Parti Nagy Lajos

Angyalstop (1982), Csuklógyakorlat (1986), Szódalovaglás (1990),
Esti kréta (vál. versek, 1994), Grafitnesz (2003).

Parti Nagy Lajos költői életművének újraolvasása több szempontból is meglepetéseket okozhat. elsősorban a költemények hangulatára gondolok. Parti Nagyról elsősorban mint poén- és szójátékgyárosról beszélünk, aki a nyelvben megelőlegezett lehetőségek fonalát kö-vetve ír (tragi)komikus, sokszor mulatságos verseket, dilettáns-imi-tációkat és paródiákat. „…a rím kedvéért negyed öt lett”, ennyit lehet mondani a szövegek referencialitásáról. ez pedig alapvetően más-képp van. Sokkal mélyebb Parti iróniája, abban a bizonyos eredeti, retorikai értelemben, ami szerint az irónia alakzata arra való, hogy egy ügy igazsága mellett helytelenül érvelve bizonyíthassuk annak hamisságát. Vagyis ha azt keressük, hogy mi az az állítás, amelynek (nem-)igazsága mellett Parti érvel, akkor a versegyüttes, sőt az életmű egészére kiterjeszthető állításokat kapunk, amik nagyjából úgy hangzanak, hogy a szövegekben megidézett emberek („mi”, „a nép”, „az emberek”, a „posztkádárista lumpenproli-alsópolgárság”, ki-ki választhat, hogy mennyire hajlandó azonosulni velük) életében egy jelentésrendszerében torz és másként-mást-jelentő nyelv az, ami kéznéllevően adott, és ebben a nyelvben a legelemibb emberi viszonyok is hatalmi beszédaktusokba fordulnak, a problémák megoldására irányuló kísérleteket álproblémák megjelenése hiúsítja meg, és nyomát sem találni annak, hogy bárhogy, bármilyen formában vagy minőségben valamifajta transzcendencia lenne jelen ebben a nyelvben, illetve a hozzárendelt kulturális horizonton. Ezt a tényt Parti Nagy részvéttel teljes együttérzéssel szemlélve utasítja el, ezt a gesztust foglalja magában az ironikus beszédmód.
Másodsorban a versek legnagyobb részének befejezettsége, ke-reksége, zártsága lepheti meg elsősorban azokat az olvasókat, akik nem az összes mű alapján, csak a recepció preferenciái szerint tájé-kozódtak ebben az életműben. Az első alkotói periódust tekintve ez korántsem akkora meglepetés, sőt, a Himnusz Bell Máriához vagy az Ének az esőben kapcsán azt láthatjuk, hogy ebben az összefüggésben egészen szokatlan poétikák, Dsida Jenő vagy nagy László felől is érték impulzusok ezt a költészetet. A későbbi dolgok, elsősorban a Szódalovaglás kapcsán azonban elsősorban a versszöveg nyitottságáról, roncsoltságáról és töredékességéről szoktunk beszélni. Már korábban is írtam, hogy szerintem ez a látszat kissé csalóka, de az időbeli távlat jóvoltából és a Grafitnesz ismeretében egyre inkább úgy látom, hogy a töredékesség nagyon sokszor az eltávolított teljesség oppo- zíciója, mint a szöveg koncepciójára is kiterjesztett ironikus állapot. Elsősorban éppen a Szódalovaglás kapcsán gondolom ezt, amely egy roncsolt szöveghalmazból bontakozik ki, hogy a csúcspontját elérve tökéletesen megformált és roppant intenzitású szonettekben telje-sedjék ki, és hulljon szét azután egyre zúzottabb töredékekre. Tíz éve ezt írtam: „A torzókonstrukció, torzóhálózat asszociációs rendszere nem zárul önmagára; ez a Szódalovaglásban látszik legjobban. A megnevezetlenség (címek hiánya) és a szándékolt befejezetlenség, valamint az a gesztus, hogy a »mintamondatok« között egyenrangú- ként jelennek meg kidolgozott, remekműnek is mondható darabok (mint az »úgy nemhazudtam hogy e félegész«« kezdetűtől számított, belső ciklust alkotó tizennyolc szonett, benne az »akkor az ember lángban áll«« kezdetű, amit a magyar költészet legnagyobbjai közé sorolok) és nyilvánvalóan csak ötletcsírának nevezhető feljegyzések, azt a benyomást kelti az olvasóban, hogy ezek a szövegek azonos értékűek. De nem úgy, hogy a sokszor nem is értelmezhető szilánkok is teljes értékű művek volnának (ahogy Bartók a Mikrokozmosz vagy Kurtág a Játékok apróságait tekinti teljes értékű alkotásoknak), hanem úgy érezzük, hogy a befejezett művek sem mások, mint töredékei valami láthatatlan szerkezetnek, amelynek kötőanyagát maga az olvasó kell hogy szolgáltassa a maga tapasztalataival, életének ténye- ivel, a töredékek között kapcsolatokat felismerő, fel nem ismerő vagy saját asszociációs rendszerével új összefüggéseket megalkotó olvasói tehetségével.” Hozzáteszem, hogy számos tökéletesen kidolgozott vers, dal vagy szonett szerepel egy-egy versként elhelyezett torzóhoz csatolt lábjegyzetként, prózába tördelve. Az irónia fogalmának fentebb jelzett értelmében ez mind az életműben távollétével jelenlévő teljességideál körülírása, artikulációja.
Ezek tudatában pedig egy új szempont felvételét gondolom le-hetségesnek.
Ugy a hangulat, mint a befejezettség tekintetében úgy látom, hogy kijelölhetünk egy váltást vagy fordulatot az életművön belül. Igaz, hogy nem húzhatunk éles határvonalat, de a versek szétválasz-tása mégiscsak szemléletes eredményre vezet. Eleve tudjuk, hogy az első három verseskötetet különféle egyéb műfajokba sorolható szövegek követték, karcolatok, kisprózák, színművek, regény(ek, ha a Sárbogárdi Jolánt is annak számítjuk), és csak nagyon ritkán, alkalmi felkérésekre keletkeztek versek, melyek között igazán nagy vers kevés akad (Nyár, némafilm; Rókatárgy alkonyatkor; Kis őszi rádióvers). Ezek nagyszerű darabok, de mindegyik olyan, mintha egy-egy legutolsó őszike lenne, és hát korai az még (bár „harminckilenc az néha szinte hetven’), na meg a más műfajú darabok nem árulkodnak búcsúzásról, lezárulásról, elszótlanodásról. Ezért mondom, hogy ez a művekben ritkás időszak valójában a poétikai fordulat időszaka. Az első három kötet és az átmenet több darabja egységesnek látszik abban a tekintetben, hogy bár a beszélő nem azonos a költővel, tehát nincs szó vallomás-líráról, de a narrátor identifikációja sem történik meg. A váltás először a Szódalovaglás vége felé látszik, ahol a mind forgácsszerűbb szövegdarabok mintegy ciklust alkotnak, jelzetlenül, magán a cikluson belül, és olykor megképződik az olvasó előtt egy állandó beszélő figurája. Ezután pedig sorra következnek olyan vállalkozások, mint a Notesz, melyben József Attila fiktív öregkori verstöredékei sorakoznak, A dublini vegyszeres füzet, mely James Joyce regényalakja, Leopold Blum apjának, Virág Rudolfnak a szintén fiktív dilettanciáit közli, végül az utóbbi évek legizgalmasabb Parti vállalkozása, az Őszológiaigyakorlatok címet viselő „részlet”, melynek kórházban kezelt szerzőjét „Dumpf Endré”-nek hívják, így, idézőjelben. Tehát míg korábban maga a virtuális műegész volt a beszéd vektoriránya, erre mutattak a narratíva hiányjelei, addig most már rendszeresen egy fiktív főalak áll a narratíva centrumában, akinek egyénített nyelvhasználata mintegy dramatizálja a lírai szöveget. Vagyis Parti is belépett a „próteuszi” költők sorába, akik lényegében véve az ő és Kukorelly költészetétől indultak el, valamikor az 1980- as évek vége felé. Ha pedig a hagyománykritika és a mindent elfogadó szerepjáték distinkciója szerint különítjük el a transzavantgárd és a posztmodern narratívákat, ahogy azt többen teszik, akkor itt voltaképpen ennek lehetünk a tanúi. Nem tudom, hogy helytálló-e ezt a megkülönböztetés és főként a besorolás, de a jelenség kétség-kívül megfigyelhető.
És még valami. Amikor arról beszélünk, hogy Parti ngy a nyelv kevéssé nemes rétegéből, a dadogó prolidumából építkezik, gyakran megfeledkezünk arról, hogy folytonosan megtörténik ennek a nyelvnek a szembesítése a magyar költői nyelv és poétikai hagyo-mány legértékesebb rétegeivel; hogy a rímtechnika, a ritmika, maga a strófa és a versidom, amit Parti kedvel, ebből a hagyományból való, és ugyanide kapcsolható a toposzok serege, a metaforika és bizonyos mértékig a költemények ikonográfiája, képkezelése, kivágása és szituálása is.
Valaki valahol (elnézést kérek a pontatlanságért, nem sikerült visszakeresnem) rosszallotta, hogy Parti Nagy költészetéről, pontosabban gyűjteményes verseskötetéről szóló kritikámban ezt írtam: „Ennek az immár egészében kontrollált, külső és belső ref-lexiókon edződött, számos definíció és öndefiníció pillérén nyugvó műegésznek leírtsága, megítélése és az irodalmi kánonban elfoglalt helye megnyugtatónak látszik.” Pedig legnagyobb sajnálatomra, és annak ellenére, hogy néhány ponton újabb szempontok figyelembevételét javasoltam, javaslom és fogom javasolni, fenntartom állításomat. Parti költészetéről szólva arról és úgy beszélünk, amiről és ahogy rendjén levőnek gondolom. Nem mindenkiről lehet ezt elmondani, gondoljunk csak erdély Miklósra, Bakucz Józsefre, Cselényi Lászlóra, Tőzsér Árpádra, Balla zsófiára, vagy akár Szilágyi Domokosra. És hosszan folytathatnám. De ezzel együtt gyakran esünk abba a hibába, hogy sztereotípiákat ismételgetünk, és nem gondolunk végig olyan kérdéseket, mint a versekben álló narrátor egysége, a reflektált nyelvállapot és a kreatív nyelvteremtés elsődlegességének problémája, vagy, hogy valami vérlázítót mondjak, ennek a költészetnek az énképe és világlátása, társadalmi látószöge, ad absurdum referencialitása, ami egyes esetekben, ahol konkrét társadalomkritika, publicisztikus aktualitás és akár politikai állásfoglalás olvasható ki a versekből, bizony felvethető lenne (Szívlapát, Turbógrill, és persze a prózák, de az most nem tartozik ide). Hogy egy kismonográfia időszerűségéről ne is beszéljek. De az, ha jól tudom, már kiadásra készen áll. Megjelenése után bizonyára számos megjegyzésem okafogyottá válik majd.