Passio pauperum vagyis szegények passiója (Szőcs Géza: Passió)

Különösen izgalmas az, amikor a régi és az új találkozik; amikor valami ismert és a kulturális gyakorlat által behatárolt tudás megváltoztatása az olvasás tétje. És különösen jelentőségteljessé válik az, amikor egy könyv több is, mint szavak hordozója, hanem egy kiterjedt összefüggésrendszer találkozási pontjává válik. A középkori passiójátékok ábrázolásai tiszteletlenebbek, mint a későbbi, fegyelmezettebb koroké. Nincs tőlük távol az ember esendőségének, testi voltának elfogadása, és érezhetővé válik bennük. Ott vannak a színen” és szóhoz jutnak a leprások, a bolondok, a nyomorékok, a betegek, a bélpoklosok, a szegények, a katonák, a hóhérok, stb. Mindenki, azok a figurák is, akik a későbbi korokban már nem illettek bele, vagy a korhűség, a források tisztelete, a cselekménybonyolítás célirányossága szorította ki a szenvedéstörténetek színre viteléből. Az interludiumok pedig a komoly és az alantas közötti átjárást biztosították.

  Mindennek azért lehet jelentősége, mivel Szőcs Géza könyve olyan összetett „jelrendszert” alkalmaz, amelynek vizsgálata lényegesen nagyobb figyelmet és elmélyültebb vizsgálatot igényel. Ha az iskoladrámák hagyományát is emlékezetünkbe idézzük a könyv olvasása során, akkor a „nagypénteki akció” ismert szereplőit látjuk viszont a szövegben. Az allegorikusság, a tanulság megfogalmazása Szőcs munkájában is jelen van. Bizonyos (új) szerepek beléptetése (pl. Pilátus kisfia) túlmutat ezen a hagyományon. A teljes bibliai elbeszéléskincs szabad felhasználása, (be)idézése, az (ki)utalásokkal Szőcs is termékenyen él. Néha azonban, a szöveg bizonyos helyein nem eldönthető, hogy vajon az irónia alakzatával találkozunk-e; pl. Babits Esti kérdés című versének zárlata (42. oldal) Jónás próféta [!] szólamában. A passió-elbeszélések fordulatainak jelenkori, áthallásos, aktualizáló kihasználása, az üzlet, a média, a reklám, a PR, stb. nyelvi regisztereinek bevonása a töredezettség közegében többféleképpen is jelentésessé válhat. Leginkább talán a megidézett nyelvi világ(ok) metafizikai dimenzióinak eltűnése jegyében, a transzcendencia iránti igény leépüléseként értelmezhető.

  Feszültséget kelt az, hogy Szőcs Géza könyve követi ugyan a passió- (misztérium-) játékok „dramaturgiáját”, de azokat másfajta nyelvi gyakorlatokkal állítja szembe. Feszültséget kelt a szerzőnek az olvasóval szemben meglepően előzékeny idézés-technikája, ugyanis lábjegyzetben rendre megadja a „forrásokat” – ismerteket és kevésbé ismerteket egyaránt; máskor viszont furcsa mód elfelejtkezik erről. A passió-játékokban ugyanis teljesen természetes a mozaikszerű szövegépítés, a közös kulturális tárház fosztogatása – az isteni szó mindenütt jelenvalóságának előfeltételezése értelmében. A különbség talán abban rejlik, hogy Szőcs könyve nem „mozaikot” akar létrehozni, hanem a montázs-alkotás, illetve a klipszelés technikáját használja: egy egységes elbeszélés határvidékeit pásztázza, részleteket vág ki belőle, a hagyomány által eddig bevilágítatlan részleteket kutat fel.

Itt kell megemlíteni Gáll Tibor nevét, aki a kolofon szerint a könyv tervezője volt. A könyv mestermunka, és a tervező ebben az esetben nem csak kézműves volt. Ugyanis a képek (Bruegel és Bosch) a szövegek mellett azokkal párhuzamos, analóg, stb. – de mindenképp értelmezői viszonyba kerülnek. Talán egy elmélyült szakkritika sem kerülheti meg e könyv esetében azt a kérdést, hogy a képek, díszítések a könyvet magát mint alkotást is bevonják az olvasás folyamatába. Hogy ne csak a szavakat, a textust magát, vagyis csak a grafikai jeleket vesse alá az olvasó az értelmezésnek, hanem a könyv egészét mint összművészeti alkotást, és azt jelek összességeként olvassa. Azonban itt többről van szó. A képek applikálása hasonló jellegzetességet mutat, akárcsak a szövegalakítási technikák: képkivágatok találhatók mindenütt. Bosch képei (leginkább) csak kiemelések, vágások formájában jelenik meg. A vizualitásnak másfajta kultúrája van ma, mint a biblia pauperum-ok korában. A klipszeléssel „átfogalmazott” Bosch-képek egyébként is a keresztény hagyománynak egy alternatív, elnyomott összefüggésrendjét idéz(het)ik emlékezetünkbe. Lassítják és kiterjesztik az olvasás idejét, ezáltal a meditáció esélyét kínálják fel. A vallásos ember nyelvén szólva: a képeknek és a szövegeknek az összjátékaként Szőcs Géza könyve már nem az olvasással gondban levő „szegények bibliája”, hanem a megértéssel küszködő „lelki szegényeké”.

A Passió tanulságosan veti fel azt a kérdést, hogy mi módon lehet közelíteni egy olyan hagyományhoz, amely elkerülhetetlenül mást jelent ma a képi és nyelvi világhoz immár megváltozott kulturális gyakorlattal közelítő különféle olvasók számára. Visky András költői szépségű alkalmi szövege a kötet végén visszacsempészi a nyelvi transzcendencia jelenlétét. A passiók a hitélmény megújítását szolgálták: „Ezeket olvasván, kérlek, hogy sirjatok, / Kinnyain KRISTUSNAK szivből bánkodgyatok, / És büneitekkel, ha meg-bántottátok, / Meg-kővessétek, és nem száll rátok átok.” Így zárul egy 18. századi iskoladráma. Hit és irodalom termékeny feszültsége gyűrűzik tovább Szőcs Géza Passiójában is; ez a szép könyv állásfoglalásra ösztönzi olvasóit a hagyomány megújítása által.

 

(2000)