TÖRTÉNELEM


 

 

 

Nárcisz készül

 

A nő mint a pongyola végzet,

míg Nárcisz a tények tükrében

vizsgálja magát. Méretkezik.

Megmerítkezik, úgymond, a tulajdon

arcában, mely arc éppenséggel

nem mond neki semmit. Pedig

ő értelmet adna mondatának,

ez kétségbe nem vonható, a kétség ott

merül fel, ahol Nárciszt a vonások

összekuszálják és elnyelik.

 

 

 

A nő

 

ronda, mint a bűn. Undorító.

Nem szólva részletekről. Nárcisz

sosem volt a részletekben nagy,

és egészben sem tapasztalta meg

magát még soha. S most kifog rajta a víz,

akár az idő. Kiveri. Kínjában nem

találja a szavakat, amelyekkel a kínt

lefesthetné, megörvendeztetve

művével a tésztahúsú asszonyt, amint

a viszony bontakozni kezdene

közöttük. Úgy gondolja, helyesen, a bűn

egész embert kíván, máskülönben esélye

sincs nagyon beleesni. Légy kis termetű,

amekkora valamikor voltál, és át-

tetsző, mint oldalnézetben akkor a táj;

mint egy papírlap az égő körül. Hű-

tőszekrény zúg, szivárog a gáz, a szagát

savanyúnak érzed, nyitott ablaknál

azonban beszökik a macska. S a rács

is olaj neki csak a tűzre. Nárcisz

remeg, hogy mi lesz nyársra tűzve, és hogy

csúszik majd le falás a torkán. A nő

meg kuncog, hidegsültet tálal, majd Nár-

cisz nyakába fonja a karját. Mi van,

az mind egy szálig ádámcsutkát formáz.

 

 

 

Történelem

 

Kitép a konyhába, tárva a hűtő-

szekrény: az ajtóban paszta, köptető,

egyébre nincs szava – haladva vakon

egy maréknyi havon, s az álomra rá-

térve, mely kialva áll ott, éppen, mint ő.

Szó sincs épp róla. Kiégve kelt az imént,

egy szürke piszkafa, mit tudni, miért,

talán a megszokás, teljen az idő,

fájjon a foga, a fájdalom mire

emlékeztet, szuronyos rohamra

keresztül egy dombon, korhű

kosztümben, ágyúszó mellett, a kort mi

szabja meg, fájdalom, nem tudja, fő

a (szöveg)hű környezet, s a gyök-

érzet (nagyobbrészt elhalva); majd ott a törzs,

haránt elcsavarva mered föl az égnek,

és az ég, az ég meg honnan is ismerős;

dombot ki védi s ki vágja rá: a dombhát!

és amögött a tenger, amerről még

a gyermek Nárcisz vihart neszelt egy-

kor; s akkor itt elsírhatja magát.

Ritkán teszi, mentségére mondva.

Majd minthogyha szentkönyvből olvasna,

konyhakész hangsúllyal és nyersen:

A cél, mely mindig hátra, legyen:

száraz lábbal átkelni a versen.

 

 

 

Baleset

(jegyzettel)

 

Boldog idők, amikor még kövér

piócának vélte magát éjente a Vér-

mezőt járva. A valóságban persze annyit

sem nyomott, mint (emitt) az ujjam,

ellenben ütődhetett örömében ennek-

annak, ha egyszer-egyszer az ár-

nyékát megduplázva látta. Nyár volt, szakadt

a víz az aszályban róla, odaköszönt

egy férfinak, ki anyaszülten vágott át

előtte a murván.* Körre kör, s csak nem szállt

ki a fejéből: testvérem, morzsolta, a

fűben. És futott, hogy sajduljon a combja,

csontjáig hevülve. S most ugyanott kutyagol,

egymaga, éjszaka a ködben, esetten,

miután kutyája elhullott az este.

Nem bírt megmaradni. Elnézni egy versben,

’hogy meghitt férgei elhagyják a testet,

ott ülni rajta egyáltalán: embernek

sok ez, és Nárcisz itt csaknem őrá gondol,

kitéve lelkét az Örök Balesetnek.

 

——————-

*murva

  1. Fellevél, amelynek hónaljából virág nő ki (ld. itt, pl. Nárcisz – szerz. megj.).
  2. Zúzottkő.
  3. Szalma, széna (ld. Széna tér, egy ugrásra a vers helyszínétől – szerz. megj.), nád törmeléke (Magyar Értelmező Szótár)

 

 

 

 

Viszontlátás a műtőasztalon

 

Nárcisz egy világot készül te-

remteni. Másra sem ügyel, lába még

vele tart-e, nézi, lába a régi,

mellyel sokra már akkor sem vitte.

Nem szaladt meg neki soha. S a láb-

fején sarjadzó anyajegy, hova tegye,

ha egyszer csakugyan nem lesz tovább.

Ma még csak elmegy, hogy biceg, fogát

tapodva nyelvével vacog, hideg

az utca, mint egy nő, akiről rég

megfeledkezett, és most úgy jön fel

benne, mintha belőle magából

eredne, bár maradna inkább veszteg.

Mért is ne. Idő nem hajtja, kora este, ráér

világosodni, eszi-falja, amennyi belefér,

akár ha kefe, és úgy tervezi, hogy nem beszél

magán kívül ma már senkivel. Nárcisz

érzi, hogy magában hordja a halál

szelét, s ekként kivételt képez talán.

És egyszerre ott áll, idülten, egész

közel a város szívéhez, mely elüt

az övétől, a házak lábazata

gipszből, ám ami az övét mállasztja,

az mégsem ugyanaz az idő; mert ő

egy más világra gondol. Gondja mármost,

hogy a hozzávalót honnan teremti

elő. Nárciszt mint a számok emberét

mindig is a mélyvizek szédítették,

és visszhangtalanok. Vagy mintha műtét

előtt ott számláltatnák el éterrel

a száján, ötig, tízig, míg hangja szét

nem bomlik szálaira, előtűnvést

fonákjukon az émelygő csillagok.

 

 

 

Nárcisz csak ránéz

 

a vízre és kiborul. Belegondol,

hogy tavaly oly jólesőn borzongott tőle,

és ma patakban ömlik a könnye,

összefolyvást szemében a dolgok

s felmarva barna szemhéja körbe,

mint a fityma, s kipattogva, mint csapon

a rozsda, mely mögött ég még a csontja,

s elméjét képtelenségekre bontja

a rázkódó falicsonk. Mintha otthon

járna fejében a konyhalábasok közt,

gyomra tömött gumiabroncs, szó sincs róla,

hogy ételt vegyen magához. Üres víz,

ami leviszi a gyógyszert. Mert a nyála

elapadt, avagy beleszikkadt a szájába

úgy, hogy szólnia is terhes. Nárcisz bánja,

hogy szárazra tette ki egykor a lába,

mely sárgára s lilára válva lógáz a

jeges víz felett; fejét töri, hiába,

mi vitte rá, hogy akkor kilépett, kárba

taszítva előre azt is, mely utána

kényszer alatt lépett; s ő azóta szánja

balul a jobbot, és jobban a balt, amellyel

kelve ma szívében ismét baltát ragad,

csak hogy pontot tegyen egy mondat végére.

Akár egy Robinson, mondjuk, kinek ő éles

vagy szöges ellentéte, lévén ismérve

épp az, hogy sosincs magával megbékélve.

Haragszik magára. Haragja rázza – és ez

a rezgés többszörös súllyal nyomja a baltát

szívébe mint a kezébe, jobb lába haránt

a bal combján átvetve, hogy kívülről nézve

Nárcisz most akár dologtalannak is hathat.

Holott a dolgok begyűlve mind a szemébe

(lásd fentebb); míg hasonló helyzetben nyilván egy

Robinson szeme üresnek tűnne; kihaltnak.

Mint aki mostanra elvégezte a dolgát.

 

 

 

Habzik

 

a dühtől Nárcisz az úton hazafelé,

remeg, majd elfolyik, akár a több hetes

kocsonya, idén, mint tavaly is, mert nem ette

senki, ott romlott kint a ládafedélen

az örökzöldek között. A ládában

nyári, tavaszi ruhaneműk, mert ősszel

már voltaképp minden eldőlt, ki-ki mentette

irháját a télre, maga éjente körmölt,

hátha összegyűl valami belőle. Egy könyv,

melynek naponta, amint odaülne, vége

szakad. Majd szólnak a szakadékból a disznó

szavak, Nárciszt könnyezi ismét Echója,

s az sem igaz, hogy erre ő süket marad;

csak végtelenül merev; akárha kővé

vált vízcsepp, mely visszahull magába:smaragd.

Ám ez sem tart, kell-e mondani, örökké.

Nem szükséges. Füstbe ment szó, marja szemét,

folyvást az arca, mint név, habzó váladék,

s könnyebbül is, nem látva, min megy keresztül,

hisz fejből ismeri, őt ontja magából

mindenütt a kép. És csillapul lassanként

a dühe, szinte csak mérgelődik immár,

már-már mintha enne, olyik ennivaló

szállásra lel benne, olyikat a maró

gúny sem képes elbontani használható

ízeire… S mintha tulajdon gerincén

óvakodva érkezne vissza a házhoz,

melynek tűzfalán az égbolt – amint frászt hoz

rád egy űrállomáson a nászi pátosz,

amit elhálatlan hagysz e földkerekén.

 

 

 

Nárcisz bele-

 

sápad. Bele, padlógázzal, az ideg-

kanyarba, februárba, úgy érzi, meg-

hal, ha ülve marad, leugrik hát

a CBA-ba, árak elmosódnak,

bevájnak február záróizmába,

árkot kerítve, s boltot a homályra,

mely borongva benn a csontodat rágja,

egy más boltozatot illuminálva,

hol eszmédre fény derül, pohos, lárva,

szemedet inkább kímélve, mint bántva,

arra ébredsz, hogy kialszik egy lámpa,

mely egész világot hozott, elvileg,

e világra, és most emléke zizeg;

egy hűlő szál, melynek a gondja: tied.

Sötétje, mely egy más világba kivet.

Mintha álmos volna hentes, s a hidegkonyha

előtt egy töppedt néni árnya

mereng; remeg, markában némi apró

és rengeteg víz a bokájában: szívbeteg.

Gyűrűs ujja, a bal, lemetélve.

Mondjuk egy daráló kapta be s tépte

ki tövestül a karcsú kézfejéből,

még a tengerentúl, vagy ötven éve.

Jobb hát, ha elfordulsz tőle. És mégsem

vásárolsz semmit, hirtelen belátva,

nem láthatsz szükséget semmiben éppen,

vághatsz keresztül árkon, pénztárgépen,

sálad kibontva, az vagy, ami régen,

gyümölcsre sem költesz, épp csak ránézel,

és tüstént ott termesz, nyomorult méret,

de nyelveden már, hogy ízre fenséges,

szíved a torkodban, szájboltod éget,

s ha fogad megvillan, az is elég lesz,

hogy, helyére tolván a feszültséget,

öklét rázza utánad a zöldséges.