Kádáriában éltem én is! (Parti Nagy Lajos: grafitnesz)

Az elmúlt évek egyik legfontosabb verskötete jelent meg a mostani könyvhétre. Valami furcsa, összetéveszthetetlen jelenség a „Parti Nagy-vers”, ami nem csak vers, hanem verstan (vö.: Kacat, Bajazzó), mondat- és jelentéstan is egyszerre. Mindig többféleképpen olvasható, játék és szomorúság elegye, rezignáció és látszólag önfeledt ráhagyatkozás a nyelvre, annak zenéjére, dallamára, emlékére, etc. Olyannak látszik, mint a dilettánsok önfeledt bizakodása a nyelvben, hogy az majd pontosan, szépen elmondja azokat a szörnyű nagy tartalmakat, amelyeket a „költő” teremtő pillanataiban heroikus bátorsággal rábíz (vö. ennek időben visszavetített változatát: A dublini vegyszeres füzet). A Parti Nagy-vers fedezte fel és emelte be az irodalomba azt a valamit, ami a dilettánsok nyelvi vakmerése. Azért szívfacsaró ez, mert mindannyian dilettánsok vagyunk, egyébként. Az életben mindenképp, ahol minden ember hiszi, ha egyébként nem is, de legalábbis reménykedik abban, hogy el tudja mondani a számára fontos dolgokat. És azt mások meg fogják érteni. Mert jobban bízik a nyelvben, mint önmagában. Aztán az élet igazán drámai pillanataiban kiderül, hogy nincsenek eszközei ehhez. Vagy, ahogy egy másik szerzőtől elhíresült mondat mondja: nem találunk szavakat. Ezért jó, ha vannak formák, amelyek kapaszkodót nyújthatnak. A költészet maga is egy ilyen formatár, amely az embert kisegíteni hivatott a kisebb-nagyobb ügyeiben, bajaiban. Úgy recitálunk sorokat, versszakokat, mint imát, memoritert, reklámszöveget, slágert, etc. Mert az emlékezetünket, és mi magunkat is, mindenféle esendő, lim-lom szövegek tartanak össze.

A Parti Nagy-vers ezt a területet fedezte fel a Szódalovaglás kötettel jelezhető pályafordulat idején, és ez által nyelvet és egyedi jelentéseket teremtett. A széthulló, széteső, mindennapi, „nem koncentrált” ember logika előtti vagy azon túli, a racionalitással, a kauzalitással laza viszonyban lévő nyelvi tudatának megejtő poétikáját. Mindeközben kiderül, hogy nem vagyunk olyan racionális és etikus lények, mint azt önmagunkról összeszedett, nárcisztikusabb pillanatainkban hinni szeretnénk. Eredetiségünk, egyéniségünk is általában csak álca, innen-onnan összelopott klisé, forma, valaminek a – többé-kevésbé rosszul – felrémlő emléke, aminek értelme megkopott, jelentése elmaszatolódott. De jól van ez így, mert aztán mégis csak leleplez bennünket: tévesztéseink, félreértelmezéseink a mieink valójában, ez informál a mindenkori beszélőről. A Parti Nagy-vers beszélője persze – hisz költészetről van szó – megcsinált hang, nyelvileg nagyon is kimunkált. Könnyű felismerni: irodalmilag olvasott, emlékezete tágas, kedveli az őszi témákat, az irónia a vérében van. Sajátos, kevésbé meghallani akart kettőssége a Parti Nagy-versnek, hogy bravúros posztmodern poétikája, amely a nyolcvanas év végének szellemi világában otthonos, szociálisan érzékeny. Emlékszik ennek a korszaknak egyik fontos, mára megfakult értelmiségi kontextusára: a szolidaritásra. A lestilizálás poétikájának tárgyi világát és poétikáját sok író a peremhelyzetű közösségek ábrázolásában vélte megtalálni. „Irodalmi érdeklődés” volt ez, és hiányzott belőle a valódi együttérzés. A tárgyi és a nyelvi szegénység bizonyára erősíti egymást, de nem kizárólagosan utalnak egymásra. Az új életformára átváltó – szegényedő és tehetősödő – magyar világ nyelvi-mentális elsivárosodása az érzelmi „elproletárosodás” különféle, sajátos jelenségeit termelte ki. A Parti Nagy-vers rezignált, szomorú, bölcs mosollyal figyeli mindezt, s mindeközben megszemélyesíti, alakot és hangot ad neki. (Ennek a megjegyzésnek az érvénye – véleményem szerint – a Parti Nagy-költészeten túlnyúlik, kiterjeszthető a prózájára és drámáira is.)

A rilkei, József Attila-i, újholdas költészeteszmény izzó metafizikai vágya, amely a költői nyelvet a „mondhatatlan” vagy a „nehezen mondható” „szóba hozásának” dilemmájában őrlődő nyelvi szenvedéllyé változtatta, kérdéseit az emberi „létre” vonatkoztatva tette fel. A Parti Nagy-vers képei, motívumai a tragédia közelében is a lét helyett annak „kellékeire” helyezik át a hangsúlyt (Emlékmű). Vagy egy Kosztolányi-átiratban (Egy lopott kádé) a megidézés gesztusa válik az emlékezet önellenőrző bizonytalanságának „nyelvi” körbejárásává: Ha ötven éves elmúltál, egy éjjel / egyszer fölébredsz erre, s eltünődöl: / hogy negyven év vagy ötven áll a versben, / s hogy bármi álljon, jézusom, ki írta?” Aztán ugyanígy az elszívott cigaretták száma lesz a „költői” kérdés tárgya. A K. D.-versre emlékezés alkalma válik „nyelvi alkalommá”, invencióvá. De már egy korai Parti Nagy-vers átirata, A Csorba-kert című is elmozdul a létre koncentráló metafizikai kérdezéstől a tárgy–szó képszerkezet létrehozása által az önmagát szövegként értő és önmaga leírásában létező kert szövegszerű azonosításának irányába. A kötetnek a Szódalovaglás óta formálódott darabjaiban pedig már a szavakból keletkező szavak, a nyelvre vagy semmire sem vonatkozó beszéd formái kerültek előtérbe. A kötet terjedelmileg jelentős részét kitevő utolsó, (ön)ironikus darabja, az Őszológiai gyakorlatok közreadása a zárt költészeteszmény ellen hat, alcíme jelzi folyamatszerűségét („részlet”), amely mintha a Notesz darabjaiban felvetett szálat folytatná, és azt sugallná: „így készül a vers”, vagyis hogy „így nem készül a vers”. Ehhez kapcsolódó poétikai eszközök használata erősödött fel és finomodott tovább a legkitűnőbb darabokban, csak néhányat említve meg, mint az Rókatárgy alkonyatkor, Őszi Hedwigek, Egy boríték gyík, Holdbanán.

Milyen poétikai eszközökkel éri el mindezt a Parti Nagy-vers? Jórészt a logikai alakzatok válnak poétikai funkciót betöltő eszközökké. Sokak J. A.-ra fognak itt gondolni, és nem alaptalanul, mert ő hagyományozta azt a félreértelmezett kijelentést a magyar költészetre, hogy „[a] líra: logika.” Vagyis a nyelv önmozgását, saját logikáját használja, mondandóját anyagából dolgozza ki. A következőkben ennek néhány, poétikaiként használt eszközét sorolom elő, önkényesen és esetlegesen: (i.) Konjunkció: az összekapcsolás, nem (jelentés)azonosítás (vagyis metafora), hanem csak egymás mellé helyezés, vagyis nem líra, hanem logika: „Ne csak papír, de légy, te ház, a Ház, / hol majd a szellem megteáz, / és megkávéz. S a test is.” (Halk, talmi vers az Irodalom Házához) „A rókatárgy az őszi nap, / idő és tér tudója, / a pontos, lomha alkonyat / órása és szabója.” (Rókatárgy alkonyatkkor) (ii.) Diszjunkció: a vagy-is, a szétszálazás, a tagadás, a sem-sem: „Az ember végül, kövér vagy sovány, / pucája jégbe hűl vagy fönn lobog, / elő-nyereg a Szent-Mihály lován, / felejtés ellen szemfedőn a bog.” (Őszi Hedwigek: a hattyú és a szú) (iii.) Allúzió: a fel- és előidézés: „A Duna csak folyt és Plaza, / folyott le rajta kurd, török, lett, / múlt és jövő híg halmaza, (…) s a rím kedvéért negyed öt lett.” (Szívlapát) (iv.) Citáció: idézet és elfedése, az „elidézés” eszköze, ez az intertextualitás egyik alakváltozataként „az alábbi szövegben többek között … idézetek találhatók” kezdetű mondat szokott utalni rá. Pl.: „útra kelünk megyünk a gőzbe / izzadva sírva kergetőzve” (Őszológiai gyakorlatok) (v.) Kontamináció: az összecsúsztatás mint metafora, de vigyázat, nem az! A kontamináció az kontamináció, vagyis két szó összebarkácsolása egy harmadikká. Az ettől mégsem lesz egy újabb eleme a nyelvnek, nem kerül be a lexikonba, mert nem szó, hanem kontamináció: „A róka az róka, az róka, az róka.” Mondja a Rókatárgy alkonyatkor című vers alcíme, mely maga is kontaminációt tartalmaz. A kontamináció de-metaforizálás, inkább az iróniával rokon. Olyan metafora, amely ugyanakkor ellenszegül a metaforizálásnak (v. ö. a kötetcímmel, grafitnesz: „az ablakon túl gyászfák őszi fitnesz / nincs más a halló- és látóterembe / csak a papír és rajt e kis grafitnesz” Őszológiai gyakorlatok). (vi.) Szógyök-analízis: amikor a rím, vagy a ritmus kikényszeríti, hogy a szó csonkolódik, a kontamináció ellentéte, pl. Három bárzong? (vii.) Hapax legomenon: a neológia egy speciális esete „Zölden zsúrnak a gesztenyék” (Gesztenyeméz), vagy a Kafének, Henna Elkeff, etc. (viii.) Agresszív rím-technika: áltudományos osztályozási rendszerünkben itt most sok-sok alponttal kellene tovább bővíteni ezt típust. Helyhiány miatt ebbe bele nem bonyolódnék. Sokat kellene J. A.-ról beszélni. (ix.) Szegmentáció: sorképzés és jelentésképzés, vagyis a sorképzés logikája erősebb, mint a jelentés: „Mint dalbatű a nyár forró husában, / csattog a csalogány egy varrodában.” (Csalogányok) (x.) Szerialitás: a sorozatokból létrejövő elvárások és azok megtörése. Pl. az Europink alcíme „Firkák Ropiének, Malacének, Dezirének” (xi.) De-mitizálás: poétikai és összetettebb közhelyek (pl. nemzeti és középosztálybeli) nyelvi pőreségének felvillantása. Jó példa erre a már részben idézett Szívlapát című vers. (xii.) Irónia: az irónia tárgya maga a Parti Nagy-vers, a nyelvi klisévé válni akaró pillanata, amikor a neologizmus, amelyet a Parti Nagy-vers kényszerít ki a nyelv Géniuszától (ne kérdezzék, hogy az mi…) gyanúsan ortologizmussá látszik átbillenni. Mert minden neologizmus azonnal archeologizmussá avatja a nyelvet. Az irónia eszköze a metafizika nyelvbe írt „programját” hivatott kibillenteni a nyugatos-újholdas poétikák rendjéből. (xiii.) Nyelvi humor: „Az én hazám kopott kabátú, / de nékem zizzenő dzsoging, / szemében egy-egy szívlapát bú, / csuklik kicsit, kicsit meging, / a forma rácsán rendre átbú / (bár össze kéne tartanom) / a szertelóbált kezü-lábú, / de hazafias tartalom, / mit illenék kitöltenem: / hazám hazám te min – de nem.” (Szívlapát) (xiv.) Alkalmiság: ez jó is, rossz is. A kötet anyaga magán viseli a nyomát. A romantikus költészet gyanakodva figyelte, az homage-versek, köszöntők, pasztizsok, etc. azonban egy nagyon tág jelentésmezőt nyitnak meg a versszövegek előtt. (xv.) Nagyfokú életismeret. Na, most erre azt mondhatja a kedves Olvasó, hogy akkor meg miről szövegelt eddig a Szerző, hogy az ’élet’ az mindig ’szöveg’? Hát ezt ismeri a Parti Nagy-vers, ezt a szöveget, mondjuk így: saját poétikáját!

A közös tudás, amelyre a Parti Nagy-versek, mint vonatkoztatási alapra visszautalnak, az a múlt és a jelen ezerféle, szövegszerű arca. Ugyanis a Parti Nagy-versek radikálisan érvényesítik annak a következményeit, hogy a tudás mindig szövegalakot öltő tudás. A nyelvből jön létre, érvényességét nyelvi formájának köszönheti, nem pedig valamiféle rajta kívüli, megingathatatlanul létező és mindenki számára egyértelmű jelentésnek. Az életünkről való tudásunk nyelvi fordulatok, beszélgetések, különféle szövegtörmelékek, köztük a kultikus versek, amelyeket az emberek olvastak, idéztek, és görgették maguk előtt azoknak vélt „jelentéseit”. Így lett, korszakos tévedésként a J. A. versek jelentése a Kádár-korszak szolid, észrevételen, konformizált, sokáig tünetmentes őrülete. A Parti Nagy-vers a szövegközi megidézés számtalan helye mellett kétszer is tematizálja a J. A.-hagyományt. Bár „alkalmi versek” ezek, jelentőségüket kötetbeli helyük is kiemeli: Dallszöveg, illetve az „Aczél György hagyatékából [elő] került” Notesz című, J. A.-nak az 1960-as években keletkezett „öregkori versei”, „töredékei”.

A Kádár-rendszer furcsa, bumfordi, szívfacsaró vágyakat előhívó közege volt az, amelyben a vágyakozás a Nyugat kultúrjavai, egy izgalmasabb, teljesebb élet iránt félresikerült, még mindig köztünk élő társadalmi mentalitásokat termelt ki. Az irodalom pedig össznépi ügyként volt kezelve. A Művelt Nép bányákat, gyárüzemeket felkereső ügynökhálózata a könyvvásárlást népszokássá avatta. A brigádnaplók tanúsága szerint pedig a dolgozók épp úgy igényelték a művészmozik hálózatát, akárcsak az író-olvasó találkozóval egybekötött baráti beszélgetéseket. A szakszervezeti üdülő és a pszichiátria között sokan öntötték versbe a lelkükben mindeközben feltorlódott gondolatokat és érzéseket. És akárcsak az „eszmei mondanivaló”, a „gondolatok és az érzések” „tartalmai” olyan erősen keresték a kitörés útjait, hogy mindeközben a „forma” nem kapott elegendő „dialektikus” nyomatékot.  A meggyötört, a be nem teljesedett, félrecsúszott, ám jobb sorsa méltó élet olyannyira ismerős volt az egész társadalom számára, hogy sokan megszemélyesítették, és keresztnevén szólították: Attilának. A József Attila-versszövegekkel való mély azonosulás egy sajátos „irodalmi köznyelvet” termelt ki, amelyben már akár egyetlen szó képes volt hatalmas jelentésmezőket megmozgatni. A tudatok pedig azonnal rezonáltak és legott révületbe andalodtak. Az erős tartalmak, József Attila sajátos, agresszív módon jelentést termelő rímtechnikája, szinekdochés, hirtelen ugrásos, asszociatív képszerkesztése nagy kihívás elé állította a követőket. Különösen, ha azt a költői-nyelvi hagyományt nem birtokolták, amelyet Attila (divatos mai szóval élve) dekonstruált. A J. A. által „dekonstruált” hagyományhoz tartozott mindenek előtt Kosztolányi, Babits, Ady, etc. A kései J. A. vers- és képszerkesztése dekonstrukció: lecsupaszító felépítés által jött létre. A Parti Nagy-vers ennek a hagyománynak mond búcsút, feltárva a mögötte lévő (magyar) lírai hagyományt, és átvezetve a költészet jövőjébe. Ha van neki.

 

(2003)