művészetet kedvelő, művészettel foglalkozó fiatalhoz” intézett szerkesztőségi felhívás „egy lehetséges csoport alapításáról”. Ez a szám adja közre Petőcznek a megmerevedett és elzárkózó folyóiratszerkesztési gyakorlatot támadó, nagy felhördülést keltő, Bocsánat című nyílt levelét. Ennél is lényegesebb azonban – a Milyen irodalom ellenében? és a Milyen irodalom érdekében? kettős kérdésének megválaszolása szempontjából – az a szintén általa készített beszélgetés, amelyben a párizsi Magyar Műhely egyik szerkesztője, Bujdosó Alpár fejtheti ki a Király István-i, hivatalosnak tekinthető irodalomfelfogástól nagyon is különböző, a friss (neo)avantgárd kísérletek mellett érvelő nézeteit: „Itt rögtön le szeretném szögezni, hogy nem hiszem, hogy a magyar irodalom esetében beszélni lehetne »legfőbb irányról«, vagy uralkodó irányról. A magyar irodalom pluralisztikus volt, ma is az. Talán a befogadás volt csupán az, ami néhány irányzatot »önkényesen« a margóra szorított (példaként Kassákot is említhetném), de ez nem jelenti azt, hogy a margóra szorult alkotók, művészek, irányzatok művészi szempontból »kevesebbek« lennének, mint az elfogadott, népszerűbb alkotók, irányzatok. Lehet, hogy sokan megharagszanak érte, amit mondok, de a magyar irodalmi ízlés, elvárás erősen megbicsaklott. Megbicsaklott, mert elveszítette azt a képességét, hogy irodalmi pluralitásban tudjon gondolkodni. Megbicsaklott azért is, mert a magyar irodalommal szemben kialakult a társadalmi elvárások sűrű hálózata, magyarul: feladatává vált a beleszólás a társadalmi átalakulásba, társadalmi kérdésekbe. Sokáig lépéshátrányban volt a nyugat-európai irodalommal szemben, aminek oka talán kevésbé a nyelvi elszigetelés, inkább a társadalmi lemaradás volt. Nem hiszem azonban, hogy a művészetek számára kötelező lenne a  beleszólás a társadalmi kérdésekbe. Kicsit elkalandoztam a kérdésedtől. Természetesen nem »gyökértelen« amit művelek, szerintem belehelyezkedik egy Kassák-Tamkó-Szentkuthy-Weöres vonalba. Ha csak a vizualitást vesszük alapul: Kassáknak, Tamkónak, Weöresnek, Tandorinak van egy sereg vizuális munkája, de még Pilinszky és a prózaíró Mészöly esetében is felmerülhet a kérdés, műve egy írott rajz, vagy egy rajzolt írás? Más kérdés, hogy a vizualitás nem a papíron, hanem a tudatban jelenik meg.”(Korszerű költészet – vizuális költészet? Interjú Bujdosó Alpárral. Az interjút készítette Petőcz András, Jelenlét, 1981/9.)

A szerkesztőség a lap következő számaiban is tudatosan azoknak az írásoknak a közreadására törekszik, amelyek (irodalom)politikai szempontból a közölhetőség határát súrolják, a hivatalos folyóiratstruktúrába nem férnek bele. Így jelenik meg Rainer M. János átfogó, három részes tanulmánya az ötvenes évek kulturális és ideológiai vitáiról vagy a Háy Ágnessel készült beszélgetés a városi népköltészetről, melyet részletes, szókimondó példatár illusztrál. De a szépirodalmi anyag összeállításánál is elsődleges szempont marad a közéleti és ízlésbeli  másság, az alternativitás vállalása. A 10-es és a 11–12-es, összevont lapszám olyan fiatal költők számára kínál bemutatkozási lehetőséget, mint Bächer Iván, Balla D. Károly, Garaczi László, Gáspár Katalin, Nagy Attila Kristóf, Székely Ákos vagy Turczi István, s olyan prózaírókat mutat be, mint a 11–12-es számtól a szerkesztésbe is bekapcsolódó Császár László és Sziládi Zoltán. A szerkesztőség összetételében bekövetkezett újabb változásról – utalva a lap körül egyre növekvő adminisztratív nehézségekre és értetlenségre – a 10. szám a gyászhírek hangnemét idézve tájékoztat, s ugyanez a szám közli Petőcz Andrásnak a Bocsánat fogadtatására vonatkozó észrevételeit.

A Jelenlét utolsó, 13. száma, Rainer M. János tanulmányának befejező részét nem számítva, csak verseket és versfordításokat tartalmaz, „bizonyítandó – a szerkesztői bevezető szerint –, hogy napjainkban, mikor a költészet »haláláról« beszélnek, születnek érdeklődésre számot tartható versek. Mert nem sok a vers, hanem sok a középszerű vers. Az irodalmi folyóiratok nehézkesek: éppen a legfiatalabb és -újszerűbb verseknek adnak ritkán és nehezen helyt. Az egymáshozszürkítéssel éppen mai költészetünk sokszínűségét veszik el.” A költészeti számba Beck András, Bíró József, Bodor Béla, Császár László, Cselényi Béla, Endrődi Szabó Ernő, Filip Tamás, Kardos András, Kemény István, Kőrössi P. József, Kukorelly Endre, Molnár Béla, Petőcz András, Szabó Antal, Székely Ákos versei, Rónai Krisztina, Szabó János és Szurcsik József fotói és grafikái, versfordítások – többek között Eörsi István Ginsberg-átültetései – és a Kelet elnevezésű irodalmi alkotócsoport – Császár László, Cseh Károly, Furmann Imre, Laboda Kálmán, Répássy Tamás, Sziládi Zoltán, Utry Attila – bemutatkozó anyagai kerülnek. A gazdag és változatos névsor is mutatja, hogy a lapot ekkorra már népes és tekintélyes alkotói gárda veszi körül. Kétheti rendszerességgel működő alkotókörük vagy vitaestjeik egyre több fiatal számára jelentenek vonzó szellemi műhelyt; vonzáskörükben egyre több laza társulás bontakozik ki. Kapcsolatba kerülnek a Szent-Iványi István vezette egyetemi politikai körrel s a Kardos Tiborc által vezetett amatőr művészeti-színházi együttessel. Az utóbbinak köszönhető, hogy 1983. május 23-án, Jelenlét Rövű címmel nagyszabásű rendezvényt tartanak az Egyetemi Színpadon, amelyet egy bemutatósorozat nyitányának képzelnek el. A kavalkádszerű műsorban Filip Tamás, Gáspár Katalin, Kardos Tiborc, Kukorelly Endre, Martin Ferenc, Márton László, Nagy Attila, Petőcz András, Sükösd Miklós és Szabó János művei hangoznak el, s – a korabeli plakát tanúsága szerint – „gőrlök és bó(jók)”, szám szerint huszonöten is fellépnek rajta. Az írásvetítővel fehér vászonra vetített vizuális költeményekkel, transzparensekkel, petárdákkal kísért és kánkánnal fűszerezett bemutatót megismétlik az Írószövetség előadótermében és a Fiatal Művészek Klubjában is.

Az utolsó lapszám, az induló hétszázzal szemben, már kétezer példányban jelenik meg, fővárosi és vidéki könyvesboltokba is eljut, a szerzői és szerkesztői gárda országosan is ismertté válik. Ebben a helyzetben mindenkit váratlanul ér a vezető szerkesztő szűkszavú közleménye, melyben a laptól való távozását jelenti be, ami egyszersmind – mint hamarosan kiderül – a lap megszűnését is jelenti. Távozását az érintett később a következő indokokkal magyarázza: „Sajnos a szerkesztés és a munka számos konfliktus lehetőségét rejtette magában: a személyi ellentétek felgyűltek az idők folyamán. A legfontosabb oka a megszűnésnek, hogy nem volt, aki a gyakorlati munkát, a szerkesztést összefogja, miután úgy határoztam, befejezem a Jelenlét szerkesztését. Egy folyóiratot, különösen ha az egy független, öntevékeny csoportosulás lapja, szerintem csak úgy lehet szerkeszteni, ha valaki határozottan a kezében tartja, minden tennivalót felvállal, és a gyakorlati munkát teljes odaadással, koncentráltan végzi. Egy folyóirat is művészeti tárgy, és ha azt egy határozott személyiség nem teremti meg olyannak, amilyennek megálmodta, nem születik meg. Ha Kassák lapjaira gondolunk, vagy a Nyugatra, vagy a Válaszra: mindig egy ember, egy határozott személyiség állt ezek élén, és egyéniségével meghatározta lapja arculatát. »Ha nincs rendező, nincs film sem« – ez a gondolat a mi esetünkben is igaz: ha nincs vezető szerkesztő, akkor nincs folyóirat sem. Számomra egy idő után fárasztó lett a szervezés, a szerkesztés és az ezekkel járó rohangálás, az ilyenkor óhatatlanul fellépő személyi konfliktusok. Hozzájárult ehhez, hogy az egyetemen utolsó éves lettem, és mindig úgy éreztem, a Jelenlét az egyetemisták folyóirata, az a helyes, ha a mindenkori hallgatók szerkesztik.[…] Két-három nagyon intenzív év állt mögöttünk, amelyben nem volt megállás egyetlen percig sem, rengeteg rendezvény, rendszeresen megjelenő Jelenlétek, kéthetente alkotókörök, nem csoda, ha elfáradtam, ha úgy éreztem, jó volt csinálni, most jó lesz abbahagyni.”(A Jelenléttől a Médium-Art-ig, Palócföld, 1988/3.)

A Jelenlét második korszakát két antológia kiadása teszi teljessé, és egyben zárja is le. Az első az egyetem közművelődési titkárságának támogatásával, Állóháború címmel, 1983-ban jelenik meg. A jogi és bölcsészkar ifjú alkotóinak műveiből összeállított kötetben a „jelenléteseket” Kukorelly Endre, Márton László, Szabó János, Turczi István s Petőcz András képviseli. A másik, a JAK füzetek sorozatában, 1986-ban megjelenő „kováts!” – jelenlét-revü, amely Garaczi László, Kukorelly Endre, Márton László, Petőcz András és Sziládi Zoltán verseit, valamint Hekerle Lászlónak a nemzedék helyzetét elemző, bevezető tanulmányát tartalmazza. Hekerle dolgozata annak indokát is megadja, hogy miért is fontosak a „Nagy László utáni költészet” antológiái: „A hetvenes évek közepétől lezajlott jelentős változásokat csak az anyag sokoldalú elsajátításával lehet napvilágra hozni. A témáról szóló tanulmányok mellett elengedhetetlenül szükségesnek látom a korszakot feldolgozó, különböző szempontú antológiák megjelentetését. Elméleti alapozású, de akár »végletesen« szubjektív gyűjteményekre gondolok. Egy ilyen módszerű és szellemű feldolgozás a megmutatkozó negatív, tisztázatlan költészeti jelenségeket is dinamikus rendszerben mutathatná meg. Látható és értékelhető lenne az a kitörni kész, másféle lírai személyesség, formakultúra, ami egyelőre így-úgy körülírható, rokonszenves vagy éppen taszító valamiként tátog az egybemosott, szigorúan rendbeszedett versfolyamban. Látni lehetne, hogy itt új generációk, áramlatok is feszülnek, artikulált beszédre készen.”(Kevés-e a valamennyi? – megjegyzések az utóbbi tíz év költészetének néhány kérdéséhez = „kováts!” – jelenlét-revü, szerk. a szerzők, Bp., 1986.)

Az „arctalan nemzedék” fellépésének sajátos fáziskésésekkel terhelt történetét mindenesetre szemléletesen példázza, hogy a jelenlét-revü megjelenésére, hosszas hadakozások után, már csak akkor kerülhet sor, amikor a Jelenlét jelenlétét már maguk az érintettek sem tartják időszerűnek. A nemzedék elismert elméleti szakembere még a jelenlét jogosultsága melletti érveit kénytelen sorakoztatni, miközben az antológiában szereplők számára már nem elegendő cél a lehetőség megteremtésének, a fiatal irodalom másságának vagy a hasonlóan gondolkodók szövetkezésének egyszerű felmutatása. A Jelenlét történetének érdemi feldolgozása, tevékenységének értékelése még várat magára. A feldolgozás nehézségét jelzi, hogy a Jelenlétben közreműködők, későbbi nyilatkozataik szerint, maguk is különbözőképpen ítélik meg a  lapnak a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján betöltött szerepét és jelentőségét.

Kukorelly Endre (1989. május–július): „Valamiféle visszaigazolásra szüksége van mindenkinek, de akkor nekem már különösképpen szükségem volt rá. Ebben az időszakban kezdtünk összejárni Petőczékkel, a Jelenlétet szerkesztettük. Vegyes emlékeim vannak erről, az eleje jó volt, a vége bús volt. Alkotókört szerveztünk, és ott olyanokkal ismerkedtem össze, akik ma is valóban közel állnak hozzám. Márton Lászlóval a bölcsészkari olvasóban beszélgettünk először, barokkos karlendítésekkel vezényelt hozzá. Garaczi Lászlóval egy alkotóköri esten, bejött, sápadt és sovány, közölte, hogy ő most siet, de itt hagyna verseket. Hogy én olvasnám el. Hekerle Lászlóval, akit akkor még az elmélet érdekelt inkább, a Medvetáncot csinálta, s némileg mintha lenézte volna az írókat. Azután pedig. Azután egy-két év alatt, mert kevés adatott neki, azután ennek a korosztálynak, úgy szokták mondani, bár minden jelző itt elég idétlen, toronymagasan kiemelkedő irodalomteoretikusa és kritikusa lett. Fájdalom, ebben hozzá senki sem fogható. Azután pedig, nem volt még harminc, meghalt. Néha látni szoktam az utcán egy pillanatra, oldalról vagy hátulról. Neki nagyon itt van most a helye, most lenne az ideje annak, hogy éljen. Vagy talán még mindig nem jött el az idő. Ezek a Lászlók kivételes tehetségek. Csak rájuk kellett nézni, az látszik. Hogy éppen ők szerepelnek a Kováts!-antológiában, annál jobbat nem is lehet kitalálni. Ők a Jelenlét számomra…” („A Forma teszi Isten képévé az egészet” = Keresztury Tibor: Félterpeszben. Arcképek az újabb magyar irodalomból, Bp., 1991.)

Márton László (1989. november): „A Jelenlétnek sem ideje, sem lehetősége nem volt arra, hogy karakteres műhely legyen. Munkatársait részben a véletlen hozta össze, részben az a kényszerhelyzet, hogy nem volt másik egyetemi folyóirat; a címhez híven jelenlét volt, nem pedig olyan áthagyományozható szellemi tartás, amilyen például a szegedi Harmadkorban látszott. Nekem különben a Jelenlétben is eléggé periferikus helyem volt, írásaim ugyan szinte minden számban ott voltak, de a szerkesztésben alig vettem részt. Mindenesetre a Jelenlét közegében derült ki, hogy Kukorellyhez és Garaczihoz fűznek bizonyos szálak, amelyek nem véletlenszerűek; másfelől (és egész másképpen!) Petőczhöz is közel kerültem. A többiekhez alig volt valami közöm. A Jelenlét-vonulat folytatásaként említendő szegény Hekerle Lászó, akiről végeredményben szintén lekéstem, és akinek hiánya mindmáig fájdalmasan érezhető (ő volna az, aki többünk működéséből általános érvényű konzekvenciákat vonhatna le); Abody Rita, aki a manírokat a női princípium figyelembevételével nemesíti modorrá; a szelíd és szilárd Németh Gábor; sőt említhetném Györe Balázst, Rácz Pétert és Földényi F. Lászlót is, de ez már a mostani állapot visszavetítése volna. Ehhez képest a Kováts!-antológia egy ígéretesen bizonytalan állapot kései dokumentációja, annak viszont részben felemás, részben hiányos (például Császár László, akinek szerepelnie kellett volna, politikai okokból kimaradt).” („vanni vannak, csak létezni szűnnek meg” = uo.)

Petőcz András (1994): „A 80-as évek irodalma – az én számomra – a Jelenlét irodalma. Ez nyilvánvaló módon többdéle módon érthető, és többféle módon is értem. Beszélek a jelenlevőségről, az irányzatok egymás mellettiségéről, és szólok magáról a folyóiratról is, amelynek jelentőségét nem kívánom túlhangsúlyozni, amely mégis 81 és 83 között mai irodalmunk igen sok jelentős alkotóját vezette be az irodalmi tudatba. Ha az ELTE Bölcsészkarán megjelent lap arculatát elemezzük, akkor megérthetjük, miért is alakult ki az a sajátos sokszínűség a 80-as években, amely irodalmi és szemléleti rendszerváltást eredményezett. Miről is van szó? Arról, hogy a 80-as évekre olyan nemzedékek nőttek fel, amelyek tagjai számára a Rendszer és annak központosított kultúrpolitikája már nevetséges volt, az irodalmi pluralizmus hiánya pedig kifejezetten bántó.[…] A bölcsészkari Jelenlét szerzőire az alternativizmus sokszínűsége volt a jellemző. Szabad vers és vizuális mű, beatköltészet és nyelvi játék, valamint az alternatív művek, művészetek voltak azok, amelyek megtöltötték a lapot, Kukorelly, Márton László, Garaczi és jómagam lettünk ismertebbek a szerzők közül, de még igen sokaknak van önálló kötetük, tehát többen bizonyítottak.” (Szubjektív jegyzet a 80-as évek magyar irodalmáról, költészetéről – egy előadás lejegyzett változata  = Idegenként, Európában. Esszék, prózák, kritikák, Bp., 1997.)

Az mindenesetre az eddigiek alapján is bizonyosnak látszik, hogy a Jelenlét egyike a rendszerváltást a hetvenes-nyolcvanas években előkészítő, fiatal értelmiségi tömörüléseknek, s egyik első meghatározó fóruma a hivatalos értékrendtől eltérni kívánó irodalmi-kulturális megnyilatkozásoknak és megnyilvánulásoknak.