GOYAHÍR

 

 

 

 

Asmodea

 

„Valamennyi rovarfajta közül egy sincs csodálatosabb a póknál, különös tekintettel bölcsességére és a bámulatra méltó munkájára. Értekezésem céljából ezúttal két csoportra osztom fel ezt a fajt: azokéra, melyek házakban tanyáznak, és nyomatékkal azokéra, amelyek erdőkben, bokrokban és egyéb növényeken bújnak meg, minthogy ez utóbbiak véleményem szerint ugyancsak sok mindenben megkülönböztetnek egymástól (különösen azon továbbiaktól, amelyek korhadt fatörzsekben, mocsarakban vagy a fűben tenyésznek).
Senki előtt sem lehet ismeretlen annak igazsága, hogy az utóbbiak képesek egyik fáról a másikra átjutni a levegőben, alkalmasint akár öt vagy hat vesszőnyi távolságra is alkalmasint (!). S hasonlóképp, ki sem mehet az erdőbe az ember egy harmattal teli kora reggel, késő augusztus vagy kora szeptember táján, anélkül, hogy ne lepné meg a szemét a pókhálók tömege, melyet láthatóvá tett a rácsapódott harmat, s amely mind átnyúlik egyik fától vagy bokortól a másikig, a gyakran tekintélyes távolság ellenére is, és a figyelmes tekintet nappal is megakad rajtuk, ahogy a napsütés ellenében csillognak. S ami mindennél csodálatosabb, túlzs nélkül mondhatom, igen, hiszen számtalanszor megfigyeltem, mindig az év ezen szakának egy csendes, nyugodt napján, valami átlátszatlan test mögé bújva, így védve szemem a nap vakító sugarától, hogy a kicsiny fénylő hálók és a páratlan hosszúságú szálak együttesen oly szerves alkotmányt képeznek a magasban, mintha némely végük egyenesen az éghez volna kötözve, jóllehet szabadon hullámoznak szakadatlanul. És eme szálakon gyakorta feltűnik egy-egy pók, a hálóval egyetemben szálldosva, vitorlázva a levegőben, ahogy ezt kitűnően megfigyelhettem azoknál a hálóknál, amelyek közel estek hozzám. Ez a látvány pedig olyannyira bájos és kellemes, valamint meglepő, hogy elhatároztam: utánajárok a dolognak, és kiderítem, ugyan miképpen csinálják. Mert meggyőződésem volt, hogy ha sikerül rájönnöm a repülésük nyitjára, akkor azt is megérthetem, hogyan készítik a hálóikat, amelyek egyik fától a másikig érnek.
Aztán egy alkalommal, éppen az erdőt járva ismét, észrevettem egy ilyen pókot egy bokron. Odaléptem hát a bokorhoz és megráztam, remélve, hogy evvel kibillenthetem őt a nyugalmából, és rábírom a menekülésre. Gondoskodtam arról is, hogy más módon, mint repülve, ne hagyhassa el a bokrot. Szünet nélkül ráztam az összenyalábolt ágakat, amire a pók valóban el-elveszítette fogódzóját, ám valamiképp mégis fennmaradva mindig a hálóján, ahonnan azután tüstént vissza is hághatott valamelyik vesszőre. Majd egyszerre úgy tetszett neki, hogy mégiscsak odébbáll, és átlendült egy másik bokorra a levegőn keresztül, ám hogy miképpen tette, az rejtve maradt előttem, és a képzeletem előtt is. Eldöntöttem tehát, hogy tovább vizsgálódom. Visszahoztam előbbi bokrára a pókot, s hogy biztosra menjek, egy kézreeső bottal csépelni kezdtem körös-körül a levegőt, hogy elszaggassam az összes lehetséges menekülő szálat, hogy tehát a puszta levegőn kívül ne maradjon semmije a póknak, majd szörnyen rázni kezdtem újra a bokrot, ám föl sem ocsúdtam még a zihálásból, mikor a pók már a másik bokron termett. Ekkor a botom végére hajtottam fel őt, és úgy ráztam meg, épp ahogy a bokorral tettem az imént, mire a csepp állat a hálója egy szálán csüggve ereszkedni kezdett, s ekkor tűnt csak fel nekem, hogy az illető szál a hátsójából ered, hosszan ellógva a levegőbe. Biztos ami biztos, kezemmel elszakítottam a szálat, hátha mégis az előbbi bokorról ragadt a botomra. S ekkor újra láthattam, immár egész világosan, ahogy a pók nyomban egy újabb szálat ereget ki a farkából, vagyis kezemben volt végre a rejtély megoldása. Mindazonáltal újabb és újabb próbát tettem még, amíg csak tökéletesen elégedett nem lettem a pók munkájával – amely, és amit most mondok, korántsem találgatásokon alapszik immár, a következő módon történik: a pókok, amikor egyik fáról a másikra akarnak átjutni, azaz keresztülvitorlázni a levegőn, előbb leereszkednek kissé hálójukon a fáról, hogy aztán így lógva kieregethessék azt a bizonyos szálat, amely, lévén anyaga csodálatosan finom és ritka, kiérkezvén a pók testéből könnyebbnek bizonyul a levegőnél is, miáltal mintegy magától kezd emelkedni (ezt a jelenséget a tulajdon szememmel láttam). Azután a légmozgás megragadja e szál szabad végét, és – a pók engedélyével – kezdi egyre kintebb és kintebb húzni, tetszőleges hosszúságúra. S ekképp, ha e szál történetesen egy fába akad el, lám, máris kész a pókháló, amin a pók átszállhat erre a fára… Ha pedig mégsem akad e szál útjába semmi, és a levegő is szabad, a pók olyan hosszan ereszti azt ki magából, hogy e könnyű anyag felhúzó ereje is elég lesz hozzá, hogy magával emelje a magasba a pókot. Ami, kétség aligha fér hozzá, rendkívüli boldogság a póknak, a fajtája szerint.”

 

Fátyoltető. Pók szőtte, s most viszi már
hálóját a tenger fölé*, Nárcisz
meg issza a fényt, mely, akár az iszap,
terülne szét a nyelvén. S mi lesz holnap,
ha reggeli kávédtól üt meg a szél.
Mi áll az újságban előtte rólad.
Mit szól a tiszteletes, áldását be-
tűzve ünneplő feketében a póknak,
amiért itt járt a földön a Gonosz,
és megtetszett néki. És mit szólsz te, hogy
nem vagy, csupán feljőve, mint a múltad,
tolul ez-az a szádra, miserere.

 

—————————

* „Még egy dologról kell szót ejtenem itt, mielőtt végeznék a tárggyal. Mi célja a természetnek avval, hogy a pókot ilymód repülni engedte, ami egyfelől ugyan valóban e lény örömét szolgálja, másfelől viszont, végsősoron, úgy gondoljuk, a pusztulásához is vezet. Mármost én úgy vélem, előbb-utóbb minden egyes szárazföldi pók szükségképp a tengerbe sodródik. Megfigyeltük, ugye, hogy e kis jószágok kizárólag jó időben repülnek. Adatunkhoz most hozzátehetjük, hogy sem nálunk, sem más, másmilyen országban nem lehetséges jó időjárás, ha a szél nem a szárazföld belsejéből fúj az óceán felé. Emlékszem, kisgyermekként hányszor feküdtem fejjel a kontinens és lábbal a tenger felé, s láttam, ahogy a pókok s egyéb rovarok ezrei szállnak délkeleti irányba, s azt gondoltam, bizonyosan valami melegebb országba tartanak. Kétség nem fér hozzá, hogy az ezerféle repülő rovar, valamint a pók, amelynek e rovartömeg táplálékul szolgál, az év végére mind a tengerbe sodródik, az óceánban lelve sírját, mit sem hagyva maga mögött, csupán a milliárdnyi apró tojást a következő év generációjához.
Ekképp észrevételezhetjük és csodálhatjuk hát a Teremtő bölcsességét, meggyőződvén róla, hogy eme bölcsesség a legkisebb dolgokban is megmutatkozik, mint amilyen ama bámulatos parányi szerkezet, amely évről évre elszállítja és eltemeti az óceán mélyére a levegőben felgyülemlett, rontó s undorkeltő dolgokat, a repülő rovarok förtelmes kollekcióját, hogy ne okozhassanak többé semmilyen kárt senkinek, s kivált, hogy ezt épp a pókok révén teszi, akik maguk a kollekciók kollekciója, lévén táplálékuk minden szárnyas rovar, jóllehet éppen a szárny az, ami nincs nekik.” Jonathan Edwards: Of Insects. Scientific and Philosophical Writings, ed. Wallace E. Anderson, New Haven, Yale University Press, 1980.

 

 

 

 

Nyelvürítés

 

Mit néki. Nyelve a gyermeké, ha le-
nyeli, megfullad, de mit számít az is.
Botjáról lerágva régen a kéreg.
A szíve viszont, mint a gumi, óvja
magától. Bebújni, avarodottan,
odalett holmik közé – ki gondolta,
hogy ebből is lesz még valami. És tessék,
most itt van. Megfogdoshatod a seggét.
Zabálnivaló. S a szomszédban zsivaj,
labdák puffognak össze a magosban,
imára kulcsolva kezét bennük az ég –
immár a gerinceden. S szólhatsz: Befostam.

 

 

 

 

Bunueli

 

Honnan is ismerős ez a pályaudvar?
Madrid? Külváros, vágott baromfiszag, s
a nő persze hadar, szakértő, vagy annak
adja ki magát, a madrigálban. Madrim.
Lehetne hát akár a Madrid. Csakhogy
ronda vagy te, s így aztán nincs is senkid,
utolsó kutyád is elhányta magát,
amint a konyhában meglátott, negyvenen
túl, pongyolában. Csak úgy dőlt ki a látvány
a pofáján, sárgán, szürkén meg barnán,
mint a darált máj, amelyből az ember
pástétomot készít. S amiből bezabál.

 

 

 

 

A hidalgó

 

De visszatérve a pályaudvarra.
Vidéki lapály, holtvágánnyal teli.
Nárcisz, ez a véznácska, hidalgó senki,
ott álldogál a felüljáró deszka-
pallóján, ciklámen rövidnadrágban,
combját fürösztve a tüsszögő mozdony
gőzével. 1957.
324 – a mozdony típusszáma.
Fentebb a hegyoldal ibolyakékben.
De Nárcisz annál is messzebbre kémel,
hol se színe, se visszája a térnek,
s perce sincs, amit másodpercek érnek.

 

 

 

 

In mem.

 

Combja azután sorvadásnak indult,
fakósárga lett és szürke, mint a márga,
délutánra pedig vörös, mint az agyag,
bozóttűzek között. S persze, a pernye,
megannyi ecsetleges vonás. Szakadt
körmét a körmével hasítja tovább,
és száját tátva fúrja a párnába
éjjel a fejét, melyet bárcsak levágna
róla egy kerék. Már a vagont is látja,
s a baromfizaj mintha azt súgná egyre,
egy vagyonba kerülne megállnia…
S hogy mit nyújthat még az anyag cserébe.

 

 

 

 

Spanyol mintha

 

Külföldön, egy vidéki arénában
ébred. A földön szőnyeg, őrzi a hőt,
mely szökne a vérrel, amit ontani készül
a lányarcú hős, öntözve szülőföldjét
borzalomnak és a kéjnek. A tátott
száj boltjába száll a kar és pépesül
lággyá az ének, melytől a rémület
elpártol lassan. Nárcisz a porondon
elunja magát. Jól aludt, hála gyapjú
takarójának, mert a teste már nem túl
fiatal. A terhe meg nő minden nappal,
s mit sem ment ez alól egy birkaviadal.

 

 

 

 

(N)esze

 

Karja a nyelve, és nyelve a karja,
és nem nyeli le, míg az nem akarja,
azaz a gyermek. Feje bár leharapva.
Mert mindig az evő szenved. Mindig csak
neki nincs akarata, mert a táplálék
esze túl jár rajta. Eszik belőle, persze,
ujjait bevájva mélyen a korpuszba,
mely a farpofáit középütt egymásnak
szorítja; nézheti az ember akár
sajátjának. Szemével a sötétet
falva. Csak a lába mered szét oly dúltan,
ahogy eszi, persze, a kimondhatatlan.

 

 

 

 

Bélyeg

 

Hullámzik vele a padló, a hajó
nevű, ám ő az anyja nevét hallja,
és a lavórt látja, föléje anyja
hajol, délelőtt, a vasúttól két percre.
A doktor szemöldöke, mint a hangja,
bozótsűrű. S a lángba tartott penge,
a gyermek már pedzi, min megy az ember
egy életen keresztül, csak egyedül
neki semmi kedve. De megragadja
a dolog. Meghaladja erejét, és meg
a képzeletét is, ám legyen, gondol
bele, s feltép egy ragtapaszt a képén.

 

 

 

 

Fluxus

 

Nárcisz mint a kép tárgya eltűnőben.
A szánalom étvágyát szegte, farkát
mintha falba verte volna, akárha
valami jókora szöget, amelyből
vér fakad nemsokára. Vagy nézd gyertyának,
s akkor még egyszer majd sokra viszed. Mész
vele a sárban, hidegben, október
vége tájban, ki a barátságtalan temp-
lomkertbe, foszladóban a gesztenye-
szőnyeg, s nyakadban már a Mindenszentek.
Halottakról jót vagy rémtörténetet.
A la Goya. S bújás a (folyam)ágyba.

 

 

 

 

Politika

 

Bepillantást nyerni halál torkába:
elég hozzá ásítani egyet. Az á-
sítás pedig terjed, átragad a má-
sikra, aki épp az imént – nyert. Goya,
most úgy magunk mint négy fal között, ment-e
székénél mint árnyékánál (állványánál)
messzebb? De mondjuk, hogy magunk képezzük
a négy fal közt az árnyékot is s a széket,
és a mi csontunk recseg, mielőtt el-
alszunk, hogy magunkra eszméljünk végleg.
Mondjuk, de kikérjük magunknak, hogy ez
így megy. (Már politikailag egy nonszensz.)

 

 

 

 

Mintegy

 

Elfojtván az épet, az kerüljön nap-
világra, ami sértett; lámpavasra
mintegy. Mert a közvilágítás még ott tart.
Napfény, mely kialván, haza botorkálsz
valami hosszú sárga utcán, a gáz
ujjbegynyi gézcsomagocskákban izzik,
s te nyeldekelsz egy mondhatatlan mézízt,
melyet nem evilági virágzatból
gyűjtöttek a méhek. És gyümölcse sem
innen ismert. Át kell gondolnod rajta
magad. Előredőlnöd és hanyatt, mint
egy gyermek, kezed a szájára tapasztva.

 

 

 

 

Süketek háza

 

Gyülekező az égben. Furkósbottal
fölszerelkezve, melyet kéjjel csóvál
az elme, mielőtt ott is, ostobán,
építkezésbe fogna. És magához
nyúlna. Mert nagyjából ez az egyetlen
módja minden gyógyintézetben. Nárcisz
a másával régóta rosszban, azért is
fordul a tekintetével az égre,
guggolva elöl, mintegy tócsaszélen.
Valamint azon tűnődik, beszéljen-
e mégis a húgával, aki itt otthon
a tébolyban, s a hangja szénné égve.

 

 

 

 

Goyahír

 

S az ég, minthacsak dörzspapírból volna,
és csak most kerülne ki a forgalomba,
szikrázik, ahogy még, sem többé soha,
mert ronggyá kopik, mire lecsiszolja
szemedről az érmét. Bolygódról mint szem-
golyódról másképp. Fátylat, s benne tüskét,
mivelhogy már bokorról meg rózsáról
is szólnék, meg népdalról, sőt Schubertről,
hogy mégse kelljen nótaszóval zárnom?
Egy Goyával azonban mit kezdhetnék?
Mit mond mondjuk kitűzve egy feketekép
a kéménybe, mely újsággal betömve épp?

 

 

 

 

Prófécia

 

Fátylat reá tehát, újfent, s feketét?
Mely rezdülvén a fényre otthont ád a
gyásznak, és hálát, hogy mégis megszállta
a légy? Holott a pók, hálón kívül, fél-
álomban nyugszik, szél ingatja fejét,
mert könnyű az, mióta hasa külön
szálon lóg. Nárcisz mintha tizenkét
éves volna megint; a kútra küldték,
vizet merni az ebédhez, s hogy edzze
izmait. Mivel nyaral. A főétel
mák lesz, tejben felázott kiflivéggel,
a hús – álom, evőlegesen – éjjel.

 

 

 

 

Hűség

 

A husáng ott hever a bokor alatt
a fűben, ezt keresték volna rajta
álmában többen, vagy ez elől szaladt
árkon-bokron keresztül, ismételten,
többször mintha felriadt volna már-már
közben, miközben egész tűrhetően
kezdte kiismerni magát, futtában
nem egyszer kutyája gyanánt áthatolt
magán, elveszve nyomban szeme elől,
lévén újfent a husáng a szereplő,
meg a roppant hússzínű homoktenger,
készen rá, hogy csak átkelsz rajta egyszer.

 

 

 

 

Árnyomlás

 

Költözőben lakozik az ember. 2-
007-ben. Februárban, amikor
e sorokat írja, lopva, titkolva
maga előtt is a forrásait. Szökik
a víz a lakás számos zugában, a gáz
higítva levegővel, a levegő
lepedő- és lencseszagú, ami ön-
magában még nem is volna talán baj.
A baj az ággyal kezdődik, az ágyban
még, egyedül, a napvilágnak háttal,
szembesítve falával az elmét. S a fal,
minthacsak erre várva, omlik elébe.

 

 

 

 

Goyalábon

 

Szokni kell a tájat, ha egyszer a lábad
kitetted a házból. Hálából sokat
is fogsz beszélni róla, a lábadról,
akkor is, sőt éppen akkor, ha nem visz
sehova. Mert ettől fogva csak rajta áll,
hogy mire föl kezd újra vinni, és vissza-
e vagy messze távolba. Súlyos szavak
ezek, nem lesz velük könnyű
megbirkóznia. Könnybe lábadna, ha volna
saját szeme. De nincsen, a lábad vak,
mint a szerencse s a szerencsétlenség,
s csak rosszabbul járnál (vele), ha kézbe vennéd.

 

 

 

 

Pár

 

A levél hangja sistereg a fojtott
indulattól. Búcsút sejtet, bár ki nem
mondja, s az sincsen, akinek érdemes
volna még mondania. A levél te-
hát mintha fazékban íródna, tűzhely
és fedő közé szorítva. A konyhát
viszont egyébiránt üresnek és fél-
homályba veszőnek festi le a levél.
Meglepő például a két konyhaszekrény
színe: kenyérhéjra emlékeztet ez
is, az is, igaz ugyan, hogy nem ugyan-
annak a kenyérnek a héjára. Bár

ha megvakarod, mindkettőből kibuggyan
a bél. Mert szó sincs róla, hogy ne folyna
az élet mint a vér a szekrények közt
hévvel a konyhában. Hogy csontváz lógna
bennük is már, ahogy az angol mondja,
szertartásból, vagy okulásból egy szer-
tárban. Porcelán. Minden darab más szer-
vízből, s némelyike csorbán. Az élés-
kamrába be nem nyitva azért. Hátra
még egy kevés idő estig. Szürkülvén
fő a levél, mint egy életközösség.
A különbség a hasonlatban rejlik.

 

 

 

 

2007. március 2.

 

(részkarc)

 

hajnali három. Akasztott fickó, szakadt
nadrágtartóval, mellette egy másik,
bajuszos alak, henye kövületben,
katonaféle, s mint ilyen alighanem
langyos is a lelkem. Mert máskülönben
miért a szétbuggyant gatya a hulla láb-
szárán… Avagy szó sincs nadrágról, sem nadrág-
tartóról, ami megoldódott itt az elébb,
az egyszerű gatyamadzag, földműves-
viselet, mára történelem, és hol-
napra még annál is sötétebb valami
talán. Életre sem kel, és máris meghal
az ember. Körülbelül itt tartunk ma.
Hajnali fél négy, orbáncfű tea, mézzel
és cigarettával. Az utóbbi arany-
árban, aranyfüstöt szívsz és hamuszínű
karikákat fújsz ki, ugorván keresztül-
dughatnád némelyikén a fejed. Nincs egy
órája, hogy hazatértél a néptelen
levegőjű parkból, nyitott kabátban és
zsebredugott kézzel. Mint a legény a fán.
Sosem tudtál lógni persze, úgy igazán,
csupán az időjáráshoz igazodván,
küzdeni csak az elemekkel. Február
közepén nyitott ablaknál forgattad át
ezt a szerény kis zsebalbumot, s kötöttél
ki Az akasztottaknál. Talán a bokor
miatt. Meg a kocka formájú kőhasáb is
meghathatott, amiről az igénytelen tanulmány
szerzője szerint a felirat végül mégis-
csak lemaradt. Sima könyöklődarab, sír-
köve kéjnek, pókhasnak, unalomnak, míg
a pók, mint másutt már mottónak kitetted,
a bokorban szőtt magának otthont. Honnét
bármikor kirepülhet. Szálat ereszthet
a szélnek, belekapva mondjuk a legény
hajába, mely így szemre mintha szőrös döglégy
lenne, bűnnel terhes, nekiszögezve
tekintetével a földnek. A kérdés ilyképp
állítólagos: Ezt művelted. Március
4. Halomba gyűlve a szennyes edények
a konyhai mosogatóban. Nem kell odanézned.
Minek. Ha okos vagy, óvakodsz bedőlni
az első drámai képződménynek, amilyen
az élet, még csak körvonalaiban sincs
meg a szereped benne, és ott vagy máris,
magad alá, mocsokkal betemetve. Test-
nedveid elapadtak, szorongsz valamelyest,
lévén már nem is egész te, beszorulván
a nemlét ízületei közé. Délután
fél négy tájban készen rá, hogy – egyéb híján –
színlelt drámaírásra add a fejedet.