Intellektus és érzelem

Szepes Erika: Ördöggolyó

 

 

Szepes Erika mindenkit meglepett. Több évtizedes, széles körű elismerést kiváltó verstanászi, irodalomtörténészi, kritikusi és irodalomszervezői múlttal a háta mögött, gondolt egy merészet és életében először szépirodalommal, egy prózakötettel jelentkezett. Ezzel a lépésével óriási kockázatot vállalt. Ha kudarcot vall, könnyen hiteltelenné teheti addigi tudósi tevékenységét. (Hallgathatja az „aki nem tudja, tanítja” s más ahhoz hasonló kaján megjegyzéseket.) Ha sikerrel jár a próbálkozása, akkor meg azt vethetik a szemére, hogy hosszú éveken át miért áldozta fel tehetségét, úgymond, a tudomány oltárán, miért fosztotta meg az olvasóközönséget attól a művészi élménytől, amit az csak tőle kaphat meg. A dilemma feloldása ez esetben is, minden látszólagos nehézség ellenére, feltehetőleg nagyon prózai. Az évek során felhalmozódott külső és belső élettényeknek, történetszilánkoknak a szépírói feldolgozására egyszerűen most érett meg a helyzet, most jött el a megfelelő idő. Most teremtődött – a szerző számára kedves költő, Weöres Sándor meghatározását idézve – „műalkotásra alkalmas kedélyállapot”, „megfelelő idegi koncentráltság”. Vagyis igazán most köszöntött be az az ihletteli állapot, amikor a műnek – minden mérlegelést félretéve – létre kell jönnie, meg kell születnie.

Megszületik hát egy öt kisebb egységből álló nagy prózai kompozíció, amely az író (az elbeszélő) és családja élettörténetének öt meghatározó mozzanatát dolgozza fel. Az öt részegységet talányos cím foglalja össze: Ördöggolyó. Az ördöggolyó, ez a bevezetőből azonnal kiderül, nem valóságos fogalom. A szerző gyerekkorában találkozik vele a Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Múzeumban, ahol az az egyik különleges kiállítási tárgy megnevezésére szolgál. A múzeumi darab egy elefántcsont-agyarból kifaragott gömb, amely újabb és újabb, egyre kisebb és kisebb, a kínai mítoszvilág motívumaival díszített gömböket foglal magában. „Ugyanazok a motívumok ismétlődtek minden rétegben – szól a Miért Ördöggolyó? című előszó leírása -, csak más-más elhelyezésben, így a kívülről befelé figyelő a golyó minden pontjáról eltérő képet kapott a belső világból, másfelől érvényesültek a motívumok részletei. Mivel mindig úgy tanultam, hogy a világ gömbölyű, számomra ez a csipkeszerűen áttört, több szintű gömb bizonyosfajta teljességet jelentett már gyermekkorom óta.” Az elnevezés a múzeum akkori igazgatójától származik, s csak azok számára bír tartalommal, akik látták a kiállítást. Meg most már azok számára, akik olvasták Szepes Erika könyvét.

A kötet első írásában az elbeszélő, itt Dallos Juditnak hívják, egy betörés nyomán szembesül két éve halott apja (a Nagy Fehér Bölcs Doktor) legendás, a családtagok számára mindig is tabunak számító íróasztalának (a Szentélynek) a tartalmával. Megrepedezett radírok, kiszáradt golyóstollak, rég lejárt határidőnaplók mellett megtalálja a nagyapa, egy dunántúli kisváros rabbijának Auschwitzból küldött tábori képeslapját; a rigorózus, de 1944-ben kétezer ember életét megmentő apától, az elhúzódó Bartók-koncert miatti késés miatt bocsánatért esedező, saját kezűleg írott céduláját, óvodás kori üzenőfüzetét és rongymackóját; a harmadikos gimnazistaként az Országos Tanulmányi Versenyen második helyezést elért irodalmi dolgozatának dossziéját. Egy pillanatra feltűnik az elbeszélés során az anya alakja is, mégpedig akkor, amikor férjével éppen az eltérő gyereknevelési módszereiken tűznek össze. S feltűnik a kamaszszerelem emléke is, mely „egy fél Budapestet megrázó öngyilkossággal ért véget” s amelyről az elbeszélő egy zárójeles megjegyzésben azt mondja: „bár tudom, hogy máig nem hevertem ki”. Mindezek az előtoluló emlékek a főhősnőt arra indítják, hogy a helyszínre érkező asztalossal örökre elreteszeltesse az íróasztalt, apja „sérült lelkének fiókjait”. A címben szereplő tárgy így válik jelképpé. Annak jelképévé, hogy két erős egyéniség, apa és lánya soha nem volt és immár soha nem is lehet képes közelíteni egymáshoz. Az íróasztal – a nemzedékregények mintájára – két generáció, két szemléletmód, kétfajta világhoz való hozzáállás szimbóluma.   

A második, legrövidebb írás középpontjában szintén egy tárgy, Cofi kabátja áll. Egy zöld-barna-homokszín kockás tweed kabát, mely végigkíséri és mintegy jelképezi az élet és a történelem változásait oly módon, hogy az elbeszélő „megpróbál alászállni tudattalanjába”. Az „ételt és ruhát nem dobunk ki” korparancsának megfelelően az ötvenes években előbb az anya, majd a lánya hordja a tweed télikabátot, hogy a hatvanas években kötényruha és mellény készüljön belőle. Egyetemistaként szütyőt vagy tatyót varrat magának az anyagból, nehogy valaha is ruhaként kelljen viselnie ezután. Az elbeszélés időpontjában meg, sűrű szívdobbanások közepette, azt látja, hogy unokája igyekszik a tweed babakabátot kopasz gumibabájára erőltetni. Egyetlen ruhadarab nemzedékeket, sorsokat, korszakokat jelképez, méghozzá egy sajátos, finom, érzékeny, női nézőpontból és látásmóddal. S ez utóbbi már a kötetnek egy újabb rejtett rétege. Azt fiú- vagy férfiember soha nem lesz képes megérteni, milyen nyomorúságos érzés, ha egy gimnazista lányt folyton kék iskolaköpenybe, sötétkék rakottszoknyába és piros pulóverbe öltöztetik. („ A piros színt azóta is csak virágban és paprikában bírom elviselni.”) Vagy milyen az, amikor a diáklány alig várja már, hogy kinője a réges rég megunt és elkoptatott télikabátját vagy ruháját. („Utáltam a tweedet és az összes átalakított ruhát…”) Mindenesetre ennek a különleges nézőpontnak és látásmódnak az alkalmazásával a külső, a történelmi és a családi eseménytörténések objektív leírása, szinte észrevétlenül, egy belső, szubjektív narrációval egészül ki.

Az elbeszélés személyessé tételét a harmadik, Hozzál magnót című írásban újabb eszköz, a reflexivitás erősíti. Itt ismét felbukkan a korábban jelképesen is eltemetett apa alakja, aki a halálos ágyán magnóra kívánja mondani egész élete csalódottságát, még egyszer utoljára megsérteni és megalázni az őt mindvégig áldozatosan szolgáló feleségét és leányát. A felszíni történéseket ezúttal az elbeszélő dőlt betűvel szedett, afféle tudatfolyamos belső monológjai, belső reflexiói kísérik. Ugyanaz a tény vagy esemény ezáltal kettős fénytörésben ábrázolódik; egyszerre érzékelhetjük a kimondást és annak hatását, a külső és egyre hangsúlyosabban a belső történéseket. („Apám bántja anyámat, hogy anyám könnyebben viselje az ő halálát, anyám bántja apámat, hogy minden hozzáfűződő érzelmi kötelékét elszakítsa. Teljesen logikus, az emberi játszma pszichológiája érthető, csak éppen teljességgel elviselhetetlen.”) S végül a csattanó, megint csak jelképesen, mindezt visszaigazolja. Az apa halála után kiderül, hogy a magnó az ő szavaiból semmit sem rögzített, csupán az anya és a gyermek reflexióit örökítette meg. („Apám a kazettán is meghalt, anyám tulajdonképpen akkor búcsúzott el tőle igazán. Már a hangja sem élt, nem tudta irányítani többé az utódokat. Hiába vittem magnót.”)

A negyedik, Tánc című írásban az első novellában felvillanó kamaszszerelem története bomlik ki, méghozzá – ezúttal a hagyományos családregények formai szabályait imitálva – széles kortörténeti, epikus keretben. Az elbeszélés személyessé tételét, éppen a legtitkosabb és legfájdalmasabb ponton, az elbeszélés objektiválása követi. Kortörténetet, ha tetszik, a korszellem érvényesülésének leírását kapjuk, mégpedig a tánc és a zene motívumai köré szerveződve. A tánc címén előadott hajdani „ügyetlenkedés, kettőt jobbra–egyet balra medvetalpcsattogás” emlékének dőlt betűs személyes reflexiója itt a keretet jelenti, hogy azután felidéződjön a november hetedikére az óvodában tanult orosz tánc, a gopak, a zakatolás vagy a kiszorítósdi közös játéka, felidéződjenek az általános iskolás évekből az unalmas (a kötelező Lenin, Sztálin, Rákosi képpel, vörös asztalterítővel, vizeskancsóval és poharakkal övezett) ünnepségeket követő bulik (szalámis zsemlével, krumpligolyóval, bambival no meg a hatalmas méretű Orion-rádión recsegve szóló mozgalmi dalokkal és esztrádzenével), majd még későbbről a középiskolás kiránduláson kipróbált új tánc, a twist felszabadító érzése és a mindent felülmúló és máig megmaradó Beatles-rajongás. Jönnek a finom női megfigyelések is, ezúttal a gólyabálon viselt ruha előnytelenségéről s annak belátásáról, hogy a kiszemelt, mindenki által csak Námbervánként emlegetett fiú meghódításának egyetlen esélye, „hogy inkább intellektuálisan fogok villogni”. Az emlékek (a kor) megidézését végül szomorú számvetés, már a jelen horizontjáról elvégzett keserű helyzetértékelés zárja: „Beatles. Felnőttünk, először csak felnőttek, aztán középkorúak lettünk, az »öreg« szót még félek leírni… Mégiscsak öregszünk. Ritkulnak a bulik, elmaradnak a régi haverok. Néhányan meg is halnak. Beatlest – ritka, sátoros ünnepek kivételével már csak egymagam hallgatok. Sőt, táncolok is rá.” A hatvanas évek visszavonhatatlanul elmúltak. Annak a kornak a szelleme, tetszik, nem tetszik, soha többé nem térhet már vissza. Legfeljebb íróilag megidézhető. „Az a korszak – miként azt Susan Sontagra emlékező és őt idéző tanulmányában Bán Zsófia megfogalmazza -, amelyet manapság a ’hatvanas évek’ néven emlegetünk, nem létezik többé. Annak a korszaknak, írja Sontag, talán a legérdekesebb sajátsága volt, hogy olyan kevéssé volt nosztalgikus, és ebben az értelemben, igazi utópisztikus pillanat volt. Ezzel az utópisztikus pillanattal szemben, véli Sontag, a mostani kor éppenséggel az ideálok végének kora.” (Emlékezés Sontagra, ÉS, 2005. június 24.) Ezzel párhuzamosan a szépen formálódó kamaszszerelem is tragikus véget ér. Námberván a Szovjetúnióban váratlanul öngyilkosságot követ el, s csupán egy rövid búcsúlevelet küld, de azt is úgy, hogy kedvese csak a halála után kaphassa azt kézhez. („Negyven éve élek ezzel a feldolgozhatatlan értelmi és érzelmi ténnyel.”) A tragédiáról szóló beszámoló a mintegy húszoldalnyi novellaszövegből alig több mint egy oldalt tesz ki. Az elbeszélő apja emlékének nyomasztó súlyával már úgy-ahogy meg tud birkózni, a szeretett társ kényszerű elvesztésének tudatával, érezhetően, máig nem képes boldogulni. A tragikus élmény írói feldolgozása, egyelőre, lehetetlen.

A kötet utolsó darabjában már az új, a mai korszak képviselői: a gyerekek, az unoka lépnek színre. A mesteri szerkesztésnek köszönhetően újra feltűnik, immár a kötet egészét keretbe foglalva, egy Petri-versből vett idézet erejéig az ördöggolyó motívuma. (Petri György is feltehetőleg látogatója volt a bevezetőben említett kiállításnak, mert a Szepes Erikához hasonló értelemben használja a fogalmat.) Visszatér a könyv első írásában megismert nemzedéki problematika is, csak most már az elbeszélőnek kell szembesülnie az új generáció, a fia generációjának alapvetően másfajta világszemléletével és életfelfogásával. A történet ezúttal egy jelképes helyszín, a vidám balatoni nyaralások emlékét őrző helyszín, A kert köré szerveződik. A kert köré, mely a szülők (nagyszülők) halála óta egyre elhagyatottabb állapotban van. „A kert tovább pusztul, a ház egyre inkább összeomlik. Megint egy csalódás, megint egy kudarc. Megrendültem.

– Te mindig azért csalódsz, mert feltétel nélkül szeretnél hinni valamiben – mondta egész életem kínjait röviden megfogalmazva fiam, hazafelé jövet.

Autózunk. Fiam vezeti a nagyapjától örökölt kocsit. Én nem vezetek, nem is tudok, nem is fogok. A medveölő fia vagyok. Apám emléke elhomályosíthatatlanul tornyosul fölébem. De a lányom, a fiam más. Rugalmasabbak, racionálisabbak, nehezebben hisznek – kevesebbet csalódnak. Rendületlenül dolgoznak: Létrehoznak, helyrehoznak. Majd a kertet is.

Legalább őket mi csináltuk.”

A címbeli ördöggolyó így válik végül műfaji, alkotás- vagy alakítástechnikai kategóriává. Felépítése érvényesül a kisebb egységekben (az egyes novellákban) és azok összességében (a novellaciklus egészében) is. Közben szereplők, helyszínek, történések, hangulatok, gondolatok hol előtérbe kerülnek, hol háttérbe szorulnak. Együttesen pedig, az eredendő írói szándéknak megfelelően, egy személyes élet, egy család, egy generáció, egy korszak történetének teljességét képesek megjeleníteni. Az egyes írások önmagukban is megállnak, egymáshoz rendeződve azonban túlmutatnak önmagukon. Szoros összetartozásukat a kritikai recepció hamar észrevette. „Öt novella – állapította meg például Ágai Ágnes közvetlenül a könyv megjelenése után írott recenziójában -, amely összességében egy regény élményét nyújtja vagy (és) egy »igazi« regény ígéretét kínálja.[…] Szepes Erika nem regényt ír, hanem regénysűrítményt, instant regényt. Erőteljeset, karaktereset. Buzdítják, írja meg a hagyományos regényt, bontsa ki az itt jelzett témákat, hozza mozgásba a mellékszereplőket, mutasson még többet magából. Az ösztönzés jó az író számára, az elvárás néha bénít is. Rá kell bízni arra a bizonyos belső hangra, amelyik papírhoz kényszerít, ahogy a novellák megírásakor is.” (Szépírói debütálás = http://magyar-irodalom.elte.hu/ezredveg/ 0505/ 05055. html.)

Az „ördöggolyós” szerkesztésmódnak köszönhetően szerkezetileg a kötet látszólag a pikareszk vagy a tézisregények szabályainak megfelelően szerveződik. A történetmondást az elbeszélő jelenbeli szituáltsága, tudása, akarata szabja meg. Ő az, aki eldönti, eldöntheti, hogy milyen és hány emlékkép felidézésére kerül(het) sor. A felidézett emlékképek száma és sora több is és kevesebb is lehet(ne), ez a lényegen mit sem változtat. A lényeg ugyanis a személyes vallomás életről, családról, generációról, korszakról. Az előadott történések mindezeknek csupán az illusztrációi. A lényeg a megélt tapasztalatoknak a művészi átlényegítése; az átélt traumáknak az irodalom eszközeivel való semmissé tétele. „– A ti szüleitek nemzedéke teremtő és felhalmozó volt – mondja az elbeszélő fia az utolsó novellában –, a ti generációtok a felélő nemzedék, majd nekünk kell megint teremteni és felhalmozni.” S erre az anya csakis teljes élete rövid összegezésével reflektálhat: „Fiam nemigen ismeri az én nemzedékem sajátos tudatát. Nem élte át azt a megaláztatást, amiben mi évtizedeken keresztül a háborút viselt, partizánkodott Recsken raboskodott, gulágra hurcolt, majd onnan hazatért hős atyáinktól folyamatosan részesültünk: nem mi építettük fel az országot a háború után, nem mi építettük a szocializmust és az úttörővasutat, nem mi hajtottuk végre a három-, ill. ötéves terveket. Mi csak mindennek az áldásait élveztük. A »legyen nektek jobb, mint nekünk volt« őszintén hangzott, de azzal az önérzettel, hogy ezt a jobbat ők teremtették, mi magunktól nem lettünk volna képesek rá. Én kemény, szigorúan erkölcsös, feddhetetlen, munkában utólérhetetlen, fáradozásban a végsőkig kitartó apámtól ezt napról napra, percről percre megkaptam, és életem minden pillanatát áthatotta az ok nélküli bűntudat és kisebbrendűségi érzés.”

Ennek a kötetnek, a szöveg előrehaladtával ez is egyre világosabban érzékelhető, e folytonos bűntudatnak és kisebbrendűségi érzésnek a végső legyőzése miatt is meg kellett születnie. Íróként is számot kellett vetni ezekkel az évtizedeken át tartó nyomasztó érzéseknek a tehertételével. Van a kórházi (halálos) ágyán fekvő apának egy kulcsmondata valahol pontosan a kötet közepe táján. Akkor mondja, amikor még egyszer utoljára becsmérli leánya tanulmányi versenyen elért második helyezésének jelentőségét. Így hangzik: „Pedig te nem vagy primér alkotó, neked csupán reprodukáló képességed van.” Ez a könyv a személyes sorssal való számvetés és az apa emlékével való végső el- és leszámolás mellett a kijelentésben szereplő állítás cáfolatának szándékával is készülhetett. S természetesen a szakmája minden csínját-bínját ismerő irodalmár rendkívüli felkészültségének bizonyságaként is.

A szövegtest megformáltságát tekintve a kötet felhasználja az európai prózahagyomány kínálta szinte valamennyi eredményt. Merít a család- és a családtörténeti regény, a nevelődési vagy fejlődésregény, a nemzedék- és a pikaró regény hagyományából, alkalmazza a tudatfolyamos és a reflexiós vagy önreflexiós technikát. Mindezekből táplálkozva sikerül mégis egy teljességgel egyéni műstruktúrát megalkotnia. A szerző le sem tagadhatná irodalmár voltát; minden tekintetben profi munkát végez. A kigondoltság, a megcsináltság sterilitását azonban mindig a személyes érzelem, a szubjektív elfogultság hatja át, intellektus és érzelem, elmélet és gyakorlat mesteri elegyét teremtve meg.  Az angol-amerikai Új Kritika egyik vezéralakja, T. S. Eliot – egyébként maga is egyszerre folytatott irodalomelméleti és történeti, kritikusi és szépírói tevékenységet – csaknem egy évszázada kifejtett elmélete szerint az angol irodalom történetének hanyatlása akkor következik be, amikor megbomlik érzésnek és gondolatnak, érzéki tapasztalatnak és intellektuális reflexiónak a klasszikus és metafizikus alkotóknál még meglévő osztatlan egysége, „egybeolvadása”. Eliot megítélése szerint a klasszikus és metafizikus korszakban még az „érzéki gondolkodás”, a „szóvá lett érzékelés”, a „gondolat érzéssé történő újrateremtése” valósul meg, intellektus és érzékiség még akadálytalanul és észrevétlenül egységbe olvad. Ez az egységes érzékelésmód szerinte körülbelül a XVII. század irodalmának példáiban kezd megbomlani, széttagolódni (dissociation of sensibility). Az elioti elképzelés – a költészet úgynevezett személytelen elmélete (impersonal theory of poetry) – ezzel szemben az alkotót egyszerűen olyan médiumnak tekinti, aki elsősorban nem saját egyéniségének, „mondanivalójának” a kifejezésére törekszik Az alkotó művész éppen ellenkezőleg: mintegy elszemélytelenedve képes alávetnie magát annak a folyamatnak, amelynek során az egyénen túli élménytartalmak egységes, költői formába rendeződnek; a különböző élmények és benyomások „különös, váratlan módozatokban elegyülnek”. A kiforrott művész ezért nem személyiségjegyei gazdagságában vagy mondandójának érdekességében különbözik még kiforratlan társától, hanem abban, hogy „médiumnak finomabb, tökéletesebb, alkalmasabb az érzés, egy vagy több különböző érzés új kombinációjának befogadására”. Személyiségét, érzelmeit nem közvetlenül fejezi ki, hanem tárgyiasítva, az intellektust és az érzelmet egyként magába sűrítő úgynevezett objektív kölcsönösség (objective correlative) révén. Az érzelemnek művészi formában való kifejezése, az objektív kölcsönösség érvényesülése pedig csakis a „megfelelő tárgy megtalálása révén lehetséges. Olyan tárgycsoportra, helyzetre, eseménysorra lelvén, melyek ennek a bizonyos érzelemnek a formulái lesznek, mégpedig oly módon, hogy amint a szükségképpen érzéki élményt eredményező külső tények adottak, közvetlenül képesek fölkelteni az érzelmet. (Káosz a rendben. Irodalmi esszék, Bp., vál. Egri Péter, 1981.)

Mindenekelőtt a művészi nyelv minden fölösleges sallangtól való megtisztítása tehát a cél. Annak elérése, hogy a szavak visszanyerhessék eredeti jelentésüket és jelentőségüket. A műalkotás középponti elemévé innentől fogva az objektivált költői kép (az image) válik. A kép, ami nem díszítő elem, nem is valamely eszme kifejezője, hanem – immár Eliot szövetségese és harcostársa, Ezra Pound Visszatekintés (Retrospect) címmel írott tanulmányának meghatározásait idézve – „csomópont vagy sugárzó agglomerátum”, vagyis egyszerre értelmi és érzelmi felvillantás, összevillanás egyetlen lecsupaszított mozzanatban: „Az »image« az, ami egyetlen pillanat alatt egy egész értelmi és érzelmi komplexumot közvetít.[…] Egy  ilyen »komplexum« azonnali bemutatása okozza azt a hirtelen szabadságélményt; az idő- és térbeli határoktól való megszabadulás érzését; azt a hirtelen növekedésérzést, amit a legnagyobb műalkotások jelenlétében tapasztalunk. Aki életében egyetlen image-t létrehozott, többet tett, mint egy terjedelmes életmű megalkotója.” (= A modern irodalomtudomány kialakulása, Bp., ford. Kappanyos András, 2001.)

Szepes Erika könyvében nem egyetlen, de rögtön öt ilyen emlékezetes és szakmai szempontból kitűnően funkcionáló „image”-t hoz létre. Sőt, egy hatodikat is, mert az öt részegység szorosan egymásra épülve, az alkalmazott technikának – az azonos szereplőknek és kornak, a vissza-visszatérő és egymásba fonódó motívumoknak, a keretes szerkesztésmódnak stb. – köszönhetően, összességükben megteremtik a kötet címét, műfaját és alakításmódját egyaránt jelentő középponti „csomópontot”, „sugárzó agglomerátumot”: az ördöggolyót. Az egyes részegységek és a könyv egésze hasonló elv alapján és hasonló eszközök alkalmazásával építkezik. Előbb jön a kép (valamely tárgy, helyszín, esemény) címbeli tömör és tárgyilagos megnevezése, majd következik az objektív és szubjektív, intellektuális és érzelmi, tudatfolyamos és reflexív elemek váltogatásával megvalósított történetelbeszélés, hogy a befejezéskor végképp világossá váljék a címben szereplő tárgy, helyszín, esemény jelképes volta. A történetek, az emlékezés szertelenségének, a megélt és megidézett személyes és történelmi tapasztalatok áramlásának következtében, valóban nem egymásból következnek, hanem spirálszerűen (szukcesszíve) egymásra épülnek. Együttesük így képes közvetíteni a világ „gömbölyűségéről” vallott gyermekkori elképzelést, az egész teljességének, gondolat és érzelem, intellektuális reflexivitás és érzéki tapasztalat összahangjának komplexumát.

Szepes Erika könyve – további, az itt szereplőkhöz hasonló és hasonló gondossággal megformált történetdarabokkal kiegészülve – a hatvanas évekről szóló kulcsregény lehet. Azonban jelen formájában is mindenképpen okos és szép könyv. Lebilincselő és megrendítő olvasmány.