Törököt fogtam (Ayhan Gökhan: Fotelapa)

A cím klasszikus metaforának látszik, úgy mint hegyhát, székláb, anyaföld, stb. Az apafotel és a benne helyet foglaló fotelapa metaforája egy trauma elbeszélésének központi jelölőjévé válik. Az apa hiányát jelölő jellé válik egy fotel, amelyben ülhetne az apa. A versek azonban beleültetnek egy olyan személyt, aki szavak, mondatok, olvasmányok emlékeiből nyer formát, ha nem is alakot. Mert nem látjuk az arcát. Nincsenek emlékek, amelyek a metaforán túlra vezetnének, és lerombolnák – ha csak időlegesen is – a metafora uralmát az apa léte fölött. A halott apát foglyul ejtette a nyelv, amelyből ki kellene szabadítani. Aztán az anya is átköltözött a nyelvbe a halál által. Az apafotel és a fotelapa így valójában tükörként működik, amelyben meglátjuk a szerző arcát. Ahogy Lázár Bence András kötetével kapcsolatban is fontos megjegyezni, hogy a személyesség erőteljes jelenléte a költői szöveg újrafunkcionálásaként értendő, úgy Ayhan Gökhan versbeszéde kapcsán is lényeges erre felhívni a figyelmet. Versei a csupaszságot, az eszköztelenséget használják fel annak érdekében, hogy a költői szöveg alkotása ne az irodalomról, hanem az életről szóljon.

Az árvaságot a költészet gyakran a nyelv elvesztéseként ragadhatja meg. A török apa csak a fiú nevében hagy nyomot. A versek a néven túl nem árulnak el semmit a származásról. A kötet irodalmi elődje Kosztolányi Dezső; mellette a Nyugat klasszikus szerzői köszönnek még vissza. Ayhan Gökhan visszanyúl a továbbírt, átírt, szerepként magára vett, a fiatal Kosztolányi alanyi versbeszédéhez. Persze ez már nem a szerző öntudatlan, naiv belefeledkezés önmaga megjelenítésébe, ami annak idején Kosztolányinak még nem jelentett gondot, hiszen Petőfi épp olyan távol volt már akkor, mint most Ayhannak Kosztolányi. Arról nem beszélve, hogy a személyesség megszólaltatásának poétikáját Ayhan is, mint a mai magyar költészetben majd mindenki, jobbadán Tandori Dezsőtől leste el, akinél többet aligha beszélt valaki a költői nyelv keretein belül önmagáról. Azonban akiről kevesebbet alig lehet tudni, hiszen önmaga paroxizmusig fokozott nyilvános énformálása a rejtőzködés leghatásosabb eszközeként működik.

Régen olvashattunk már olyan verscímet, mint Ayhan kötetében: Most 24 éves vagyok. A vers azonban paradox módon Kosztolányi szöveget parafrazeál. Miközben aligha lehet nem gondolni a Petőfit idéző Petrire: „Itt benn vagyok a férfikor nyarában, / Az ifjúságnak eltűnt tavasza, / Magával vitte a sok szép virágot, / A sok szép álmot, amelyet hoza…” A vers Pesten, 1848 szeptemberében keletkezett. Ekkor Petőfi 25. évében járt, Ayhan Gökhanhoz képest alig egy évvel volt idősebben. Ez az új személyesség, az élet költői formálása, az én elrejtő megjelenítése, régi és új tudásának magas költői megformálása olvasható Ayhan kötetében. Lázadás ez is, elszánt radikalizmus.

 

(2010)