SÁSKAZAL

 

 

 

 

Alma

 

Alma idő. Szakítasz belőle vala-
mennyit, de nem is annyira mennyiség itt
a fontos, s nem is az alma, az semmi és
idővel mind a szemétbe hullik. Nem
a földre. Álmodod, hogy alszol mindössze,
s csakis addig állsz hadilábon a földdel,
amíg a szádat is végleg be nem tömték
vele. De nem maradsz úgy sem. Az éjjel
még arra riadsz, hogy belekönyököltél
a lány szemébe, nyújtóznod kellett vala-
hogyan, és álmodban függőben maradt a tested.

 

 

 

 

Látenciák

 

Bágya-Szenes, meg más, táncdal-
fesztiválhangzású nevek, 17 éves
a lány is, és nyár lesz, a vidéket pedig
mintha Cézanne festette volna meg. Egy
éghasáb egy földhasáb mellett, metszik
egymást, és metszetükből lágy kocsiút
kanyarodik haránt, mint a füst, amit
halk füttyszavú szél visz ma szült ölebe
gyanánt… Ám ezt ha tovább nézed, őszt látsz.
A tó felé fakult lombú fák, s a vízhez
érve borzolódik felkarod s a hátad,
mintha más hajtaná a kerékpárt, te
csak ülsz a vázon, vázlatát készítve
egy folyvást elvonuló néma tájnak.

A szerzőnél nincs nyomorultabb. Haja
letapadt, és fejbőre, ha megvakarja,
a körme alá gyűlik. A zenekarral
még a próbák alatt gyűlik meg a baja,
sok a vénember közöttük, többjének már
kócokban a zenétől a húrja, s ez vár-
hatólag a képernyőn még megbosszulja
magát. Bátran hagyjuk ki az adást. Ne is
beszéljünk róla. Lássuk, mit kezd az elő-
adó magával a hajával mint dallal,
trala tralla tral, öt ujjával beletúr
a torkába mélyen, s száll fel a fejébe
a dallam, kézfejünkkel összeboltozva,
száll a madár szállására, mint a golyva.

 

 

 

 

16 múltam

 

Mimi az ölemben ül. Én egy kövön.
A nagymama pedig mintha a földből
bújna elő, kövéren, mint egy bödön,
csordultig zsiradékaival. Estéllik.
Mimi combja nyirkos, mint a kő, s félig
olyan hideg is. Nem fészkelődhetünk
nagyon, a nagymama áll őrt felettünk,
botjára támaszkodva mesél. Rém rossz
tanuló vagyok, ami nem oszt, nem szoroz,
sokra úgy se vinném. Mimi arcában
pillantom meg a napot, egy mély ránccal
amint az imént alábukott. Combom
sajog, szinte lángra lobban. Ha holdon
járnék, ott sem lobbanhatnék el jobban.
Oda minden, amitől undorodtam.
Mimi dúdol. És a nagymama indul
a házba, mélyen be, a dombjain túl.

 

 

 

 

Sáskazal

 

Mimi mini szoknyában jár előttem
a dombon, kora nyár van, a pipacsok
még élénk pirosak, és jó húsban még
a kórók. Álmos vagyok. Elterülnék
százszor is, mire kijutunk a tóhoz.
És nem frissít a víz gondolata, sem
a halálé, mely a gondola maga,
és álhírével ragadja el hősét,
Velencében, hol tetemektől bűzlik
a lagúna. Mimi a dombhátról néz
vissza, mit lát bennem, mióta rossz pénz
vagyok a világ szemében, mert rajta
kívül csak értelmetlen gyilkos hajsza
élnem, amit kézzel-lábbal elérnem
adatik naponta. Dőlnék késembe
gyakorta inkább, mint az ágyba éjjel,
ha későn tértem a városból haza:
mert pokol nékem a béke vidéken,
mely folyvást Mimi combja közé ékel,
és úgy alszik ki, akár egy sáskazal.

 

 

 

 

Húskor

 

Ez ő. Ez. S nem az, akinek lennie
semmiség, vagy amivé válhatott volna,
ha fölkel a székből 19-
66-ban, kikel belőle, 67-
ben, de legkésőbb 68 nyarán, mert
az ősszel már gyümölcsét hozta köztük
a viszály a Kékes előtt, és hátra-
rúgja. Elég a táncdalfesztiválból.
Ott ülnek, kint, nem is igazán székben,
hanem egymás ölében, valami lócán,
a konyhaasztalnál, maradékokba
könyökölve, míg a készülék odabent
az ágy végében, s az ágyban négyen: a két
testvér meg a szülők. Tehát nincs veszve még
semmi. Ha felugrik, teszem, és elejét
veszi súlyosabb fejleményeknek. Szalad
a mosdóba, hová az út a szabadon
át vezet, persze éjszaka, mikor a hús
(húsházak, hústornyok, húshegyek s húsfelhők
gyanánt) a teltebb formáit hozza, s a bűn-
tudat ekképpen hajtja, szüntelenül
haza, egyre haza, muszáj loholnia,
nadrágját kigombolnia mindamellett,
futtában, mint gazdáját kerülve az eb,
s hálálkodva saját párának mint ködnek,
mely mélyét tárja, mit a lelkek elfödnek.

 

 

 

 

A szeretők

 

kik éjjel hajba kaptak a húson,
ájultan alusznak most a fül-
kéjükben külön. Alszik az egér
is, nem szólva macskáról, se tejről.

És az a temérdek jármű, oszlop-
sorokba szorulva, házon kívül
mind, az mit művel megint? s Nárcisz, hisz
ő a kérdező, magába merül.

Mintha elcsüggedt volna. Holott meg-
fordítva: átlátni a tükrön
hajtja meg a fejét, majd veti föl
a napra, mely a képét eloldozza

lágyan a látványtól. Maga a kép
persze, meggondolva, még így is
sebző. S ekkor úgy találja, hogy nincs
magánál a szökő láztól, Nárcisz.

S tévedésből jöhet csak segítség.
Ami, számításba véve a sors
pótkerekét, agyához csapolva
amint szántja az arcán a csontra

feszítő barázdázatot, félő,
hogy kizárva. Hacsak… ha nem épp ő
lesz az, a sors, merő tévedésből,
akárha őt küldené némely hang

a szeretőkre nézni. Vagy elhalt
egy végtag, győzze életre csalni.
Bár megvolna nélküle, valamint
hasonlata nélkül, miképp a nap

mely beborulva is állva helyét,
némán, a lebujok felé halad,
amerre nincs világos, se sötét,
csupán a hús mint bomló dús hajad.

 

 

 

 

A Dán csutka helye

 

Hogy mi fán termett ama Dán, azon
álmélkodik naphosszat ma magában
az ember, ez a sem nem férfi, sem nem
ifjú már, avval a fonnyadt tincseket
lobogtató napraforgó fejével,
a dobogón, döglött kutyába se vetten.
De mit szólsz, ha maga öli le magát,
időben, nőktől s zökkenőktől menten,
darabunkon még innen, míg másokéval át-
ellenben immár, egy süket órán, melyet
egy kakukk üt el némán, a lelkész Ingmar
Bergman rendezésében, papírvágó
késsel. Lelkendezz csak, mi abban a szégyen.
Semmi. S jut eszedbe, hogy e gondolattal már-
is mennyit késel, s miért a kés, ha nem voltál
még általa se résen, mert oly mértékben
vett igénybe pszichésen a mérhetetlen
program, hogy szempillantás alatt év-
tizedet sárgult a papírod és rágta
ragyásra pengédet a rozsda. Tessék, itt
van. A test, valóban, sebezhető, ám
a lélek annyira sebes, hogy amire szavát
veszed, ő maga addigra – halott lesz már –
nincsen. Akárha örök gyászba, magába
merült. Hová nap s hold vagy villanylámpa
fénye nem hatolhat be, sem más dolog,
mely fényárban ölt árnyékkal megtoldott
alakot. A park fái mozdulatlanok.
(És feketék, a forgatókönyvben.)
Ámde a Dánt egyik fa mögött sem látni.
S nem mondanád, hogy azért nem, mert lesben.
Mert számháborút folytat harminc évesen
vagy többen, egy köpésre talán a tótól,
melynek partján a Bús Békakirály trónol,
nyálát csorgatván előre a csókhoz, mit
a Bomlott Szűztől lop majd, s győz visszaadni
néki mindenekelőtt. Mindezzel a Dán
aligha számol. Ráncot vetve homlokán
a felhők, vonul fel s alá odabent mint
vad idegenben, harminc fölött maholnap
akár kétszer, s csakígy tíz alatt is éppen.
Mondjuk nyolcévesen. Harmadikba lépve,
’57-ben, lélekben bukásra ítélve,
mert áthatva atyja börtönszellemével,
szavával, más szóval, mely a torkától el-
vágva száll a szájboltját fölverten, s szól
suttogásokban, ám sikolyoktól menten.

 

 

 

 

Kurva

 

egy hideg, erre nem készült fel Nár-
cisz, ízületeit ropva a nemlétnek,
gyomorszája egy kész fagylaltgombóc.
De tovább megyek. Mintha maga a hold
foglalt volna ott benne magának
helyet, attól érzi a gyomrát oly teltnek
és üresnek egyszersmind, s hogy ez az érzés
lefelé s fölfelé egyaránt terjed,
a fejét sem tekintve kivételnek,
holott a naptár szerint épp ma éjjel
lefogy. Mert, rendhagyó módon, ma Nárcisz
korán tette ki lábát a sötétbe, hogy
ne mondjam, elsietve. Lévén Nárcisz
számára március maga az Úr
kegyelme. Grácia. És most egy fúria
dühével mardossa térdét és combját a
szájszagú szél, minha csak miatta fújna,
talán sehol másutt, s a gerince mentén
is, úgyszólván belül, a legbensőbb
gondolataiban, még ha nem is tudja,
mert Nárcisz nem az az ember, aki könnyen
eligazodna a gondolatai közt. Mert
azok egymás szavát túlságokig értve,
titkos társaságból, kirekesztik őt.
Mert már az anyjával balul kezdődött.
Nem tusolhatja el. Ott látja kettőzött
valójában magát, a tükörben a nőt
mint szeme világát. Neked hát nélküle,
vakon kell örökké e világra jönnöd,
szólhatna, ha volna szava is, az intés.
És Nárcisz jön, sőt indulna menten
odább, ha döntő sugallatra, vagy épp mert
a sugallat elmarad, nem esne önnön
képének neki; s összezúzván az étrend,
torkán mintha agyagos föld kérődzne föl,
mely vöröses-barnán a holdat fedi fönn,
s amelyre nyelvét kell öltenie némán.
S hátat fordítva nézni egyebek után.