TRAUM


 

 

 

Nárcisz hajlik

          „Ének, hajolj ki ajkamon,
          s te bánat, ne érj el, csak holnap.
          Mélyebbre kell még hajlanom,
          hogy semmit nem tudón dudoljak.”
(J.A. töredék)

a vers fölé, mely hajléka lehetne,
egy sárga ajtó, a konyhafalba verve,
tűzhely, a tűzfal hátának vetve,
s az öntöttvas edényű falikút
(ezt Nárcisz, másutt, már megverselte),
amint anyja az edény fölé borult
sírva, annak idején, éjszaka mondjuk,
mivel az éjszaka sokak szemében egy
agyrém. Szombat éj, alszik a ház, csak ő
meg az anyja nem. Többet Nárcisz sem ért,
csak hallja, kislány énekel. Cérna kis
hangja színeit váltva leng a sötét
levegőn; s szövődik tovább, hullámzik
szőkéllő fonata… Fölkél hát Nárcisz,
hogy faggassa anyját a dolog felől…
És már ott áll az ajtóban, mezítláb,
ingjében, mely kék, mint a füst, térdig érő,
és az értelme, érzi, hogy tovább szűkül;
egyszerre látja égni a lámpát és
aludni ki, aludni ki, szünet nélkül.
Anyja, mint jeleztük, a lefolyó fölé
borulva zokogni látszik. Rázza a kút,
mintha köhögne, köpködve s hörögve – mert
a vezeték valahol megint eldugult.
És már a fiú is fuldoklik. Anyja tervet
szív, munkást vagy kossuthot, kalácsa megkelt
épp, mehetne sütőbe, haja majd megég
egy kicsit, és kibuggyan sárgán a bele,
hajnalban kioson csipkedni belőle
altató falatot. Lágy csipkefény! S akár
a méreg, mert benne is leng ám a mérleg,
mióta se mennyet, se földet nem érhet.

 

 

 

 

Traum

 

          J. A.-dosszié
          “Nem volna szép, ha…”
          József Attila: Ars poetica

 

Nárcisz kész elaludni. Fekhelye
az ablaknál, melynek repedt az üvege,
a repedést áttetsző ragszalag fedi,
cellux. Színe tapintható, mint a vízé.
S a víz, akár az idő, ha ránézve
borzongsz belé, hogy kész állva is folyni.
Álmában aztán feltárul néki a seb,
s benne a kés, mely éles, mint a legéberebb
fentlét, és a széles penge tükrében
akár meg is borotválkozhat az ember.
(Ha ad annyit úgy magára, mint ébren.)
Csakhogy a seb túl eleven. Nárcisz
el van ragadtatva tőle, tekintetét
erőszak sem tépheti le róla,
meredten néz, ahogy a kés rója,
mígnem tekintete kicsorbul a pengén.

Majd egy dombon eszmél ismét magára,
Máté-domb*, a vasút felé visz föl,
kátyúi apróra mind a fejében,
s kezében a vérző szablya. Vérben
a föld zege-zuga, kavics és kő,
vízmosások sikátora, alvadt
vérfolttal mind teli. Piszkos, babra
munka, Nárcisznak a sarkára kell
ülnie, hogy ne maradjon szennyes
semmi. Guggol tehát, álla a térdén,
és máris oly elmerülten kapirgál
a kés hegyével, mintha világ világ
óta csak ezt tenné. S ugrik odább,
s vissza valamennyit, mint a béka,
melynek az ég folyó hordaléka.

—————————-

* Nárcisz gyermekkorának egyik meghatározó színhelye – a másik, amely itt nem említtetik, a Hantos-domb, a félhosszú Egyenlőség utca alfele; alacsonyabb és lankásabb is a Máté-dombnál, s így unalmasabb is; és mert ez az iskolába vezetett, a porfészek tanodájába, míg a meredekebb, tehát veszélyesebb Máté-domb, ahogy az álom elmondja, a vasúthoz. Meg a kocsmához és a trafikhoz, valamint a vasúti átkelő-hídhoz, mely híd ugyancsak mély (s persze magas) nyomot hagyott Nárcisz emlékezetében (szívében). Mindazonáltal az unalmasabb Hantos-domb, már csak a neve okán is, szintén szívós gyökerekkel kapaszkodik Nárcisz elméjébe máig, nem volna hát meglepő, ha a következő álom cselekménye ezt találná megfelelő színhelyéül; Nárcisz egykori (ön)unalma kerülne emígy a helyére, forrásvidékének az alvégére mintegy. Ám ez, persze, nem szent- avagy nem előírás, amihez bárkinek és bárminek tartania kellene magát; felszínes jóslat csupán, híján a javaslatot (ki)tevő eltökéltség(é)nek.

 

 

 

 

A vers titka

 

Eszi a szú a szunnyadó percet.
Nővére alszik. A képen négy vagy
öt éves, fejét leszegve kandít
a nyíló lencsébe, a hátlapon

a fényképész neve: Helmuth. H mint
hal; Hedvig. Haladék nélkül semmink
se volna. Másfelől pont az idő
mintha nem éppen neki kedvezne.

Bár másnak sincs hasznára, ha edzve
nézzük. Acélos szemmel, mint ha fényt
törünk, vagy felbukó palack nyakát,
amibe szellemünk beleszorult.

Nézi csak, nézi, és beleborzong.
Nővére fél, úgyszólván felnőtt, és
nem éri be magát többé soha;
csupán meghízik némelykor, itt a

nyoma; szégyelli. Verseket bújva
nyugszik (a versnek sincs különb titka),
majd mondja fejből egy kádban végig,
s a húga utána, hűcske Hedvig.

Azután semmi. A víz lefolyik,
a tartály kilyukad, évek múlva
eszmélnek egymásra egy sugárzó
alagútban, s még sincs szó halálról.

Azt csak a zöld árasztja magából,
mögöttük a képen. Halászbástya,
1951 nyarán.
(A feljegyzés nem Helmuth írása.)

Hárman. Mit kezdhetnek ott egymással.

 

 

 

 

Nárcisz az életben

 

alulmarad. Úgy alszik el, jeges
deszkadarab, amelyen húst vertek ki
rég, egy vasárnap reggel, s akkor ő,
híven a szokáshoz, borért szaladt.
Még a mise előtt. Majd pár évvel
később utána, mikor Nárcisz még
mindig nem tudja, hisz-e, vagy tényleg,
igazán hihető-e, amit tud. Vagy
csupán hallja, hogy anyja klopfolja a húst
(mely felsál is lehet, nemcsak karaj).
És most újra ott látja magát, térden,
mint Úrfelmutatás alatt, a padban,
rekeszét markolva, szomjan és étlen,
s baljós csengettyűhanggal a fülében.
Aztán békével széjjel, anyja mellett,
mintha elméje varratát szállnák meg,
készen, hogy feltépik, itt-ott, a varjak.
És szaladhat borért, ha harangoznak.
Apró a zsebében, mely azóta lyukas,
mint zoknija orra, hogy azt is fújhatja,
ahogy emlékezetét eszi a rozsda.
(Lapulhat nála még egy papír huszas.)
Felfelé tart, az utca páratlan felén,
az üres palackot egy táskába rejtvén,
fejét leszegve, szemét a földre, mintha
hírt hozni sietne szomszéd idegenbe.
Az inge fehér, nadrágja azúros-kék,
és rövid. Amott várják a Nagy Lajosék.
Lángoló salátafejek a tágra nyílt
kertben, s az ágyások közt az asszony, amint
egyelve őket egy konyhakéssel, kiint
feléje, hogy kerüljön be, bent a házban
az ember. Nárcisz az életben nem inná
meg, amit ott a tömlőből kap; formátlan
fekete hólyag, esetleg sötétbarna,
csupasz szemében maga az idegen test.
És ha becsukja, ugyanazt látja. És ezt
teszi folyvást, amíg az ember szuszogva
tölti az üveget, szemhéja minthacsak
szárnya volna, hol bezárva tartja, hol csap-
dos vele, testet test után öltve benne
az öntő jelenet. Mint aki, vesztére,
újra meg újra behatol magába, míg
végre ott is reked. A huszast az asszony
veszi el tőle, amiből visszajár nyolc
forint, és ajándékba fogja még Nárcisz
ezt a friss salátafejet, örülni fog
az anyja neki. Nem baj, ha látja a fél
utca. És Nárcisz elindul hazafelé,
húzza a táska. Életben most múlna dél.

 

 

 

 

A Fa

 

tükrében, kócos gyertyafényben, a tű-
levelűében, ’57 küszöbén,
lényegükben eldőlvén már a dolgok; Nár-
cisz nem hisz többé – hisz’ hasztalan dobog –
a szívében, azt sem bánná, ha elállna,
állna benne, akár előtte a Fa,
mint egy külön dolog. Szemébe folyva
mindazonáltal. S a nyelve kivágva,
míg szája mennyboltja kivilágítva
a Szörnynek. Kit szelídnek mondhatna, ha
volna szelíd szava. S azt visszhangozná
a szárnyépület, valamint odaát
egy fehér bútorzatú váróterem.

Anya oda húzódott hátra, ott zokog
a pólyázó vályúja fölé hajolva,
s emitt a család, veszteg, hogy vigasztalja;
bánata üledék, és még sincsen alja,
túlénekelte magát, asztal felrakva,
csonka ezüstnemű, csorba porcelán tál,
s a tálban, rezzenetlenül, a kocsonya.
Tükör, melyben édes vonzalmak múltán ál-
mában pillant bele roskatag szájába
Nárcisz, a nővére szemével (nem él már,
alva is tudja), más nem állhat mögötte,
árnya alélt, mellyel a napot töltötte,
csupa leszopott csont, fogai széthányva,
és az üszkös rózsaszín, a nyelve tövén,
csupán az tátog rá, s viszont, e költemény.

A vacsora (ld. fent) éjfélre elköltve.
Vagy csal az emlékezet, torkig vagy vele,
nyelnéd le mélyebbre, s még lejjebb, hol a Fa
egetverő képe kioltva ég benned. Fi-
vére a holtnak, mit fogsz elmulasztani ma.
Mit siettetsz tova. Még ha angyal volna
valóban odaát!… Nárcisz beveheti ma-
gát a kihűlt váróba, mely mára privát
szállása szellemnek, fénynek és homálynak,
s akár ott is alhat, ha lekési buszát
a városba visszamenet. Egészségház.
Sírjon és nevessen-e. Betege Nárcisz
e buja kérdésnek. Valóságos árvíz
önti el az arcát, be- vagy kifelé néz,
egyikre sincs álló bizonyosság, pille-
vagy a régi vaságy-e, mely törött testét
eszi éppen, mint a rozsda vagy a penész.

 

 

 

 

Dec. 31-re

 

virradó rémálmában Nárcisz
nyolc tojást tört össze. Hirtelen szükség
vitte rá, parancsoló, s hogy a szavának
szolgáljon tettével nyomatékul. Szavát
a törés azonban rögtön törölte
emlékezetéből, maradt a kezében csupán
a zacskó fonnyadt és síkos nyaka, valamint
a súlyától lelottyadt hasú zacskó maga,
sérült tartalmát bugyogtató. A fürdő
nyitva még, Nárcisz a platánok kérgét
hámozta tekintetével, végül sem látva
az úszásnak értelmét. Álma
nem túl mély, tudta, ám annál nyugtalanítóbb.
Mállik a rend, akár ha rosszullét
kerülgeti naphosszat az embert, arcukat
vesztik a tárgyak, melyekkel a dolga hátra még,
s a dolgok, mintegy a csupasz erőszak
szellemei, kényükre bitorolják a testét.
Elméje tehát szóba se jöhet. Elméje zavart.
Tojása, papírdobozban, tíz másik maradt
épen, az elszíneződött nylonzacskó alatt.
Alkonyodik. Földet ér ég és hasonlat,
és mégis, ha mélyebben belegondol, ő úgy
istenigazán, életben, semmit sem akart.

 

 

 

 

Ma nem nyúl

 

a vershez Nárcisz, csak összecsapná.
Tojásai a múlté, belőlük többet
kihozni: sértené csupán a szemérmet.
Sárgájuk, fehérük, héjastul, együvé
porladt, a múlt porává lettek,
mely múlt immár a tojásaié.
Rajta hát, bánkódhat rajtuk a lélek,
a vers ráér azután, aludhat is rá
egyet, alámerülve törött testébe,
oly kimerülten, akár a vének.
Álom azonban nem rest, megszállja kétes
alkotmánnyal, testéből járművet esz-
kábál, amely most Nárcisszal idegen
városban száguld, vagy éppen vesztegel,
mert a forgalom, szokáshoz híven, el-
dugult; és ő menne tovább készséggel
gyalog, ámde sehol a szerelvényben
egyetlen jelző, hogy megnyomja, sem még
egy utas magán kívül, akit a rend-
hagyó kísérletébe bevonhatna; mert
álmát alussza körbe egész helyiség,
barát és ellenség, emez a torkát,
az az izzadt tarkóját tárja feléd;
Nárcisz érzi, hogy lábfeje holttá dermedt,
s kapaszkodván tüzet fog kezében a korlát.

 

 

 

 

Mint költőt

 

azonban csak nem hagyja nyugodni
az álom. Fel-felriad, némelykor percenként
akár, arra, hogy nem is alszik. Alszik
is, nem is. Marokra fogja a fejszét,
és bevágtat vele a sűrűbe, hol
bármit szabad. Becsörtet, más szóval,
ha nyelvére, amint a torkába menetet
vágna, hallgat; vagy gyűrötten kelve
kitámolyog a mosdóba, megadva
magát egy szempárnak, mely bomlottan tátog
a véres sárgájában, s beléje kapna,
és le-leragad. Majd botorkál vissza vaksin
ágyához, vénen, mint dajkája telente
messzi vidéken, hová száműzte őket
a diktatúra, szorítva nékik ott fek-
helyt egy feslett bélű, egyházi kanapén.
Nárcisz azidőtt nőtte ki lobbal alsós
atlétáját, és öltött először klottot. El
vágyott vegyülni benne. Mert kiválóságról
ő aztán soha nem álmodott, bolond lett
volna, azután pláne, hogy egy nap reggel
a dadus tovatűnt. Elnyelte tenger, horizont,
állt Nárcisz a napon, az eget kémelve,
kerékpárra szállt, és a láza felszökött,
hántotta bőrét a lánc, amikor Dodó,
az utcakölyök, fejére szart kent, mely a szó-
dáskocsi nyomában szanaszét gőzölgött.
Bőre most, mint a papír, levélnek való,
megírni azt, amit törölni volna jó.

 

 

 

 

Nárcisz lobog

 

mint egy gyertya, mióta
villanya kiment. Egész éjjel
imbolyog magában, minél
homályosabban, annál át-
hatolhatóbban szinte; mint Petőfi,
akiért soha nem volt túl (!) oda, Szalk-
szentmártonban, 1846 kora tavaszán.
Gyerekfővel tehát, Nárcisz szemszögéből
nézve: sétálok, sétálok, mondja
utána, s szemlélem a füst
árnyékát a falon. Mármost Nárcisz
szájából a füst, lévén ő egy (szál) gyertya
itt, ugyancsak elüt a (pipázgató)
Petőfiétől. Valamint, ellentétben a pár
hetes nihilizmusban megmártózó
poétával, Nárcisz a barátságról
sem gondol semmit, újat legalább-
is nem. Múltja leülepedett, nem
lengi körül fantom jelenésekkel. Egy (szál)
magában imbolyog, hallgatózván,
szíve hogy’ dübög a gyomorfalán,
s elméjétől tartván, mely fojtaná
el némelykor e hangot. (2-
004 kora nyarán)!

 

 

 

 

Föl a MOM-ba

 

Unja a Vérmezőt, a Vér-
mezőn magát, végre is ő (Nárcisz)
mégsem egy reális pióca, akkor sem,
ha hasonlatnak, egyszer-egyszer, megteszi;
pióca, mely meg-megáll a maga lábán.
Meg-megvonaglik is akár, ám a vér,
mely most épp a lába közt áramlik némán,
az nem kenyere. Fukarkodva méri,
sajátját akárha másét, és már szívná
is vissza papírszerte ismét, ha szóvá
nem dermedt volna az egy szálig; félre-
teszi hát a kérdést, s inkább elnézi Petőfinél,
aki nyilvánvaló kedvét leli benne. Át-
olvassa, szétbolygatja, hüvelyezi, össze-
veti – a szíve azonban nem dobban vele.
Ritmusa még annyira sem hatja át, mint-
ha vonaton rázkódva alélna: vérben
úszni látva lassúdan elforgó óri-
ási tájat, marhafoltot réten, mezőn
habzó nyálú felhőforma nyájat; ez mind-
mind úgy igaz, hogy elmarad. Felhagy hát a
kísérlettel, nadrágot vált, és felkapaszkodik
a MOM parkba ma éjjel, hol kutyáját az ősszel
elveszítette. Szólongatta, szaladt körbe,
hiába; majd egy félóra múltával kint
lelt rá az Alkotás útján: vérben ázott
a feje. Meleg volt még, de már merev. Nárciszt
gyűlölet ragadta torkon, mert hibázott.
És úgy gondolta, hasonló esetben ő
befelé vérezne el, s nem szeméremből,
hanem mert a természete ilyen: képtelen
adni cseppet is a külsőre. Sétáit is
ösztönösen időzíti egyre későbbre: be-
lelassulni egy lépésbe, mely nem megy ki a láb-
fejéből mióta – ég tudja bár, mit meg nem járt
azóta. Ám ő mégsem gondol feljebb-, vagy alább-
valóra; magában halad a parkban körbe-
körbe, akárha saját hátába kerülve
olvashatná vissza néma gondolatait.
Áthatolhatna rajtuk, annyira világos
előtte némelyik, míg mások sötétek, mint
a testet ölt… Nárcisz nem akarja elvetni
a sulykot, jóslatba bocsátkozni a távot
illetően, mely amúgy sincs éppen előtte,
sem túl nincs rajta éppen. De mintha csúfot űzne,
Petőfivel a hátában, úgy szökik eszébe
a képtelen olvasmány (Föl a szent há-
borúra – Pest, 1849. június 20–30):
“Ne féljetek, gyermekink, ne
Féljetek,
Nem szúr által dárdájával
A vad kozák titeket;” És Nár-
cisz ismét gyermeknek érzi magát,
akinek – egyszer volt, hol nem
volt mitől félnie.

 

 

 

 

MOM-szűkület

 

– vagy szürkület, gondolja Nárcisz,
lévén a hályog már ott a szemén.
De gondolatában nem szeretné,
ha szemrehányásnak nyoma érződnék.
Kinek is. Istent nem ismer, bár ma ismét
olvasott róla valakinél, és az
illető, burkoltan, mintha esküdne rá.
Lelke rajta. Nárcisz, akárhogy van, a testvért
üdvözli (magában) benne, lévén test-
vére még a víz is és a kő, amely a víz
alatt lágynak tetszik, s aztán a kavics,
mely szét-szétfröccsen a lépteitől. Mindezért
szívből letesz a vitáról középtávon. Ma nincs
egyéb dolga sürgető, mint addig sétálni,
míg a combját a fájdalom fenékig át
nem járja. Megy hát, a fájdalomig, és tovább,
kezét imára kulcsolva hátul. Majd meg far-
zsebébe dugva, tompora mintha két ököl,
s a rímet előre unva, körre kvázi kör,
no és persze mint az óra, mely éppen magát
húzza föl. Jobbról balra. És persze istentől
sem igen támogatva, puszta szerelemből.