A KÚTBÓL

 

 

 

 

Entrópia

 

Radnóti Zsuzsának
és Marno Dávidnak

 

Rostos marha, most így lát neki,
rostos marhaszínű az ég, tehát még
nem késő, szertelőheti utolsó
dárdáit a nap, míg ő az idejét
fecsérli; szereplői vidékről,
és az a vidék nem erről a világról.
Többségük súlyos szenvedélybeteg.
Sokat beszélnek, s még több a theátrális
csend. Például térdre vetődik az egyik
a másik előtt, dermesztő a hideg,
a pólyázó sárga a dohányfüsttől.
Ő maga meg most vág át az alkonyi
csúcsban az Alkotás úton, műve-
letében a világon semmi kép-
letesség. Szokott útja aztán hullám-
sírba fordul, az aszfalt feltörve
a kapaszkodó mellékutcán végig,
s súrolja kabátját egy pizzafutár.
Szeme, a szemében, akár a szilva-
velő; hang, mélyebbről, mégsem szólítja,
fájdalma pedig elhanyagolható.
Lényei örökké elvesztik egymást
a színpadon, egymás szavába vágva
forognak tulajdon árnyékuk körül,
s válnak hirtelen egész áttetszővé.
Egyszerre soha. Nincs közös veszteség,
amely egyetlen falatként kaparná
mindnek a torkát, s amelyen úgyis csak
hajba kapnának, amint a hajnal új-
fent nekilátna felváltani az éjt.
Veszekednének, eldugott szárnyában
a háznak, s megnyílván rájuk az ajtó:
ott állnának dagadtra csépelt fejjel
a pólyázó előtt, szivárogvást a vér
hajhagymájukból. Istenem, mit tettél
velük nekem. A valóság azonban
nem Istentől való. Ő mindig akkor
hátrál ki belőle, mikor kezdeném
a látványába beleélni magam.
Mintha fát vágna az ember. Lesújtó
és felemelő élmény, ellenkező
időrendben, ahogy a szív is vissza-
felé számol. A színpad linóleumból,
nincs sok hátra s egymást éri a belső
s a külső páratartalom. Az ég – lásd
mint fent. A többi – tehátrális csend.

 

 

 

 

Majd eljön érted

 

A ház bezárva, apja a ruhás-
szekrényben, nadrágjait és zakóit
öltve. A szekrény fekete és öblös,
hajnali fúvósötös, valamint ő
mint az apja műve. Akár az első
hanglemez, egy táska lejátszóval,
1964-ben, szintén
tőle, és most kerüljünk kijjebb, a konyha
felé, ahol tetőzni fog a dráma.
Előbb azonban még az előszoba.
Beleborzong a hideglelő szóba,
hó- és sárcipők, félretaposva,
mögötte apja izzó agyagszobra
ásít, mint az életben annyiszor, ha
valami őrülten kiborította.
Most pedig semmi oka. Vagy álmodna?
Lába fityeg, mintha madzagon lógna,
és felfigyel a rázkódó ajtóra,
melyet fogva tart még a rigli. (Ritka
menetű, hosszúszárú facsavar,
melynek a fejét egy szárnyas vagy tollas,
forgatható fogantyú pótolja.)
És elenged csakhamar mégis a fa,
rés tárul, a sötétből kifeslik a
nővére arca, hova tegye, honnan
kapja a fényt, a lámpa befelé ég,
fülében csak a szekrény hangja, 1-
977, halottját karon
ragadja, belekarol s a konyhába
vonszolja, a hang nem hagyja abba. S ott
sincs nyugta. Székbe gyömöszöli testét,
a szék sárga, mint a szalma, és vizes,
mint tenyere, talpa. Apját szólítja,
hogy távol tartsa, lévén a ház egybe-
nyílva belül. És mert magyarázattal
tartozik neki. Beengedtem, mondja,
hogyne engedtem volna be, elvégre
ő is csak egy Marno, nem zárhatod ki,
egy Marno ugyanonnan, ahol most te,
mondja, tudván, hogy ezt maga sem érti.
A nővére meg egykedvű és néma.
Nincs is benne semmi értenivaló.
Hanem csupán hallgatni kell tudni. Meg-
hallani, ha talajt ért benned a hó.

 

 

 

 

H halálára

 

A kútból aztán mégsincs kiút.
Ollói beledöfködve a virág-
földbe, s becsavarva haránt egy villany-
körte is, míg ő maga sárga frottír-
köpenyében szavalja csonka memori-
tereit. (Bentebb a kád dübög tőle.)
Háttere, terméskőből, a falsík.

Amely a napfényben vadul szikrázik.
De most, éjszaka, egész szemgolyód
dörzsöli, kiszúrva látod labdáit
a sárban, sírni őt a verandán,
hol nyár van, és nem tart már sokáig.
És nincs más rajta, csak egy szandál
a ládából, a ládán tulipán,

azután tovább aludnál, képed
porlódván, mint a csiszolópapír,
mivel lélegzel. S mintha szaladnál
utána, nyomban besül a lábad,
és félúton előásod a szer-

számodat, mire nyirkos homály támad,
szemedbe lóg a pincelejáró
betonfödéme, a födémen magán
ismét ő, hanyatt, nyújtóztatva magát
mintegy a napnak, hosszú kabátban
vagy, alatta selyemháló zizeg, nincs
más nesz, vastag sugárban csurgatsz
egy ágyásra, beékelve a ház
szintváltó szögletébe árnyad. Meg-
rázkódhatsz. Hátadban a sarki lámpa
égve. Az az. Csapzott fürtökben hull
alá a fénye, kihagysz, így lesz a halál
után egyre, tátogsz, minha leesni
készülne az állad, csokrát lesve
csontnak, cserépnek, virágnak, s a kezét

látod, amivel szedte őket a Szállást
járva, elpikkelyesülve, mert a láb-
fejével párhuzamban a kezét
sem kezelte soha aztán. A test-
tartása évről évre, majd a vége
felé hétről hétre, percről percre le-
írhatatlanabb. Nincs nyugtod felőle.
Koponyája hasonló a tiédhez,
és a hangjában is, ha felidézed,
magadra ismersz. Mintha rajta kívül
nem is volna napok óta képed
magadról. Akárhogy is a végzet,
mintha kétfelől égne körmödre
az írás, s aludna ki, amit meglátsz,
nyílván szája után a szemgödre.