KOROMSZAKADTÁIG


Koromszakadtáig

 

         változat egy kései Csokonai-sorra,

         valamint Tandori „lecombozódás”-ára

 

Hajdan dorongok, vasak etc. és Erő.

Hanyadszor másolod, mire más vesz elő,

kis e-vel, egy másfajta erő, ha nem

az ellenkezője éppen. Vérmező,

májusi combjárat, kora éjjel,

lomboktól fedve, mivelhogy sápadtnak

hatnál a dermeteg viaszfényben.

Közel vagy, a közepét elvéted

mégis minduntalan. Lihegsz. Húzd ki

magad, amennyire ez emberileg

egyáltalán lehetséges még a te

korodban a mai világban. A szív

is ész után kiált, mielőtt (értelem-

szerűen) megszakadna. S amint egy

árny (szuszogva) kiválik néked a bokros

lombozatból, ajka közt parazsat lóbál,

és úgy szólít meg (ahogy mondani szokás),

foghegyről. Körmöd a zsebedbe bele-

akad, túl a felén, a negyedik kört

róttad, és ott kattog benned, hogy múlik-e

rajtad, ha magasabb kort érsz meg, mind egyre

magasabbat, aggódva ezért vagy amazért,

míg a választék gyarapszik, s aztán egy nap

megszólít ismét az árny, és visszahőköl.

 

 

 

 

Áll a bál

          In memoriam K. D.

          „Ami eldőlt, az áll.” Szabó Lőrinc

          „Ami eldőlt, az nem áll.” Tandori Dezső

 

Az égbe bál van.

Mindenesetre bál van.

 

 

 

 

Egysoros

 

Van egy rossz hírem, jó lesz, ha meghallgatod.

 

 

 

 

Változat J.A.-sorra

 

És aggódom, hogy öregszem.

 

 

 

 

Möbius-érme

          Beckett emlékére

 

Az egyik szemem sír,

a másik meg gödör.

 

 

 

 

Utóhang

 

Két dudás egy csárdában:

az maga a pokol.

 

 

 

 

Térdig Aranyban

 

          „De nyújtanók a percet, míg vetetlen

          a szörnyü csont, ha rajta mindenünk.”

          (Arany János: Magányban)

 

Mit intézel. Alva haladsz át

az Alkotáson, az úttest nyákos,

nem szólsz magadhoz, a haragot

őszintébbnek tartod. És célra-

vezetőbbnek. (Hívén, hogy célod

ismer téged.) Ősz van, éjszaka, egy,

de mégsem ezért. Arannyal

tápláltad egész álló nap az elméd,

fél lábbal fenn a konyhaszéken, mely

borulékony, mint az ég. Esendő.

Mint egy (fél) térd. És itt sem állhatsz meg

a hasonlattal, ha lendület visz, ha félsz,

leszámolhatnék magaddal mint mással,

vagy akár egy nagy ismeretlen kényszer,

melynek amúgy nem szívesen engedsz,

hisz tartalmával (ld. ég) az is csak

egy „poshadt fazék”.* S hát persze, feszélyez,

hogy ars poétikád csaknem ez; szó

sincs eszméletvesztésről (benne),

haladsz a tudatod nem túl fényes

világánál alva, s elhagyva a Márvány-

hidat (melyhez visszatérsz még alább),

s dúdolván magadban, Arannyal át-

itatva (mint elbeszélted fentebb). Némán.

Kihalt az utca, ahogy mondani szokás,

s mint mások szokásának a rabja,

némely körülményt szinte elismételsz.

Mintha örömet szereznél vele. Ahogy

a költészet előírja ezt. Sziszegsz.

Mint egy földalatti árok, ér, mely ál-

mában magához tér és fölkel, ám

valami nem stimmel, hajlítgatja térdét,

fájdalmához mégsem társul részvét,

szédül csupán, szidván, amit észlel,

s vigyázattal, magába ne essen.

Mert teste mélyebb, mint egy fazék.**

Tartalmát tekintve meg egyenesen

kimeríthetetlen. Ember nem alkothat

képet róla…*** Volnál csak tiszta hasonlat,

mint a víz, a szél vagy a nap, előtte

felhőtakaró, könnyű pléd vagy súlyosabb

égkőboltozat, csak ebből ne volnál leginkább;

ebből, amit föld néven emleget a világ.

S az éghez képest főleg! Fejre állsz

a gondolatra tőle.**** Fejed fő

az Alkotás levében, lábad alá-

merülve az égbe – felejted a járást.

Ott fenn, a hígban,***** nincs is hova tovább,

térded nyílik, kibomlik a kóranyagú

virág, lótuszban fülelsz, tűrve illatát,

mely nehéz és úgy szúr, mint a gyanú;

párája talán a húgynak, mely a pár-

nádba ivódva huzatán foltot hagy,

amilyet egykor egy festőnél láttál.

Vén volt és nő. Holland sapkát viselt,

fejéhez nőve már, az ura tisztviselő

régen a vasútnál;****** s a folt épp az ő

fejére ütött,******* a férj arcára, mely

oly lágyan omlott a lámpafényben ön-

magába, útjára bocsátva a bút

s a derűt. Ültél egypár órát náluk

a barátoddal, ki szintén a vasút

mellett nőtt fel.******** Most utána vagy, éjjel,

ellenségek között (ld. egészen fönt),

s a reményben, ha egyet elintézel,

a többitől is mentesül a föld.

Nyomban. Aranyban mérve az időt,

itt, a Márvány-híd s az Alkotás között,

mert ezen túl nem enged a járvány,

mely térdedből az orrodba költözött.

Oda a porcod. Köpdösheted;*********

ami az idővel elkoptattatott:*********

Aranyt azért még egyszer felütöd,

reggel, mint egy átműtött dél után –

meg nem mondja, hogy mennyit aludtál,

senki. Ott kezded megint, a Magányban

ban, hol a halasztást esdi az ember,***********

mielőtt eldől, hogy vesztével mit nyer

a mérleg. Mert mindene mégis a nyelv,

mely folyvást az egyensúly mérlegét

(k)ölti benne (a testében), s az ég

tudja tovább.

———————-

* Ld. Aranynál is a lábjegyzetet a Vojtina ars poétikája alatt.

Olla potrida. A. J.

 ** Mélyebb talán még az álomnál is. Mit tudhat erről fent az ember.

 *** “…Istent pedig nem izgatja,

mióta kivágta őt, hírével, a sár-

ga porba. Amelyből, ettől fogva

(vagy ennél fogva) ön-

erőből, maga által vétetik; mélyén

tudva, hogy művelete képtelenség.

Kihullik tőle a haja. S a feje megég.”

           (kivágat a főszövegből)

 **** Más szóval: fonalad elszakad, elszakadsz Aranytól, az olvasásnak befellegzik egy percre.

 ***** Visszatérés Aranyhoz, fejből.

 ****** Tehát egy korábbi rezsimben, valamelyik kisvárosban, nem itt, az egyvágányú (habár igen kies) településen.

 ******* Nem a legszerencsésebb szó: ütött; de még furcsábban hatott volna a hajazott, mondjuk, a fejére hajazott.

 ******** A vasút itt már a költészet metaforája is, nem Arany, hanem József Attila után, egyúttal valóságos helyszín, úgy a megidézett település helyrajzát, mint a vers közvetlenül szóban forgó útvonalát illetően.

 ********* Fújhatod.

 ********** : nem fénylik többé, akkor sem, ha arany.

************ Ld. a mottóban.

 

 

 

 

Torkig

  

Hallgatni arany, a szó megjárja.

 

 

 

 

Tányérvirág

 

          „A tányérvirág…”

          (Báró Eötvös József: Gondolatok)

 

Nincs még egy órája, hogy kikelt

az ágyból mint magából, de minek,

azért, hogy fázzon, nadrágja, inge

széthányva a padlón. Álma hidegen

hagyja, vidékre utazott benne,

tudván, hogy nem éli túl, ha megérkezik.

Egy bárótól olvasta még az este,

hogy ami távolról nézve kéknek fest,

közelebb lépve (s a legjobb esetben)

az is a remény zöldjévé silányul.

És ő már nem gyerek. Eleget unta

magát éveken át egy ágyban játszva

a beteget egyedül; a báró jól

látta: aztán még közelebbről a remény

is tűvé lesz, amint kék hegyed lába

a lábad alá kerül. És itt az ősz,

elég egy szó, és az ember ott terem,

és beleborzong, ahogy ropog az üveg-

cserép; láza felszökik, eredne ő is

utána, fejét kapkodva ősi vesszők

elől. Fejét dagasztja őszi váladék,

sárga; és elvergődik papírjai közé,

a lámpa vakítja, azt írja, törölné

előre, ami e napból még hátravan

neki – délelőtt tizenegy, tizenegy tíz,

tizenegy húsz körül a napból már betűz

egy kevés a padló távoli zugába,

írásod feladva, vén tányérvirág, kó-

katag fővel ülsz ki az ablakpárkányra.

 

 

 

 

Eleve bagatell

 

Szemem romlik, mint a vaj.

Kenyerem java pedig

Rég eléve előlem.

Még egy ok, hogy okvetlenül

Elkenődjem?

 

 

 

 

Artaud

 

 A kutya isten kapart ál-

momban a kedves bal alsó karján.

Fogam most majdnem mind szilárd.

S felriasztott egy fogyó holdszilánk.

 

 

 

 

 

Egy tűzfészek

 

          Minden madár csőre töltve

 

De madár kaparja torkát, mi más!

S néz, felháborodva, hogy nem látja fényét

a világnak, melyben ma újra ki

készül lépni, mert lételeme a járás,

ha szaporán végezheti; s hogy ahol

vásárolt tegnap még gyufát a szívni-

valóhoz, arra sem ég most semmi.

Kormos néni! Kiáltson-e. Kiáltsa-e

nevét az egyszeri trafikos mamának,

vizsgálva, élve vagy holtan alszik-e épp

a csepp öregasszony, hogy

szikrája sincs a helyén. Helyén-

való-e kiabálni. Az éj

közepén, s az egykori sínek mentén,

hol egy népbolt tűzfalát bontotta meg

a dohány- és dohszagú madár-odú; s hogy a vers

dolga-e oda behatolni, ha versen még

azt is értjük, ami a testben, mely elménkre

fütyül, hatást fejt ki, és tárgyunkból folyvást el-

eltérít, elmarasztalva benne, miáltal

fájdalmas szakítást eszközöl bennünk

a tárgy és annak eszméje között. S ha a hang-

súly az eszmén, ámde a hangot magát

a fájdalom fakasztja ki testünkből, s tesz

minket ekképp a vers mint az ég vad

alanyává, ki lebukva, mintegy ön-

kívületben, maga alá, ott állhat helyt,

állva továbbá útját is megannyi

szertelen indulatának

 

 

 

 

 

A felüljáró

 

Mitévő legyen. Adjon-e hangot

e veszett világnak, vagy megjárja

rozzant hídját előbb, előbbre tartva

a járást a nyelvnél, mely magában semmi,

ha mégoly sokatmondó. Felkapaszkodik rá,

törik vagy szakad, szíve kalapál, amint

dörögni hallja az öreg mennyezet-

deszkázatot. Halad át rajta, lélegzet-

fojtva, vakon, halak torkába fúródó szálka,

illetve szemrehányással a földre szállt

angyalok természetét. Hogy jönnek ide!

Szó sincs megtérésről. Kiköp a mélységbe,

majd azon kapja magát, hogy szájában fut össze

újólag a vasút. Késő visszavonnia. Mit?

Elmosódik benne. Akárha vályúban

szitkozódnék, az anyjával egy húron,

visszhangozva nyelvét, mint egy átkot, mely a vad-

hússal megfogan, s a sötétben lámpást gyújt.

Anyját mindig a holdban látja viszont.

Elgyötrötten, igaz, de mégiscsak ott-

hon, a testében, úgymond, ő azonban

viszolyog tőle, hogy benne van, és mozog,

mert nem bír magával, vagy kikelve magából

int neki odafent, egy nyitott tornácon,

szürkén és csapzottan, mint reggelre az ég-

bolt. Egész éjjel nem húnyta le a szemét.

Sarkában mégis ott szikkadt a váladék,

akár túlalvókéban, vagy sérült fák

kérgén az odafagyott méz. Elvégre már

egyikük sem gyerek. Még hogyha húnyt pillák

alatt úgy is fest az ember. Fénylőnek, akár

a harmat, egy fűszálon, vagy egy szélvédő üveg-

táblán, mely hogyan jön itt szóba egyáltalán;

hacsak eszünkbe nem villan, hogy hasonló

kérdés bármikor, bármire föltehető; mért

ragad magával az egyik hasonlat, el-

orozva egy másik elől, mely, meglehet,

százszorta hívebben viselte volna

gondunkat emennél; mért pont ez tehát,

mely szomjunk helyett csak a szemünk világát

képes oltogatni; sarkában pedig anyánk

tűnik fel minduntalan, ugráló kisleány,

pergő kötéllel, mely maga az univerzum.

 

 

 

 

 

Búcsú

 

Hídjával nem jut előbbre, lassankint

beismeri (s nem látja!). Nem mintha annyit

romlott volna az alkotmány, mióta

(tegnap) levált róla, vissza-

húzódván iratok közé. Fejét csóválta

több órán keresztül, majd rágyújtott, és törölni

kezdte szemüvegéről az idegen ujj-

nyomokat. Mélyebben belegondolva, mindig

is idegenkedett magától, járni is ezért

tanult meg, keservesen későn,

járni mint kilépni magából,

megfeledkezni magáról, egy-egy

pillanat erejéig; s hogy ember, egyes-

egyedül, így érheti magát utol?

Mikor nem célja pedig?

Vagyis ha céltalan kering,

tudván, hogy, az egy időt leszámítva, nem

szorít érte senki, anyját idézi, meg

aki fogta utoljára kezét, nézd csak,

mondta, ezt most vedd úgy, hogy nincs többé,

átsejlő hangon, mint csuklóján az erek,

egy slukkot még, no, mondta, s aztán,

hogy ég veled. Vagy Isten. Az

ördög emlékszik most erre.

 

 

 

 

 

Tegnap; nyár

 

Szikrát sem aludt, lobbantja

most a szemére még egyszer, de nem ám,

hiszen egyikük sem, s az oldalán

fellángol erre pár muskátlifej,

egy bokorral birkózott az éjjel,

nem álmodta, s nem is mondhatja így nyilván,

ha amaz őt okolja álmatlanságáért,

s hogy ez nem is lesz már köztük soha másképp.

S most megfordítva állnak szemben. Véres

szemmel, melynek sárgája a gyomrodat

forgatja fel, és a torkodban kapirgál,

füstös cigánydallam, tarka, ki-

énekelhetetlen. Tévútra térsz megint.

Így indul a nap. Anyánk kétségbe esik,

a testünk álomba zuhan. Elménktől

bármi kitelik, amit szóvá nem tennénk más-

különben. Fényárban úszva öntenek el

az emlékeink, édes illatuk émelyítő,

mint a jázmin. Nyár volna? Nohiszen. Anyánk ré-

szegen ágál a virágzó tornácon, sok nincs már

neki hátra, kezünkben szinte a koponya-

csontja, a bodza szagától pedig mindjárt

elájulunk. Elsurranunk mellette, be-

felé a házba, otthagyva néki egy társunk,

csillapodjék avval, s hagyva egyre

többet rájuk, hagyván, hogy társalgásuk

fülünkben az utolsó neszéig

lassan elenyésszen. S akkor mintha

hallomásból szednénk tovább a levegőt,

mely zizeg, mint a hamis selyem,

és moccanatlan fekszünk egész délelőtt,

megcsonkítva csaknem, mintha versben.

 

 

 

 

 

Tavaszi fásultság

 

          Hajnóczy Péter emlékének

 

Fúvósokra ébred. A térde szőr-

telenre kopva, vádlija is mint a tükör,

úgy vágódik el rajta a fény, akár

a penge. Nyaka görcsben. Mintha futószalagon

közlekedne. Valamit álmodott a költészetről,

és most nem jut az eszébe. Kidobott pénz,

józanul csak ezt tarthatja róla, és

hogyha tükörbe néz, ítéletét helyén-

valónak találja. Belének a foglya.

Halála az induló, fel nem foghatja hát, hogy

másoknak megdobbanhat rá a szíve: az övé

elállna. Felkel, kivonszolódik a fürdő-

szobába, s amíg hugyozik, a lába közé

fúrja be magát a kutya. Remegése át-

ragad rá, erőt vesz rajta, elméjében

fel-feldereng az álom némely ujja-nyoma;

bőrét szurdossa a hideg, az izgalom

idegen szagú nedveket sajtol ki belőle,

közel a tavasz, érzi, s ugyanily közel magát

a költészethez; s valami roppant fásultság

keríti nyomban a hatalmába, szavak recsegnek-

ropognak odabent, mélyen az arca mögött, fel

fog szakadni, mormolja, de mondata még előbb

szakad meg, mintha nyelvét, a húsát darálná össze

a csontozattal, edényeken botolva keresztül

visszafelé az ágyába menet. Apróra

ismeri a teljes körletet, még sincs oda

érte. Kurta, összevagdalt álmokba merül,

s mintha gyűlölködne; gyűlölete kimérten

halk szavú, tárgyias, akár egy étrend.

 

Konyhában míg sül a fasírt,

megásom a kertben a sírt.