Tóth Krisztina

Őszi kabátlobogás, 1989; A beszélgetés fonala, 1994; Az árnyékember,
1997; Porhó, 2001; Síró ponyva, 2004.

Első kötete megjelenése idején, 1989-ben Tóth Krisztina leginkább meghatározó vonásának versei dalszerűsége, okosság és érzelmesség egyidejű jelenléte, és a versek fülbemászó ismerőssége látszott. Is-merősek voltak a képek, a versek sokszor toposzokból építkeztek, és persze maga a forma, az intonáció is azt a benyomást keltette, mint-ha ezeket a verseket valahol, valamikor már hallottuk volna. Egy-részt ismerősek a figurák, a fények, a városi táj – de véletlenül sem a lírából, sokkal inkább a képzőművészetből: Balla Margit, Országh Lili képeiről és az 1950-60-as évek budapesti fotóiról – tört figurák, kemény fények, foltszerű, tagolatlan árnyékok. És ismerősek a mo-tívumok, de ezek sem költőktől: Mándy Ivántól, Lengyel Pétertől, sőt Gelléri Andor Endrétől. Azért fura ez, mert Tóth Krisztina vers-sorozatai nem rajzolnak ki epikus ívet, az egyes darabok magukban állnak (cseppet sem gyakori jelenség a magyar költészetben, hogy egy életmű legtöbb tanulsággal vizsgálható egysége maga az egyes mű, a vers, márpedig Tóth Krisztina költészetében erről van szó), és bár a verseknek van valami elemi epikus magjuk, egészükben szinte sohasem mondanak el történetet, sokkal inkább hangulatokra, em-berek közt kialakuló pillanatnyi feszültségekre figyelnek. A későbbiekben is inkább drámai, vagy még inkább filmszerű jelenetezés lesz jellemző, mintsem anekdotázó vagy a szó romantikus értelmében leíró poétika: „Súlyok nélkül lépked a békaember /a hályogos csendélet mozdulatlan / tömbjei közt. Egy örvényvájta katlan / mélyén karfához ér, egy szék dereng fel, /aztán egy asztal. ” (A kora hajnali órákról)
Nem elég azt mondani, hogy Tóth Krisztina verseinek egy-másutánja nem rajzol epikai ívet; hogy nem áll mögöttük valamely poétikai narratívát megjelenítő imágó; hogy egyáltalán nem bújik azonosítható maszkok mögé; hogy nem azonosul egyetlen ismert beszédközösség („Nyugat-paradigma”, „Ujhold-beszédmód”) in-tonációs módszertanával sem. Nagyon különböző motívumokból bontja ki költeményeit, a vizuális egységek kivágása elcsúszik egy kissé – olyasmik kerülnek a képbe, amiknek nem feltétlenül kellene ott lenniük, míg létfontosságú motívumokat eltakar a „paszpartu”, a vers-fikciót magában foglaló, körbefogó üresség.
Az idő érzékeléséről és az ember önnön időbeliségéről kell gon-dolkodnunk ennek a költészetnek a kapcsán, ami szorosan egy nyelvi problémához, az ember beszédének és gondolkodásának egységéről, annak lehetőségéről-lehetetlenségéről való gondolkodáshoz illeszkedik. A vers mindenkori tökéletes egyidejűsége önmagával, beszédjelen és megélés-jelen szinkronitása, együtt-haladása a múlással, ilyesmikkel lehet meghatározni ezt a versvilágot. És még valamivel: hogy itt az olvasóval folytatott kommunikáció is egyidejű az alkotás gesztusával. Nemcsak befogadói és újrateremtői, de személyes megszólítottjai is vagyunk a költeményeknek. Tóth Krisztina verseinek alaphelyzete, hogy a vers beszélője az olvasó felé fordul, és elmond neki valamit. Ez a valami általában legalább részben epikus természetű közlemény, egy történet, amit a költő elmesél, egy… ha nem is titok, de afféle bizalmas ügy, amibe beavatja hallgatóságát.
Ugyanakkor azt is érezzük, hogy valami mélyebb dologról van szó, élet és halál kérdéseivel foglalkozunk. A súlyos gondolatok azonban sohasem teszik nehézkessé a versidomot, a dallamos, táncos verselés és az erős vizualitás ellensúlyozza az olykor komor tematikát, vagy akár a Porhó új verseinek jeges deprimáltságát.
Az a mód, ahogyan ezeket a roppant intenzív ambivalenciákat megszövegezi, Tóth Krisztinát némiképp az angol nonszensz köl-tőkkel rokonítja, Edward Leartől egészen Stevie Smithig. Attitűdje azonban éppen az ellenkezője. A nonszensz költő valójában sokallja világában az állandóságot, józanságot, földhözragadt bizonyosságot. Itt éppen a bizarr fikcióból bontakozik ki és születik meg az a realitás, ami első ránézésre rendjén valónak látszik, mégis ott rejtőzik benne valami őrület, és ez cseppet sem teszi mulatságossá a dolgot: a nonszensz ridegségének sincs helye ebben a versvilágban. Pengő, érces hangjaival együtt is női beszéd ez. Legalábbis többnyire, és első ránézésre. De valamiről csak eszembe jutott ez az ércesség is.
Különösen a Síró ponyva egyik darabja, a Hányszor könyörögtem kapcsán kell a narratíva gender-pozícióján is elgondolkodnunk. Nyilván nem tekinthetünk el attól az ismeretünktől, hogy a vers szerzője nő. A beszélő azonban nyilvánvalóan férfi. Ugyanakkor a férfi-beszélő szövege kiszolgáltatott a szerzőnőnek, aki a közléseket manipulálja, torzítja, kommentálja, komolytalanná teszi. Vagyis a becsmérlő mondatokat mégis csak egy nő vágja a saját szemébe, jóllehet férfiaktól származó minták felhasználásával. Tehát a tükör-játék (többszörösen is az!) egyfelől relativizálja a narrátor nemét, másfelől arra is rávilágít, hogy az egyik nemhez kötött ítéleteket a másik nembeli beszélő a magáéiként idézheti, másnemű beszélő távollétében önmagát állíthatja ellentett gender-pozícióba, akár beleélően, akár ironikus távolságtartással.
A súlyosság, ércesség és deprimáltság azonban olyan kontextu-sokba kerül, melyekben csak mintegy ornamentális pozíciót foglal el ebben az összbenyomását tekintve a könnyedség érzetét keltő lí-rában. Játékosság, képszerűség, zeneiség: ezekben az elemekben ragadható meg Tóth Krisztina költészetének könnyedsége. Ennek a révén bontakozik ki ritka képessége, hogy verseit a kortárs költészetben járatos, kifinomult ízlésű, és a – mondjuk így – „naiv” olvasók számára egyaránt izgalmassá tudja tenni. Ez a könnyedség azonban nemcsak élvezhető, de félrevezető is. Igen, a versek általában dalszerűek, érzékletesek, a sorok lejtése pontos, a rímek többnyire a helyükön vannak, és ha vannak, mindig zeneien csengenek; minden darab maradéktalan versélményt nyújt. Ez a könnyedség azonban csak az elsődleges befogadásban jelent könnyebbséget az olvasónak, a tényleges olvasat megalkotásában kevésbé.
Az idő érzékeléséről és az ember önnön időbeliségéről, ahogy említettem, erős megidéző és megszólító gesztusaival szól ez a köl-tészet. De ha az ember mindig az idő jelenében van, ha lemond (alkatánál fogva) az időn-kívül-lét állapotának lehetőségéről, a rálátásról vagy annak illúziójáról, mit tud kezdeni a múltjával, a hagyománnyal? A válasz egyszerű: megjeleníti. Ennek módszere gondolatiság, vizualitás és erős dialogisztikus potenciál együttes versbe-foglalása.
A Síró ponyva verseinek elemzését ezekkel a szavakkal zártam annak idején: „Komoly erőt érzek sugározni Tóth Krisztina verseiből; azt az erőt, ami csak eszmélet és emóció kiegyenlített érzékenységéből származhat. Az objektivitás programja — furcsa önellentmondás — a bennelét, az empátia, a sebezhetőség vállalásával teljesedik ki. Nem véletlen, hogy míg ezt a (minden ízében más verskultúrábólfakadó és más ideálokat követő) nagyon női költészetet olvasom, minduntalan Petri jár az eszemben. Tóth Krisztina botrányai nem (Petri módjára)politikaiak, hanem (Pilinszkyéihez hasonlóan) egzisztenciálisak. De az ő szeme is száraz, ő is nézni akar vele. ” Egészében tekintve ezt a költészetet, az értékrendbeli stabilitását és erkölcsi bátorságát egyre intenzívebbnek érzem – ennek a látszólag passzív, megfigyelő-leíró magatartásnak a pozíciójában.