Semmi esélye? (Marno János: a semmi esélye)

Valami készül, ezt már három éve tudjuk. A Nárcisz készül óta a Marno-versek világában lényeges fordulat állt be. Az utóbbi fél-egy évtizedben Marno a fiatal költők jelentős és immár meghatározó költőinek vált példájává. A látványosan, mert csoportként jelentkező Telepesek mellett a Parnasszus, a Műút, a Prae vagy a Körhinta körül csoportosuló fiatalok számára is hivatkozási alappá és mércévé lettek munkái. Pedig a Marno-versekkel kapcsolatban a kritika az elismerés mellett sokáig a tanácstalanságot, az enigmatikusságot, a végletes és feltörhetetlennek tűnő nyelvi zártságot hangsúlyozta. Mindennek ellenére Marno János makacs szívóssággal építkező pályája nem csak az 1980-as évek végén meghatározóvá váló szövegirodalom poétikájának nagy hatású alkotójaként volt az elmúlt jó két évtizedben jelen a történő költészet alakulását leíró kritikákban. Legalább ennyire fontos és jelentős az a költői szerepértelmezés, amely esszéiben, poétikai reflexióiban, elméleti gondolatkonstrukcióiban öltöttek alakot, és a Maron-féle szöveguniverzum szerves részét képezik. A nyelvi és költői modell tekintetében Marno már-már kényszeres József Attila értelmezése adja ehhez a kulcsot. Ugyanis azt tapasztalhatunk, hogy miközben Marno-poétika mindig is radikális volt a szövegelvűség tekintetében, vagyis az életvilág nyelvi kódolásának radikalitását követelte, ezenközben a József Attila értelmezései a tragikus sorsú költő szövegein alapvetően egy személyiség- és sorsmodell értelmezését mutatták fel. Miközben a Marno-versek beszélője mindennek ellenére nagyon is személytelen és visszafogott maradt. Szemben a József Attila szövegek erős életrajzi indíttatását és az átpoetizált vallomásosságát a szövegek alapvető szervező tényezőjeként kezelő vonásával. A szerepmodellnek pedig fontos eleme az írással szemben állítható morális elvárás.

  A Marno által kidolgozott költői szerepmodell poétikai alakító erejének beépítése jelenti a legnagyobb elmozdulást a radikális szövegelvű indíttatáshoz képest. Ezzel pedig elkerülhetetlenül megjelent a személyesség kódja is. Nárcisz perszonifikálása, megszemélyesítése által arcot adnak a versek egy személynek. Ez a személy szövegek által és szövegekben létezik, de létezését követően folyamatosan morális kérdésekbe ütközik. Ahogy egyébként ismerős módon mindannyian nap, mint nap. Ez nem tűnik különösebben új jelenségnek, csupán a zárt szöveguniverzumot létesítő Marno-versek világa felől nézve jelentett a Nárcisz készül kötet darabjaiban újdonságot. Már ott megjelent az az írásmód, amellyel Marno egy sajátos új, saját formát teremtett, amely tipográfiai képét illetően, a versszöveg alkata szerint szonettre emlékeztet. Pontosabban leginkább ahhoz áll közel. Szabálytalan, vagyis inkább öntörvényű szonett, amelyet leginkább az örvény metaforával írható le. A lélegezet és mozgás örvényszerű felpörgése fonódik össze benne. Egy-egy elkapott kép, gondolat, az invenció talppontját forgatja a vers egy láthatatlan középpont körül, és makacs kitartással nem engedi el. Küzd vele, le akarja kötözni, vissza akarja tartani, mielőtt eltűnne, elillanna, a finom jelentés hálójából kiszabadulna az, amit megragadni akart.

Marno János könyvhétre megjelent könyvében két megszemélyesített alak lép ki karakteresen a szövegszerű háttérből, a korábbi kötet címszereplőként felléptetett Nárcisz mellett egyre hangsúlyosabbá váló Anna. A versnyelv bejáratott útjain közlekednek ezekben a versekben a perszonifikációk, akikről a nevükön túl többet aligha tudhatunk meg. Persze már ez is nagyon sok. Azok az utak, amelyek mentén közlekednek nyelvtestet öltött alakjaik, nem a szabadság és a kaotikus összevisszaság tetszőlegessége, hanem a költői nyelv nyelvtana és jelentéstana. Ennek jegyében pedig testet öltésükkel a puszta név jelölőjén túl már számos jelentést is hordoznak, és a költői beszéd adta szigorú keretek között szólalnak meg. Egymással és az olvasóval csak formák és alakzatok rendjén keresztül képesek a nyelvi tudatukból származó gondolataikat jelentésekké transzformálni. Hiszen a puszta névvel már Anna is, még inkább pedig Nárcisz tudásunk számos előzetes dobozát nyitja meg, kutat és keresgél ezekben a dobozokban, rendetlenséget csinál, mindent összedobál, aztán úgy hagyja maga után e nyelvi gardróbot, hogy aki belép oda, nem lomtárat, hanem valami idegen és ismeretlen tájat, teret vagy szobát talál ott, amelyet meg kell értenie. Mert filozofikus versek ezek, a gondolat és a gondolkodás szépségét sugározzák, amelyet bölcs derű és önirónia hat át, a paradoxonok iróniája.

 

(2010)