Király László versei

Az ember álma

 

Az ember álma: egy ló. Egy patak.

Ezeréves cseresznyefák

a szentkorona formájú dombon,

kinek lábánál

vaddisznó-különítmények kukoricáznak

hajnali ezüst félhomályban.

Hörögve–röfögve. Hadakozva.

Velünk, az álmainkkal.

Csemegéző betolakodóim – ízlelgeti

ötletét a csősz: a kölyök-poéta.

Bátrak bátra a dombon –

zsenge még, és nem tanult félni.

Hörgő gyáva had! – alakul a vers,

míg kunyhót épít (a költő),

engedelmes mogyoróágból,

büröklevél-tetővel, látod-e, martilapuval,

Kibéd s Várad között, a hegyek árnyékában.

Ez az ember álma.

Az ember álma: önmaga.

A halálig hű németjuhász nevét, persze,

elfújták közben istenek szelei,

ezer-kétezer nap után – mint testvérünk nevét,

ki már a Holdban lakik, ott.

És a gyermek a minden hajnali úton

megnevezi – félelmet űzve, és külön-külön –

az útmenti fákat, bokrot, füvet,

és a part éles köveit,

és a hírzengő vasúti sínpárt…–

s amikor feltűnnek az őrház fényei,

tudod, ott a Kacsaúsztatónál,

szorongva veszi birtokba aznapi életét.

A költő – ki majd lesz belőle…

Az ember álma, minden hajnalon,

a Tízesztendős Öreg,

szívében a Nemfélek, nemrettegek dallal,

huszáros füttyszóval.

Nem félek, nem rettegek. És

nem állíthat meg semmi sötét!

Nem állít meg engem semmi más!

S minden léptemmel egyre közelebb

a Gácsér Fasza nevű – bocsásd meg, Úristen! –

lélekmentő vasútállomás.

 

 

Integető

(Kőnyomat)

 

Segített

Mindenben

Tehetsége szerint

 

Verset

nem írt helyettem

még csak nem is sugallt

 

Lassan

beszélt

mint régi vízimalmok

 

Miként

állhatnál

– dohogta –

a színem

elé

majdan

 

ha

ezek

tudva tudnák

versedet én sugalltam

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

Time limit is exhausted. Please reload the CAPTCHA.