Verstest megszólító módban (Takács Zsuzsa: A test imádása / India)

A versek valakihez szólnak. Takács Zsuzsa kötetének versei valakihez nem csak úgy szólnak, mint egy vers általában az olvasóhoz, hanem egy konkrét valakihez szólnak. Megszólító módban, ha volna a grammatikánkban ilyen. Egy olyan igeragozási rendszer szerint, amely magában hordozza a megszólítás moduszát. A versek beszélője szól valakihez a vershelyzetben magában. Egy testhez szól, vagyis olyanhoz beszél, akinek van teste. És ez nem lényegtelen. Ez egyúttal a drámai beszéd helyzete, ahol szituáció határozza meg a két test közötti cselekvések és a bensőség rendjét. Nem elvont drámai monológok, szerepversek vagy az úgynevezett önmegszólító versek bomlanak ki rövid és feszes verstestekben, hanem valóban ott van legalább egy konkrét test. És bizonyosan azé, akihez szól a vers. Persze ez a valaki lehet önmaga a beszélő, aki második személyként beszél önmagáról. De ekkor is, az elvont, a grammatikai beszélő mellett is megjelenik egy másik, egy konkrét test, akihez beszél. Ismert ez a szituáció azokból a korokból, amikor a líra az önvizsgálat drámai helyeztében szólalt meg, és a versbeszéd elengedhetetlen kelléke mint grammatikai én önmagát konkrét testként mutatta fel a közösség tekintete előtt. A testként megjelenített, önvizsgálatra fogott beszélő időbe vetetett volta pedig a romlás, a pusztulás, a bomlás, vagyis a halál manifesztációjaként a bűn zsoldjáról szólt, a sírba szállásra készülődő testről. Aki azonban nem reménység nélküli, hiszen a halál a megváltás és a Megváltó dicsőséges megmutatkozásának kínál fel általa újabb alkalmat.

A verstest ennek a bomlásnak állt ellent. A feszesen zárt verstest pedig máris előlegezte a feltámadó testbe vetett hitet. Rendkívül izgalmas Takács Zsuzsa életművében nyomon követni ennek a nyelvi formálódásnak a visszfényét. A kötetről kötetre előre haladó szigorú viviszekciót, amellyel a verstestet megszólító, a halálra rámutató beszéd helyét észrevétlen veszi át a jelentés megújuló jelenlétének dicsőséges megmutatkozása. Másként fogalmazva: a létezés megértésének elmélyült munkája a grammatikai én megszólító formájú beszédébe ágyazva a verstest konkrét, érzéki mögötteseként egy konkrét testet hordoz. A konkrét test, amely romlandóságában mégis létezik, a legtisztább jele annak, ami a testen túlmutat: a verstesttől és a konkrét testtől is elváló időn kívüli jelentésnek. Ez a fajta megszólító beszéd, amely mindenkor, mint egy dráma terében, testet állít a szövegtestbe, a személytelen beszédformák alkalmazása ellenére is erősen életrajzi centrummal rendelkezik Takács Zsuzsa írásaiban. A kötetek szerkesztése leplezi le ezt a kapcsolatot, mint jelen kötetben is, amely a Viszonyok  könnyéből, Takács Zsuzsa egy korábbi, 1992-ben napvilágot látott könyvéből emel át egy ciklusnyi verset Maszk II. ciklus cím alatt. Eközben nem kell semmiféle intimitásba bocsátkoznia, hiszen a lírai fikcionálás gesztusairól van itt szó valójában. A versbeszéd drámai izzású terének megteremtése a kötetet az emberi viszonyok egzisztenciális, másként fogalmazva szóterológiai összefüggései közé helyezi: az egyik lélek a másikért olyan mély felelősséget kénytelen itt viselni, amely a másik (vagy önmaga) megismerése, megmentése, megszabadítása metaforikus alakzataival jelölhető.

A megszabadítás pedig a morális mérlegelés fényében a szeretet döntéseit is magával hozza. Akit megmentenek, azzal kapcsolatban döntést kell hozni arról is, hogy szeretik-e őt. Szeretnem kell, ha megmentem. Megmentem, mert szeretem. Szeretet nélkül nincs megmentés. A szeretet a test számára pedig a szexussal is összekapcsolódik. A test nem tud nem a test nyelvén beszélni. A szeretet nyelve a test számára a szexus, általában az intimitás által beszélhető el. A szeretet nyelvén beszélő test számmára a címben szereplő „imádás” egyszerre hordozza a transzcendens és az egyszerű, köznapi kontextust. Különös, furcsa logika ez, amelyhez leginkább a keresztény beszédnek van grammatikája és retorikája. Ugyanakkor gyanús is a modern, tehát szekularizált irodalomban (közbevetésként: bár a tömegkultúrát mozgató filmipar ezeket az alapsémákat alkalmazza ma is.), amely energiáját abból nyeri, hogy a közösen birtokolt hit Istene halott és mindenki egyéni küzdelmet folytat nyelvében azért, hogy eltűnt jelenlétének nyomait feltárja. A modern költészet, amelynek nyelvét Takács Zsuzsa magabiztosan és megújító módon birtokolja, Istenre a Tőle való távolságból, az Általa való elhagyatottságból, az Ő rejtőzködő jelenléte utáni vágyakozásból nyeri erejét, ahogy közösségi felhatalmazását. Az önmegszólítás beszédmódja ebből a tér nélküli helyből beszél. A magyar költészetre az elmúlt fél évszázadban legnagyobb hatást gyakorló József Attila költői beszéde is igazán felforgató erejűvé a nyelv istenkereső potenciáljának felszabadítása által vált. Takács Zsuzsánál kötetről kötetre ez a makacs kérdező, ez az igazságot, a személyes létezést folyamatosan, a számára adott viszonyok között újraértelmező, végtelen, lezárhatatlan, súlyos kérdések gördülnek tova. A másikként megmutatkozó test értelmezésére tett kísérlet a másikként megmutatkozó lélekhez való hozzáférkőzés egyetlen számunkra, emberek számára adott lehetősége. Ez az egyre emelkedő költészet nem adja fel az egyedül a nyelv által lehetséges megértés vágyát.

Külön és hosszan kellene szólni a címében kettős kötetnek a másik könyvéről, amely az India címet viseli. Kalkuttai Boldog Teréz (1910-1997, polgári nevén Antigona Gongea Boiagi) az első posztmodern szent, aki a modern média figyelmének középpontjába kerülve vált a XX. század világszerte ismert keresztény ikonjává. Kalkuttai Teréz élete, elhívatása és példája a kereszténység és a világ párbeszédének új kérdéseit tette fel, amely messzebb látszik mutatni, mint ameddig a Rómából vagy általában Európából kérdező kereszténység ma még egyáltalán képes látni. Ennek a jelenségnek, Teréz életszentségének megértése nem csak a vallás, hanem az irodalom számára is messzemenően érvényes kérdéseket hordoz. Mélyen irodalmi kérdéseket, abban az értelemben, ahogy az irodalmi szöveg az Istentől való elhagyatottság, az emberi személynek ezzel együtt elveszett integritásának és identitásának az újraalkotását érinti. Kalkuttai Teréz az Istentől és a nyelvtől egyaránt elhagyott szent példázatát mutatja fel, aki Indiában, a teljes szegénység megrendültségében mégis aktív és cselekszik. Megrendítő versekben szól a nyelv elégtelenségéről ez a ciklus, és a jövő felé mutat.

 

(2010)