Élet és irodalom

Mátyus Aliz: Kígyószisz

 

Mátyus Aliznak egyetlen témája van: az élete. Kevés az olyan kortárs író, akinél élet és irodalom, személyes életút és alkotói pálya alakulástörténete ennyire szorosan összefüggene, ennyire egymás függvénye lenne, mint őnála. Számára a művészet mindenekelőtt egzisztenciális kérdés. Az eredendően falukutató szociográfus, szaktanulmányok és szociográfiák szerzője (Holnapon innen, tegnapon túl, 1981; Maga-ura parasztok és uradalmi cselédek, 1984; Pusztafalu, 1987) szépíróként újra és újra saját belső terének felfedezésére, elemzésére tesz kísérletet. Önnön eszmélkedésének történetét írja. Már 1987-es Faluregény és öt évvel későbbi, Anya meghalt című kötetei is erőteljesen önéletrajzi ihletésűek. Sugárzik belőlük a környezet és az ember iránti érzékenység. Legfrissebb munkája, a több mint tíz esztendei hallgatást követően megjelenő Kígyószisz pedig immáron trilógiává bővíti a visszaemlékezések sorozatát.
A Faluregényben gyermekkorának és nevelkedésének (Zalalövő, Pusztafalu, Pápa) színterei és mesés szereplői, szeretteinek embert próbálóan nehéz és mégis megejtően egyszerű sorsa jelenik meg. A regénynek pontosan a közepén szerepel egy betétnovella, amelyet a hol névvel, de többnyire „társadalmi státusával” illetett, élete nagy kalandja előtt álló főhős írt. A suszter fia, aki – mint a magyar irodalomból jól ismert többi társa – a parasztság felemelkedését célzó, világmegváltó tervekkel tér vissza szülőföldjére és akit a történelem, a politika abnormitása és saját önáltatása szükségszerűen eltávolít, csaknem elszakít a gyökereitől. Patakon Veres Péter Számadását és az Egy boldog embert olvassa, később a könyvtárból ugyancsak Veres Péter és Móricz Zsigmond műveit, Mórát, Gárdonyit, Jókait, a Denevérek honfoglalását, Az elsodort falut és a Mit ér az ember, ha magyar?-t kölcsönzi ki. Az írás azonban egyre kevésbé megy, a ritmus akadozik; a történelem és a személyes sors alakulásának egyre sürgetőbb feldolgozásához a rajongott művek kínálta formai keret egyre szűkösebbnek bizonyul. A feladat elől kitérni lehetetlen, teljesíteni úgyszintén az. Mégis újra és újra meg kell próbálni. („– Írni. Megírni – mondogatta a suszter fia magának, mielőtt belefogott volna a pásztor történetébe. Aztán, amíg el nem készült vele, nem múlott el róla a nyugtalanság. – Írni. Megírni. Mi sürget, mi késztet? Mi nem enged este elaludni, s korábban a hajnalnál mi az, mi fölébreszt? Az új hatalmakkal, mik hatalmaskodtak rajta, előbb nem akart elbánni, aztán már nem is tudta, mit tehetne ellenük.”) A hagyományos-fikciós, nem ritkán anekdotikus elbeszélésmódot rendre mélyinterjúval felérő vallomások, bibliai idézetek, levél- és naplórészletek, történelmi vagy aktuálpolitikai dokumentumok akasztják meg. Az egyszerre klasszikus, egyenes ívű és széttöredezett, mozaikos szerkesztés, az idő- és térbeli egység és annak merész kalandozásokkal, asszociációkkal való megtörése, a reális-metonimikus, a nem fikciós-dokumentumszerű és a szubjektív-metaforikus elbeszélői módok vegyítése nagyon feszült műstruktúrát hoz létre. Egyidejűleg viseli magán a nagyrealista és a fejlődésregény, a szociografikus irodalom és a klasszikus modernség korszakának megannyi sajátosságát. A szöveget pusztán egy „dolog” képes összetartani. Az egyetlen biztos, külső nézőpont, a regényvilágot érteni-érezni tudó és akaró, ahhoz vonzódó elbeszélő és annak nézőpontja. Amikor ő is elbizonytalanodik, időben előrehaladva, egészen az ötvenes-hatvanas évekig, akkor az anyag egybentartása, egyberendezése is problematikussá válik. Marad a mindent elpusztító, de legalább valamifajta lezárást jelentő nagy magyar tűz móriczi-kaffkai megidézése és a sok szereplő szinte leltárszerű ismételt felvonultatása.
Az Anya meghalt megírásának kezdete, mint az egy félmondatnyi utalásból kiderül, egybeesik az előző kötet megjelenésével. A szándék mit sem változik – a család történetének személyes feldolgozása: a dédszülők alakjától a gyermek megszületéséig és cseperedéséig, a XIX. század végétől 1991-ig –, a megoldás iránya viszont alapvetően módosul. Mátyus Aliz a regény nagy koncepciója és kompozíciója után rátalál a kis formára, a rövidtörténet műfajára. Apró, villanásnyi eseménytöredékekkel, hangulati villódzásokkal dolgozik. Most a részekből, részletekből építi az egészet, s nem megfordítva. A műfajváltásnak köszönhetően azután egyszeriben sokféle tehertételtől megszabadul. Nem kell például aprólékos előkészítéssel bíbelődnie. Egyetlen hangsúlyos felütéssel indíthatja és zárhatja történetdarabjait. Kezdései egyszerű ténymegállapítások, hosszú idő óta megérlelt gondolatok, folyamatban lévő beszélgetések közben elhangzó felkiáltások, amolyan ex abrupto indítások lehetnek. Befejezéseivel sem kell lekerekítettségre törekednie. Megelégedhet egy-egy váratlan, tömör kérdéssel, lakonikus ténymegállapítással, ezáltal is inkább az olvasót ösztökélve arra, hogy a felvillantott, de szándékosan töredékesen hagyott történetet a maga számára egységes egésszé formálja. A szövegek terjedelme – az elbeszélt esemény jelentőségének megfelelően – változik; néhány sortól a tucatnyi oldalig terjed. A stílusra a közbeékelésekkel, előre- és visszautalásokkal tarkított élőbeszédszerűség csakúgy jellemző, mint a nagyon feszes, pattogó tőmondatokat használó, szikár elbeszélésmód, hogy a könyvet végül egy valódi stílusbravúr, egy három éves gyermek „tudatfolyamos”, Joyce-ot idéző asszociációsora zárja. Az elbeszélés nem tűri az expozíció-tárgyalás-befejezés, az előkészítés-tetőpont-csattanó hármas tagolásának nyűgét sem. A kiindulópont többnyire a család történetének egy-egy meghatározó életeseménye, valamely alakjának sorsfordulata. A házasság, az új gyermek születése, a házépítés, a költözés és a rajtuk, úgymond, „mindig lecsapódó történelem”: az orosz hadifogság, a kitelepítés, az igazolások szerzése vagy a kivándorlás. Az események elbeszélése azután különböző, korábban megesett és később bekövetkező emlékképeket villant fel, miközben egy rejtett, belső önfejlődési folyamatot is felvázol. A csúnyaságával, az anyjával szembeni kisebbségi érzéseivel, majd a sikerületlen társkapcsolataival küszködő lány felnőtté, anyává érik. A narráció az egyes részeken belül és összességében is túlmutat önmagán. Az esküvői ruha elkészítésének emléke például átminősíti az anya egész alakját; a tanyai tűz pedig egy életszakasz, görcsösen vállalt életmodell átértékelését jelképezi. A folyosói ártatlan baráti felvetés a kudarcra való rádöbbenéssel egyenértékű. S végül: az anya halálának tudata – mint leggyakoribb és legfontosabb viszonyítási pont – fokozatosan az anyaság vállalásának mindent átható és meghatározó tudatában oldódik fel. („Amíg anya élt, csak apára hasonlítottam. Miután meghalt, s teltek az évek, anya egyre több vonását láttam meg az arcomon. Fáradt estéken a tükörben, néha, mintha az arcom az anyáé lenne. Megszerettem a fáradt estéket, s dédelgettem magamban az anyává hasonulást. S akkor, egy napon, amikor végigrakosgattam az asztalomat anya képeivel, mert írni kezdtem róla, és látni akartam, eljött egy barátom, s hagytam, hogy nézze anya képeit, azokból a régi szép időkből, s akkor ő anyát egészen olyannak látta, mint én, amikor még fájt a szépsége…”)
A legnehezebb arról írni, ami megrázó, átstrukturáló hatású az emberre. Mi lehetne meghatározóbb élmény egy író számára, mint saját életének sorsfordító eseményei, emlékei, melyeket visszaidézni és művészi formában feldolgozni kényszerül? Írónőnek és anyának a legsorsdöntőbb élmény és ihletforrás a gyermek megszületése és emberré érése. A szülés után minden átértékelődik. A falu, a család, a személy élettörténete is. A dolgok a helyükre kerülnek; elnyerik valós és eredendő értéküket. Mire a felismerés megszületik, az annak rögzítésére legalkalmasabb forma is elkészül. A Kígyószisz című regényben a korábban egymástól elütő vagy egymással nehezen szervülő rétegek és megoldások szinte észrevétlenül egymáshoz rendelődnek. A rövidtörténetek mozaikdarabjaiból egy falu és egy kisváros valóságos közegében játszódó, egyszerre személyes és szimbolikus életregény formálódik. A szerző a magyar próza már-már elfeledett ágának hagyománytörténéséhez kapcsolódva, saját alkotói gyakorlatát megújítva tudja legfontosabb témáját méltóképpen rögzíteni. Könyvében a megszólaló narrátor mellett egyre nagyobb teret kap egy másik személy, az ajánlás címzettjével névazonosságot viselő fiú, Bence. Mindenekelőtt ő az elősegítője a megnyugvásnak, a végső megbékélésnek. Életet jelentő élmények sorakoznak egymás mellett; személyes és hivatásbeli kudarcok és sikerek. A megfoghatatlanul intim téma feldolgozási lehetőségét az eltávolítás, az egyes szám harmadik személyű megszólalás teszi lehetővé. Az emlékek áradó tudatfolyamból fáklyaként utat mutató álomképpé alakulnak át. A pusztító, üldöző tűzvész itt tisztítótűzzé szelídül. Az átalakulás nyelvileg is érzékelhető. A végeláthatatlan, többszörösen összetett körmondatokat kérdések és szikár tőmondatok követik, mígnem a nyelvet álomszerűség és kiegyensúlyozottság hatja át. A regény kereteként szolgáló kezdő- és zárójelenet természetkép; egy nézőpontból, egy beállításból szemlélt állókép. A helyzetek és a képek legfőbb ösztönzője: a film és az impresszionizmus. Egy szemszögből láttatott benyomások, asszociációk, színek követik egymást. Egyes szám harmadik személyben, kívülről mutatkoznak meg a legbensőbb dolgok; a színek, az érzések, a hangulatok által. („A fényképekkel könnyebb, a szavakkal nehezebb.”) Az elbeszélő hagyja a szavakat hömpölyögni, ismétlődni, botladozni a maguk útján. Elsősorban a képekre koncentrál, mégpedig az emlékképekre. „Amíg kész nem lesz a könyvvel – mondja –, fejleszti a képet. S közben, mert élni kell, aludni kell, dolgozni kell, lebontja ezt az egész életében, s különösen a fiával kettes életükben, egyre gyarapodó, felhalmozódó tárgyi világot, beleértve a papírneműeket is, ami neki csak az írott papírokat, de a fiának a rajzoltakat és festetteket, s az utóbbi években egyre nagyobb tömegben a fényképezetteket is jelentette. Mégpedig úgy, hogy a kincsek őrzését átviszik a ténylegesből a virtuálisba, a körülvevő tárgyakból kiválogatják, amik már nem az otthonérzésüket okozzák, csak a rendetlenséget, s ezekről Bence fényképfelvételeket készít. Ami addig kézzel fogható kincs volt, ezennel fényképpé válni képes emlék lesz, s miután kiállta a megörökítés próbáját, megválhatnak tőle.”
Mátyus Aliz, a tőle megszokott szerénységgel és szelídséggel, szép csendesen, regénytrilógiává formálta életét. Számára a sorrend: előbb az élet a maga hétköznapiságával, azután annak „fennkölt” irodalmi feldolgozása. Nem egy teleologikus írói pályaterv megvalósításának rendeli alá életét, éppen ellenkezőleg, művei egy tisztességgel megélt élet hozadékai s kétségtelen eredményei.