Az alak (a forma) kettős természete

József Attila töredékes esztétikája

 A múlt század húszas éveinek végén, harmincas éveinek elején a hazai irodalomtudományi-kritikai szemléletmódot, külön-külön és valami sajátos szimbiózisban együttesen, alapvetően két irányzat uralta: a pozitivizmus és a szellemtörténet. A pozitivizmus a művet olyan emberi okiratnak, emberi dokumentumnak tekintette, amelyből következtetni lehet alkotójára, a mű „mögött” álló „láthatatlan emberre”. A szellemtörténet úgy tekintett a műre, mint ami az egyén élményeinek intuitív kifejeződése, az egyén életmegnyilvánulásának írásos rögzítése. Az irodalommal foglalkozótól a pozitivizmus azt várta el, hogy minél több tényt, adatot gyűjtsön össze az író életéről és a mű keletkezési körülményeiről, a szellemtörténet eszménye pedig a kor szellemébe és a szerző lelkivilágába való intuitív belehelyezkedés volt. A két irányzat együttes jelenlétét és érvényesülését az tette lehetővé, hogy mindkettőnek a kiindulópontját a szerző személye, illetve a mű keletkezése jelentette, vizsgálatának középpontjában a szerző személye, illetve a mű keletkezése állt.

József Attilát a harmincas évek legelején kérik fel úgynevezett szabadegyetemi előadások megtartására, amelynek eredménye a ma Esztétikai töredékek összefoglaló címmel illetett, töredékes esztétika. Ez az időszak József Attila életének és pályának sorsfordító időszaka, amikor élete és mestersége lényegi kérdéseivel kell szembesülnie. Többek között éppen az Esztétikai töredékek révén jut el annak a feladatnak a felismeréséhez, hogy „az alkotás folyamatáról tiszta kép adassék”. Az esztétika történetében és a korabeli divatos irányzatok körében meglepő tájékozottságot árul el, s azok ismeretében utasít el dühös határozottsággal minden, leegyszerűsítőnek gondolt próbálkozást. A kor legmagasabb tudományos színvonalán állva – ösztönösen?, tudatosan?, mindenesetre a saját szemlélet- és alakításmódjában bekövetkező váltás szükségességét felismerve – eljut a formalista-strukturalista, sőt bizonyos szempontból a hermeneutikai művészet- és irodalomfelfogás vállalásáig. Ennek a szemléletbeli fordulatnak azután, a harmincas évek elejétől-közepétől, meglesznek pályája alakulástörténetének poétikai-alakítástechnikai következményei is.

József Attila megítélése szerint művészet és műalkotás csakis önmagából magyarázható, nem pedig valamiféle kívülről ráerőszakolt sajátosságból, miként azt az általa érzelmesnek és tartalmasnak nevezett esztétikák és esztéták teszik. Azok lélektaniságot, észleleteket, érzelmek kifejeződését vagy kizárólag a játékösztön megnyilvánulását emlegetik. Az elmélet alkalmazott formája, a kritika meg egyenesen élen jár „a lényeg elkenésében”, amikor a kérdés tárgyi részéhez érve a legrafináltabb és leghomályosabb megfogalmazásokat használja. Folyton finom elgondolásról, hajlékony tollról vagy kerek szerkezetről beszél, miközben képtelen megindokolni, vajon mitől is olyan finom, hajlékony vagy kerek az a megoldás. Ezzel más célt nem szolgál, mint saját tehetetlenségének elleplezését. S ezért is látszik elengedhetetlennek a mindezektől való elhatárolódás és egy új, más alapokon nyugvó művészeti tan magalapozása. „Azt mondhatjuk – írja az egyik töredékben -, hogy az esztétikák csak foglalkozzanak a széppel, a jóval, a nemessel és a többivel, de a művészettel nyughassanak, mert az külön lényeg, azon egyszerű oknál fogva, amely szerint ha nem volna külön lényeg, úgy egyáltalán nem is volna.” Nem beszélhetünk addig a művészi tevékenység, a művészet céljáról, amíg annak lényegével nem vagyunk tisztában. Nem foglalkozhatunk a műalkotást kísérő semmilyen érzelmiséggel és hatással sem, amíg annak forrása és mibenléte tisztázatlan. (A kovács örömét és bánatát is belekalapálhatja a patkóba. Ez azonban a kovácsot jellemzi, és nem a patkót.)

A tárgy megértésére, egységes módszerre és egyértelmű fogalmakra van szükség. A művészetről való gondolkodás középpontjába így az alak (a forma) kerül, amelynek lényege: kettős természete. A műalkotás esztétikai értékét egyrészt a jelentése, tartalma adja, másrészt az a tulajdonsága, hogy szemléletileg folyó tevékenységként ragadható meg. A mű elsősorban szellemi, hiszen semmilyen fizikai mérőműszerrel nem mérhető és nem osztható, másodsorban pedig alak mivolta jellemzi. Megértése és megközelítése az egzisztencia három szellemiségével történhet. Ez a három szellemiség: a fogalom (a gondolat, a spekuláció), a szemlélet (az intuíció) és az ihlet.

József Attila megközelítésében a művészet lényege egyetlen szóban összefoglalható, s ez pedig a világ. Pontosabban: a világ hiánya. Az ember a valóságnak csak a hétköznapi tényeit képes elérni és megragadni, annak egyetemleges lényege mindvégig rejtve marad előtte. A valóságból éppen a legfontosabb dolog hiányzik, mégpedig a világ. A valóságot csak hiányként, világhiányként élhetjük át. A világ, a fogalom szempontjából csak viszonyként létezik, mert nem szemléleti, nem szemlélhető. Valóság mögötti tény, amit a valóság elemei „elnyelnek”. A világ ezért a szemlélet számára nincs is, mert lényegintuícióval a valóság különös lényegei ugyan elérhetők, ám azok egyetemes lényege, a világ nem. A műalkotás viszont ezt a világegészet, a valóság különös lényegeinek ezt az egyetemes lényegét képviseli. Általa a valóságban és az egzisztenciában egyként meglévő hiány (a világhiány) szűnik meg, a művészet e hiánynak (a világhiánynak) a művé formálása. Az alkotó egzisztencia a világhiány helyébe állítja, éppen annak megértése és elsajátítása, a lényegintuíció révén a mű világát.

A hiánynak, a világ hiányának ez az egzisztenciában felmerülő ténye, mint valóság előtti tény, az ihlet. Ahogy a valóság elemei elnyelik a világot, úgy tesz kísérletet az ihlet a valóság elnyelésére, a világhiánynak a művészet valóságában való eltüntetésére. S mivel a valóság maga is formás, és mint ilyen, ugyanúgy kettős minősége van, ellentétei a műben ritmusként jelennek meg. A mű létrejötte egyetlen, az adott valóság összefüggéseit érvényes módon megragadó szemléleti egésznek a megjelenése. Mindig olyan szemléleti végső egész, ami a világegészet testesíti meg s ami ugyanakkor több dolognak, ellentétnek, összefüggésnek a ritmusos eggyéválása. (A műalkotásnak mint végső, egyetlen szemléleti egésznek a változó mozzanatait éppen azok a részletek jelentik, amelyekből ez az egész megszületett s amelyeket az adott valóság változásával a szemlélet meghaladhat, esetleg nem fogadhat el végső szemléletinek.) A műben az egyes elemeknek azonban külön-külön és együttesen is célja, szerepe, funkciója van; világának minden pontja „archimedesi pont”: „A műalkotás tehát nemcsak a szemléleti helyettese a világnak, hanem egyben értelmes világ is.”

Ennek megfelelően a művel szemben megfogalmazott követelménynek is „értelmesnek” kell lennie, s az az eddigiek összegezéseként nem lehet más, mint hogy „a valóságos világi (kozmikus) összefüggésekből, társadalmi ellentétekből alkotódjék, mégpedig mint ritmusosan szemléleti végső egész, a nem szemléleti, de valóságos és szintén változó világegész helyébe. Hogy a művészi állandónak meglegyen a valósága és a művészi változónak fennálljon az érvényessége. Aki a művészi állandót, amely a művészi változót érvényesíti, megtalálja, ihletett ember.”

A műalkotás úgy születik, hogy a művész (az ihletett ember) művészetben megnyilvánuló egzisztenciális tevékenységével (ihletével) különböző valóságelemeket kiválaszt, míg másokat nem. Ezeket a kiválasztott valóságelemeket azután rögzíti, és szemléletünk számára teljes valóságnyivá növeli. A mű így a többi, nem kiválasztott valóságrész és szemléletünk közé kerül. Eltakarja, „mint teli hold napfogyatkozáskor…, mint kotlóstyúk a csibéit” a valóság háttérben hagyott részleteit. Maga mögé kényszeríti a valóságot.

Innentől kezdve a valóság elemei elveszítik valóságos létüket. Megszűnnek a valóság részei lenni, és megszűnnek részek is lenni. Ezzel szemben együttes, résztelen, művészi létükben a valóság egészeként jelennek meg szemléletünk előtt. (Ha különböző jellemzőkkel látjuk el a művet, akkor tulajdonképpen ettől a művészi mivoltától fosztjuk meg, s helyezzük vissza a valóság szépnek, kellemesnek vagy rossznak, rútnak nevezett, hétköznapi dolgai közé.) „A műalkotás folyamata tehát azt mutatja, hogy a szemlélet számára alkot egészet, szemléleti végsőt a nem szemléleti, de valóságos világegész helyébe.”

Egy költemény egyetlen ihlet, és szükségszerűen ölti magára azt az alakot, amelyben megjelenik. Az ihlet legkisebb alkotóelemét is áthatja. Egy versnek nem lehet tartalmi kivonatolását elkészíteni, alakját megbontani. Ha valóságát megváltoztatjuk, ezáltal megváltozik, esetleg meg is semmisülhet ihlete. Az ihlet azonban nemcsak a valóságból metsz ki bizonyos részeket, hogy azokat teljes valóságnyivá növelje. Ugyanígy az idő végtelenségéből is kiragad egyetlen idődarabot, hogy azt azután ismét végtelenné tágítsa. Az ihlet nemcsak „teljes valóságfogyatkozás”, de egyben „határolt végtelenség” is. Ihlet nélkül a műalkotással kapcsolatosan legfeljebb az alak vagy az eszme ragyogásáról beszélhetünk, művészetről nem. Mindazonáltal az ihlet az egzisztencia másik két szellemiségével, a fogalommal (a gondolattal, a spekulációval) és a szemlélettel (az intuícióval) külön-külön nemcsak ellentétben áll, hanem szintézist is alkot.

A fogalom a valóság megértésekor, csakúgy mint az ihlet, alakká, valósággá válhat a kimondás által. Ugyanígy egy értekezésnek, mint egyetlen fogalomnak, minden egyes alkotóeleme is fogalom, mint ahogy a költeménynek is minden részlete ihlet. A fogalom azonban elvont, alakja általános valóság, míg az ihlet konkrét és alakja a világ valóságának teljes fogyatkozása. Amikor a valóságot megértjük, akkor kívül vagyunk rajta, a fogalom ekkor nemlét és igazság. Abban a pillanatban viszont, amikor a megértés alakot ölt, kimondatik, akkor a fogalom megszűnik nemlét és igazság lenni. Visszakerül a valóságba, s mint annak minden más eleme, újabb megértésre áhítozik. A fogalom tartalma tehát a valóság nemléte, az alakja ezzel szemben valóság. Míg azonban az ihlet alakja szükségszerűen az az egyedüli megbonthatatlan egység, amelyben megjelenik, ugyanazé a fogalomé sokféle alak lehet. Egy értekezés igazságát például, éppen azért mert tartalma nemlét, kivonatolhatjuk, elmondhatjuk röviden és hosszan, különféle formában, attól még igazsága igazság marad. A fogalom alakja olyannyira általános, hogy az alakban megjelenő fogalom már nem is tekinthető tiszta fogalomnak.

A szemlélet, a fogalomhoz és az ihlethez hasonlóan, az egzisztencia egyik teljes alakban való megjelenése. A fogalom és az ihlet azonban cselekvő szellemiségek. A szemlélet legfőbb sajátossága ezzel ellentétben „szenvedőlegessége”, egzisztenciális történés volta. Míg az ihlet a teljes valóság felosztója, addig a szemlélet a valóság egyes konkrét dolgainak a felismerése. Segítségével az egzisztencia az egységes teljes valóságra, a valóságelemek végtelen sorozata kapcsán megvalósuló intuíciósorral válaszol. Az egzisztencia állandó mozgás, a szemlélet ezeknek a „cselekvőségeknek a beteljesültségi mozzanata”. A valóság mindig elemeiben jelenik meg számunkra, s egy-egy valóságdarabra megszülető intuíciót így azonnal egy újabb követ. A szemlélet, az ihlettel szemben, alá van vetve az időnek. Egyes darabjai az idő egyes véges idődarabjaihoz kötődnek, s csak fennállásuk pillanatában őrzik határtalanságukat. A műalkotás létrejöttekor az ihletnek és a szemléletnek, az előreminősítésnek, a cselekvésnek és a visszaminősítésnek, a cselekvés beteljesülésének az egysége valósul meg. Az elkészült mű különböző intuícióit nem a véletlen vagy a csoda tartja össze olyannyira, hogy ahhoz már se hozzátenni, se abból elvenni semmit nem lehet. A művet művészivé az intuíciók „ki- és összeválogatása” avatja.

„Mindent egybevetve tehát – szól a József Attila-i összegezés – a fogalom és az ihlet cselekvőségek, a szemlélet történés, ahol a fogalom, az ihlet és a szemlélet maga az egzisztencia, illetőleg annak három alakja, mégpedig a fogalom nemlét és időtlen örökkévalóság, alakja általános valóság (alakja a tiszta fogalomnak nincs), a szemlélet valóságrészek léte, a valóság teljességének nemléte és határtalan végesség, alakja a kötelező adott valóság, az ihlet a valóság teljes fogyatkozása egyetlen valóságelemre, ahol ez a valóságelem a teljes valóság egységességeként szerepel, – a valóságrészek nemléte és egy teljes valóság léte, határolt végtelenség, alakja választott valóság –  az ihlet a szemlélet és a gondolat ellentétében való egység.”

S még valami. Egy sajnos kifejtetlenül maradt, már-már hermeneutikai gondolat, amely szerint ihletett ember bárki lehet, nemcsak a művész. A művész legfeljebb gyakrabban jut a kitüntetett, ihletett állapotba. Ha egy verssel, festménnyel, kész műalkotással szembesülve valami „megmozdul” bennünk, akkor a művészetről támad intuíciónk. Ezzel egy időben, a dologgal való megismerkedéskor, arról fogalmat is alkotunk. A műalkotás elolvasása után az olvasó – a benne is meglévő szellemiséggel, ihlettel – maga is megalkotja a művet. A forma (az alak) ezért nem vezethető vissza pusztán sem a szemléletre (intuícióra), sem valamely gondolatra (spekulációra). Lényege valóban kettős természete, aktív volta: „Így az alaknak kettős minősége van: minősíti saját léte, és minősíti létévé szemléletünk.”

Az elvi-elméleti fejtegetés itt, ezen a ponton – fájdalmas és kényszerű módon – félbeszakad. Az utolsó, a korban újszerű és termékeny gondolat „kifejtésére” József Attila utolsó éveinek költészetében, a gyakorlatban kerül sor. Így is látható azonban, hogy ez a torzón maradt esztétika miként mozdítja el a korabeli irodalomtudományos gondolkodás pont- és adatszerű szemléletmódját, a szerző személyéről és a műalkotás keletkezési körülményeiről az alakra (a formára), tehát magára a műre helyezve át a hangsúlyt, eljutva egészen az irodalmi folyamat élmény- és hatásfolyamatként való tételezéséig, a mű által kiváltott hatás, a befogadás aktusa és a befogadó személye fontosságának felismeréséig.

Az irodalmi folyamat megítélésének átértékelését ezek után nagyon is konkrét poétikai-alkotástechnikai változás követi József Attila költészetében. Olyan alakításmód kialakulását eredményezi, amelyre a szövegformálás komplexitása és hatásának intenzivitása a jellemző. A hazai irodalomtudományban a műalkotást komplex modellként elemző Hankiss Elemér – úgynevezett oszcillációs vagy vibrációs elméletének keretében – többek között éppen József Attila verseinek elemzésével tárja fel és mutatja be a „minősített”, illetve „visszaminősített” műalkotás természetét és a „visszaminősítés” aktív folyamatát. Megfigyelése szerint József Attila költészetére kezdettől fogva, de különösen az 1928-tól 1934-ig terjedő időszakban – tehát az „esztétikai töredékek” időszakában – a nyelvi-képi-stilisztikai mozzanatokból felépülő nagyhatású, komplex struktúrák, úgynevezett komplex képek a jellemzőek. Ezek legfontosabb sajátossága – az olvasói élmény formálódásának belső működése, mozgástörvényei szempontjából –, hogy mindegyike „alkalmas költői hatásimpulzus kiváltására, egyszerre több, de legalább két valóságsík van jelen, s a tudat e síkok közt feszültséget érez, illetve e síkok közt ide-oda vibrál, oszcillál”. A logikai valóságleírás jobbára alá-fölérendeltségi, ok-okozati kapcsolatot, szembeállítást stb. alkalmaz, míg a költői valóságleírás többnyire egymás mellé rendelő, metaforikus megfeleltetéseket. A József Attila-i költészet kivételes gazdagsága, hogy ezen is túlmenően, akár egyetlen összetett, komplex képpel az olvasói tudatot állandó és többszöri valóság-, érzelem- és magatartássík közötti vibrálásra (oszcillálásra) készteti, sőt kényszeríti.

Már a legendás korai versben, a Tiszta szívvel indításánál a szavak sorakoztatása, a felsorolás az adott szűkebb és tágabb környezet újabb és újabb bevett, megfellebbezhetetlennek tartott értékét tagadja. E folytonos negáció (nincsen-se-se-se) óhatatlanul feszültséget teremt, de legalábbis személyes viszonyulás kialakítását követeli meg a befogadótól. Még bonyolultabbá és feszültebbé válik ez a viszony akkor, amikor a párhuzamos szerkesztésnek köszönhetően apa és istenség, illetve anya és haza képei szinte egymásra vetülnek az olvasó tudatában (nincsen apám-se istenem; se anyám-se hazám). Így az olvasónak már egy konkrét és átvitt értelemben is támasz, segítség, otthon és biztonság nélkül maradt ember kitaszítottság-érzetével, távlat nélküli elkeseredettségével kell szembesülnie.

De ugyanígy vetül egymásra például a Favágó című vers híres sorában – „Fönn, fönn a fagy baltája villog” – a kép (a balta) és a jelentés (a fagy hideg szigorúsága, kegyetlensége). Vagy gyakori megoldás az elvont fogalom és a konkrét anyagi sík egymásra vonatkoztatása („egy megszerkesztett, szép, szilárd jövőt”; „a költő ajkán csörömpöl a szó”). S a vártnak és váratlannak ugyanez a kettőssége, különleges viszonya jellemzi a rímhívó és a rímválasz kapcsolatát is („hogy zokszava bár vág, akár a sás –/ erős a sorsunk, mint a csikarás!”; „s szívében néha elidőz/ a tigris és a szelid őz”). A Reménytelenül strófáiban olyan sorok szerepelnek, amelyekben az elvonatkoztatott fogalom már csak több és különböző – mozgási, tapintási, akusztikus, vizuális vagy érzelmi – metafora együttes és egy időben történő befogadásával történhet („Az ember végül homokos, szomorú, vizes síkra ér”; „Elleng a néma, kék idő”). A Medáliák egyes darabjainak egyenesen fő szervező elvét jelenti az ilyen merész és egymástól távoli síkok közötti vibrálás. Az utolsó szakaszban az igék, melléknevek és főnevek hirtelen és ellentétes tartalmú váltakoztatása kivételesen gazdag jelentést eredményez:

 

Az eltaposott orrú fekete,

a sárga, kinek kékebb az ege,

a rézbőrű, kin megfagyott a vér

és lidércként rugodozó fehér –

 

Az olyan többszörös metaforában pedig, mint a „köszörűn sikoltó idő”, már pontosan alig állapítható meg, hogy hány és milyen jellegű – érzékelési, vizuális, akusztikus, reflexszerű, érzelmi, szimbolikus – tudati váltás zajlik le a befogadás egyazon időpillanatában.

Ezek a gondolat-, érzelem- és magatartássík-váltások a kései nagy – a komplex képek nyomán talán komplex verseknek nevezhető – költemények esetében már nemcsak az egyes képekre, stilisztikai eszközökre jellemzőek, hanem a versek egészének felépítésére. Vannak olyan művek, amelyekben a hirtelen váltás helye pontosan tetten is érhető. A Hazám szonettciklusában például az „ezernyifajta népbetegség” szinte leltárszerű számbavételét és sorakoztatását, éles fordulat után, egy semmivel nem indokolt, mert semmivel nem indokolható patetikus „mégis”-vallomás követi. Egyúttal követelve az olvasótól is, hogy más dimenzióban értelmezze a verset:

 

S mégis, magyarnak számkivetve,

lelkem sikoltva megriad –

édes Hazám, fogadj szivedbe,

hadd legyek hűséges fiad!

 

Az Ódában ugyanígy, csak ott a kedves testének, emberi organizmusának egyetemes, kozmikus leltárát követi a mindennapok szintjén átélhető, ám hasonlóképpen vágyott szerelem egyszerű képsorozata, szóhasználata, verselése:

 

            (Mellékdal)/

 

(Visz a vonat, megyek utánad,

talán ma még meg is talállak,

talán kihűl e lángoló arc,

talán csendesen meg is szólalsz!

 

Csobog a langyos víz, fürödj meg!

Íme a kendő, törülközz meg!

Sül a hús, enyhítse étvágyad!

Ahol én fekszem, az az ágyad.)

 

Az utolsó hónapok verseiben mindez még összetettebben valósul meg. A Karóval jöttél versszakaiban együtt és egyszerre jelentkeznek, egyre erőteljesebben feszülnek egymásnak a gyermekkori álmokhoz, vágyakhoz, a mesék világához, valamint a felnőttkori csalódottsághoz, hiábavalóság-  és reménytelenség-érzethez kötődő szavak és képek. Hogy végezetül az olvasóban egyértelművé váljon a „sohasem menekülsz” tudata. Az Íme hát megleltem hazámat… címe a hazataláló, hosszú vándorlásából megérkező, otthonra lelő költői toposzt idézi és sugallja. A vers egészének komplexitásából fakadó drámai feszültségből azonban végül is világossá válik, hogy itt éppen az ellenkezőjéről van szó: a haza, a meglelt, otthont adó föld valójában a sírgödör. A költői én igazából nem lelte, nem lelhette meg hazáját. A vers tulajdonképpen a címbeli állítás visszavonása. Híradás az abban megfogalmazódó életprogram megvalósíthatatlanságáról. A megtalált haza, a meglelt otthont adó föld valójában a sírgödör. A vers a saját fejfára írott sírfelirat. Mert hát:

 

Szép a tavasz és szép a nyár is,

de szebb az ősz s legszebb a tél,

annak, ki tűzhelyet, családot

már végképp másoknak remél.