Mire jó a tiszta ész? (Lanczkor Gábor: A tiszta ész)

Ismét egy erős verseket tartalmazó elsőkötet látott napvilágot, amely tiszta, letisztult megszólalásával zavarba ejti az olvasókat. A mostanában induló huszonévesek nemzedékének tagja, az 1981-ben született Lanczkor Gábor első kötetéből hiányoznak a bizonytalanság, a keresgélés költői szövegekre jellemző jegyei. Lírai világa átgondolt, és ha néha még feltűnik is itt-ott, allúzió formájában valamely erős költői beszéd hangjának távoli emléke, valójában saját utat járó világ tárul fel azok előtt, akik a kötetet kézbe veszik. A könyvtárgy képi üzenete, mely a szövegek hatását felerősíti, rejtélyesebbé, enigmatikusabbá is teszi, máris szuverén koncepciót, szerzői jelenlétet és határozott teoretikus érzéket mutat fel. A réginek a megújított, megújuló jelenléte, mely Caravaggio? festményének Derek Jarman filmjéből származó „állókép” általi megismétlése is jelezehet, határozott és eltökélt módon van jelen a kötet szövegeiben is. A kötet poétikája eltevezett, és bizonyos értelemben provokatív is, a kortárs költői köznyelvet provokáló. Ezzel az erős önmeghatározó – tehát elhatárolódó – magatartással talákozhat az olvasó a huszonévesek ez ideig leginkább ismertté vált más képviselőinél, mint például Győrffy Ákos vagy Acsai Roland közelmúltban illetve idén megjelent köteteiben is. Az 1989 után felnövő huszonévesek szelíd, ám hajthatatlan továbblépése, másfelé tekintése, a nyelvhez való élesen eltérő viszonyulása figyelhető meg ezekben a szövegekben. Illetve az erős minőségérzék, a szövegalakítás biztonsága, a hagyományhoz való erős hozzányúlás, és a választásban rejlő csendes ítéletmondás. A magyar irodalom eddig ismert kánona, tessék figyelni, most változik meg és sokkal radikálisabban, mint ’89 után bárki is gondolta. Lanczkor Gábor rejtélyes kötetcímével, mely jelentésektől terhelt, akár egy efféle kriticizmusra is utalhatna. És még akkor is el kell ezen gondolkodni, ha persze többről, másról van szó.

Mindjárt a kötet nyitó verseiben átsuhan a későkamasz, vad, engesztelhetetlen agresszor, a feldúlt, huszonéves Térey. De Lanczkor nem akar provokálni; a teuton faj, a Herciniai erdők más lakói érdeklik, nem a Niebelungok, nem a Wagner bácsik, a maszkulin háború, a végzet sötét gyermekei, akik nem kevesebb, mint Európa romlására játszanak. De legalábbis az Euró ellen spekulálnak, lesik a devizapiacokat, a keresztárfolyamokat. Nem, Lanczkor számára a klasszika szelleme és a német felvilágosodás a forrás inkább, Goethe és Kant korának szelleme, és szellemi örököseik; mondjuk Thomas Mann. Elfogulatlan tapasztalatokért még tovább utazik, délre, ahogy Goethe és kortársai tették.

Dél felé tartunk tehát. A napfényes Adria, az egykori Római Birodalom területének töredékein tapodunk, szlovén nyelvű töredékeket hallani. A délszláv vidék már perzselő, a látvány kopár, mint aranyalapra rajzolt táblaképeken. Sziklák, néhol valami állat vagy ember cammog elő. Az érzelmek kezdenek kimértek lenni. Az önérzékelés pedig nyelvileg átgondolt lesz, takarékos és fegyelmezett. Az utcáknak itt már történetük van, a kövek, a leghitványabbnak tűnő is arisztokratának számít. Körvonalazódik néhány mánia. Kezd elhatalmasodni a betegség, amely gyógyíthatatlan, és költészetnek nevezik. Ez a költészet ugyanakkor mindig át is fordul a művészetek széles jelrendszerébe. Egy nyugtalanító Caravaggio -kép egy kápolna mélyén, amelyet beburkol az évszázadok levegője, nemzedékek lélegzete, a kopott kápolnába járó arctalan közösség. Egy közösség, a comunnio időtlen, személytelen levegője. Mert van valami roppant nyugtalanító a felvilágosodás mitológiájában, amely a tiszta ész papjait az aszkézisből a disznóbelezőbe küldi: „Rohadjon szanaszét a Szentmise / legyen áldott, mert Szent Tradíció, / de rohadjon széjjel: többé sose, / de sohase hihesselek, mert jó // hogy fél percek telnek már félig el, / és nem enyhül a roppant nehézkedés.” (Rekviem)

Végezetül a mozarti váz marad, a felvilágosult korszak zenei matematikája, amely a barokk opera átstrukturálása. Ahogy az istenek elhagyják a földet, még mielőtt eltűnnének, amikor már lábuk nem érinti az anyagot, lebegnek ég és föld között, e tiszta mélabú zenéje csendül fel. A búcsú gesztusa, amelynek szerkezete a gyászmise. Mi lehet fenségesebb, középkorian reménykedőbb és barokkosan robusztus, mint épp a gyászmise? Amelyben az ész még egyszer utoljára néz vissza önmagára? A felfoghatatlan racionalizálása lehet tisztább és áttetszőbb szerkezet, mint a Requiem aetarnam? A záró vers címe is, struktúrája is megidézi és megkérdőjelezi a változatlan ismétlés érvényességét. A felvilágosodott ész nem hitt az ismétlésben többé, csak a teremtésben. Az emberi teremtés pedig újjáteremtés, a lebontás, a rombolás a történelem tapasztalata: „A szerezetes, aki kikalkulálta / Krisztus születését, mint kezdetet, / fatálisan egy évet tévedett – / mert a nullát nem vette számításba. // Hibáját ne kövesd még egyszer el.” (A nulla)

A poétikai öltözet, a struktúrák jelzésszerűek, valójában díszletek, akárcsak a színházban. Itt-ott még csúszkál az anyag. Talán még alkalmasint rosszkor lép be egy statiszta, de a főbb szerepek már körvonalazódtak. A versépítés esendő szerkezetei, szétroncsolt strófák, csak jelzett szerkezetek, billegő rímek, vagy már nem is rímek. Inkább a rím jelzései, hogy ilyen volt hajdan, valami ehhez hasonló, amikor még az emberek hittek az ilyesmiben. Mármint abban, hogy a rímtől lesz a vers vers, vagy a metrumtól, és hasonlók. A tiszta ész fényénél látni kellene, hogy ez sem igaz. Néhol bejön a rím, néhol meg nem. Nem baj, hisz nem a jelenségvilág a fontos, hanem a mögötte lévő lényeg, amely felidézhető fogalmakkal is, a Ding an sich – úgy nagyjából – önmagában. A megismerés mint költészet feltérképezése zajlik itt, ebben a színvonalas, erős első kötetben.

Felszabadult járkálás a kulturális hagyományokban, a rokonszenves tevés-vevés a lírai jelmez- és kelléktárban: ez jellemzi a könyvet. Ahogy a mesteremberek szoktak keresgélni, rakosgatni a műhelyben. Na itt van még egy kis Berzsenyi, egy szép szál József Attila, egy kis beszáradt festék a trecentóból. A barokkból egy angyalszárny idepottyant, hát elrakjuk. Ezt a Coreggiot, na ezt is ide állítjuk a falhoz, hogy szem előtt legyen. Sose tudni, mire lesz még jó. Erről is szól ez a könyv, meg az eltűnő kamaszkor búcsúztatása, a valamikori én kilábalása mások vagy önmaga okozta gyermekségéből. Hát azt majd a felnőttkor megmutatja. Figyelj hát olvasó. Lanczkor Gábor kötete nem egyszeri olvasásra való.

 

(2005)