Hét elfogult kommentár a magyar lírához

 

Most tíz év elteltével újraolvastam a Hét elfogult fejezet a magyar líráról című írásomat, és meglepődve láttam, hogy naivan ambiciózus áttekintő esszém számos megállapítása téves és tarthatatlan. Akkoriban, nyilván azt hittem, hogy ha korlátozottan, de némi érdeklődésre tarthat igényt a téma. A téma kapcsán pedig esendő véleményem. A reakciók elmaradása világossá tehette, hogy nem létezik efféle érdeklődés. Ma megmosolyogtatónak, tekintetben nevetségesnek látom az igyekezetem és a naivitásom. Tíz évvel ezelőtt sem a jövő akartam fürkészni, csupán egyfajta helyzetértékelésre törekedtem. Az esszé megírására sem magamtól vállalkoztam, hanem Szirák Péter ösztönzésére szántam el magam ilyen mondatok fogalmazására. Ma már nem tenném. Tíz éve sem prognózis írása volt a célom, de most újraolvasva mégsem hagyhatom néhány utólagos kommentár nélkül tévedéseimet. Mert akkor még nem volt előre látható, hogy milyen jövő vár a magyar lírára. Ahogy a térség és az ország jövőjét is másként képzeltük el mindannyian, akik effélékről akkoriban képzelődtünk.

 

(Egy kánon vége)

Az elmúlt tíz év tanulsága, hogy egy kánon végérvényesen bezárulni látszik. Méghozzá a nemzeti közügyként elgondolt kánon. Minthogy a magyar nyelvű irodalom születése óta nemzeti irodalom, ezért a létező kánon magától értetődően nem is lehet más, mint nemzeti kánon. Persze elképzelhetünk másféle kánonokat is. De vajon lehetne a magyar irodalmi – benne a lírai – kánon nem nemzeti kánon? És vajon nem éppen ez okozza-e már régóta a kánon körüli vitákat, a kritika feladatának és funkciójának megkérdőjeleződését, a kultúra egészén belül az irodalom által elfoglalt hely bizonytalanságát, hogy jó ideje elbizonytalanodott a nemzet szó jelentése. Ennek következményeként pedig kusza és zavaros az irodalmi kánon határának kijelölésének módszere. De az igény, hogy kijelöljünk mégis efféle határokat, továbbra is él a kulturális emlékezetben. Vagyis az alapvető probléma mindig is az volt, hogy az esztétikai teljesítmény, bármi is legyen az, alárendelődött más, homályos, ideologikus, tisztázatlanul megfogalmazott elvárásának.

Ez a gyötrődés Arany János életében volt jelen látványosan, aki Vörösmarty halála után, Petőfi bevallhatatlan jelenlétének ellensúlyozására, a kánon sáncain belülre szorult. És bár néha készülődött kitörni onnan, mint hajdan Zrínyi az ostromlott Szigetvár paticsos falai közül, de sosem tudott ehhez kellő erőt gyűjteni. Talán a kívül felsorakozott ellenség ereje nem volt olyan végzetesen nagy és fenyegetően nyomasztó, hogy erre ténylegesen sort kellett volna kerítenie. A nemzeti kánont ostromlók, mint később Ady vagy József Attila, hiába pusztították a falakat, mert haláluk után összeroncsolt, meggyötört hullájukat, ahogy azt a Trójaiak tették a falóval, mindig bevonszolták a sáncon belülre. Amikor már a halott Adytól, József Attilától nem kellett tartani. És ekként ment ez egészen addig, míg az orosz kommunista birodalom egyszer csak hirtelen összeomlott, és magával rántotta a kelet-európai kisállamok tiszavirág életű bizantinista kulturális felépítményét. Vagyis a változatlanságra berendezkedő nemzeti ikonok ünnepélyessége ettől kezdve már az égvilágon senkit sem érdekelt többé.

 

(A folyóiratkor vége)

Pedig annak idején, amikor létre jött az Akadémia, első osztálya a magyar irodalom volt. Vagyis a történő irodalom és annak elbeszélése. Noha az irodalomnak akkor még nem is volt története. Épp csak kezdték megalkotni azt a történetet, amelyet a közoktatás azóta a nemzeti irodalom történeteként tanít. A 19. század ugyanis a nacionalizmus, vagyis a nemzeti elvű ideológiák és a népközösségek sajátjaként megkonstruálható történeti tudat megszületésének kora volt, ezért minden tudomány történetiségében és történeti tudományként legitimálta magát. Továbbá nemzeti tudományként, hiszen az ekkoriban szerveződő nemzeti elvű hatalomgyakorlástól, a nemzeti kormányzatoktól csak akkor remélhetett anyagi támogatást.

A közvéleményben nem él már annak tudata, amikor a kultúrát és a tudományt nálunk is, ahogy Európa államainak többségében, az állami mecenatúra működtette. Ugyanis a magyar nemzeti állam születésekor, a 19. század elején sem az irodalmat, sem a színházat, sem a képzőművészetet, sem a tudományokat, sem az oktatást, egyiket sem az állam támogatta anyagilag. A szűkös magánmecenatúrának köszönhették létrejöttüket az első folyóiratok, akárcsak az első színházak. Az iskolákat a közös értékrendet valló csoportok tartották fenn. Azok a társadalmi, pontosabban közösségi autonómiák, amelyek átfedésben voltak a vallási szabadságuk megőrzését legfőbb értékként óvó felekezetekkel. Ennek fejében persze ők diktálták az ott folyó nevelési és oktatási munkát.

Az oktatásügynek a központi kormányzat felügyelete alá történő vonása az engedelmes állampolgár megteremtését célozta. Egyben persze az autonómiák felszámolását is. Hosszútávon láthatjuk, hogy ezekkel az intézkedéseknek nem a szabadság kiterjesztése, hanem épphogy korlátozása volt a célja, noha a nemzeti elvet követő kormányzatok épp az ellenkezőjét állították. Petőfi (a diák Alexander Petrovics) szabadságeszménye azonban eredetét tekintve az általa látogatott evangélikus iskolákban gyökerezik. (Petőfi szabadság iránti elszántsága akkor érthető igazán, ha nem hagyjuk figyelmen kívül, hogy a szlovák kisebbség által fenntartott felekezeti iskolák mekkora erőfeszítéseket tettek azért, hogy az uralkodó osztrák-magyar kulturális közegben fenntarthassák híveik versenyképességét. De ez itt csak egy idejében elharapott kitérő, egy halk félmondat volt.)

Folytatva tovább: a modern irodalom és a polgári színház lábrakapását a bontakozó kapitalista piac tette lehetővé. Petőfi az egyik első piaci kreatív, kulturális celeb volt hazánkban, ahogy azt Margócsy István írásai megmutatják. Az irodalom és annak története azonban már akkor is eléggé összemosódott. Az Akadémia első osztályának tajgai között, amely intézmény létrejöttét néhány magyar mágnás[1] adománya tette lehetővé, költők és tudósok egyaránt helyet foglaltak. A költők azért ültek ott, mert verseket írtak. És ez akkoriban elegendő oknak látszott arra, hogy az Akadémia tagjai közé válasszák őket. A tudósok pedig a nyelvről és az irdalom történetéről, továbbá az ország dolgairól valamint a természet törvényeiről gondolkodtak. A költészetet akkor még tudománynak tekintették. A legfontosabb azonban az volt, hogy a magyar költészet, a magyar irodalom nemzeti tudományként kapott helyet az új értékrendben. Abban az új rendszerben, amely a formálódó magyar nemzet ideológiáját hivatott megalkotni.

A folyóiratok mint művészi és szellemi közösségek, alternatív műhelyekként bírtak funkcióval a szellem világának respublikájában. Mindehhez persze nem kell, hogy az állam is demokratikus legyen. Ez így volt hazánkban is a Magyar Múzeum (1788-1792), az Orpheus (1790-1792), az Uránia (1794-1795), a Tudományos Gyűjtemény (1817-1841), az Auróra (1822-37) és az Atheneum (1837-1843) óta. Ezek a folyóiratok voltak azok a műhelyek, amelyek a modern nemzeti kultúra megteremtésének műhelyei lettek. Mindegyikre igaz, hogy mögöttük egy olyan csapat állt, amelynek erős víziója volt arról, hogy milyen legyen a jövő Magyarországa. Ugyanis egy folyóiratnak akkor van funkciója, és akkor lesz tekintélye, ha olyan szellemi innováció megszervezésére és közvetítésére jön létre, amely a kulturális és a köz dolgait illetően erős elgondolást képvisel. Vagyis ha van küldetése. Vagy ha egy generáció térnyerését szolgálja. Egy olyan nemzedékét, amely más világot kíván teremteni maga körül, mert elégedetlen a meglévővel. Az egyik legjelentősebb ilyen folyóirat a Nyugat (1908-1941) volt, amelyről mindez igazán elmondható. Talán épp ezért tudott meghatározó hatást kifejteni és mély nyomot hagyni a magyar irodalmon és a magyar kultúrán.

A hazai folyóiratoknak a szocializmus idején kialakult hálózata a Kádár-kor diktatórikus, antidemokratkus rendszerben természetesen nem erre szolgált. Jobbadán reprezentációs célokat látott el. Számos folyóiratot a véletlen, a térségi tudat, a megyei vezetők dicsekvése és hiúsága hozta létre. Tényleges funkciója a többségnek nincs, és az elmúlt húsz évben sem találtak maguknak ilyet. Valamiféle népfrontos elv alapján, az irodalmi divatok és szimbolikus árfolyamok jegyében, tehát a valódi érték és minőség iránti érzéketlenséggel zakatoltak tovább. Az internet korszaka, a web2 kultúrájának térnyerése azonban radikálisan új környezetet teremtett.

 

(A digitalizáció kihívása)

A magyar líra az időparadoxon miatt (lásd a fogalom kifejtését a következő fejezetben) nem tudja funkcionális szerepét betölteni. Ezért nem találja a helyét és szerepzavarban van ebben a hirtelen jött új korszakban, amelyben a piacot az irodalmi termelésből kikapcsoló szocializmus évei után újra a piac vette át az uralmat. Érzékelhető, hogy az elmúlt két évtizedben író életműveket a kiadói stratégiák egyre erősebben befolyásolták. Miközben a kanonikus szépirodalmat írók a politikai tér bizonytalansága, szellemi és eszmei elkötelezettségek, a hiszterizált közbeszéd miatt a történő irodalom és a társadalmi emlékezet egymást alakító szerepét mint irodalmi hatásfaktort nem tudták és nem merték alkalmazni. Ami egykor még természetes volt Petőfi, Eötvös, Kemény, Mikszáth, Ady, Kosztolányi, Móricz, Herczeg Ferenc, József Attila, Nyírő József stb. számára, az mára tabuvá vált. A politikai költészet kapcsán az Élet és Irodalomban kialakult vita nem csak azért terméketlen, mert a nosztalgia jegyében születő kései megbánás és lelkiismeret furdalás szülte, hanem „Mert nincs olyan normatív esztétika, amelynek a nevében a politikai beszéd hirtelen azonosítható volna”, íjra György Péter.[2]

A vita egyhelyben járását, mint arra Vári György is rámutatott,[3] a 19. századi műfaji kontextus rekonstruálása iránti sóvárgás hatja át, másrészt a hazai demokratikus viselkedés anomáliái, vagyis az állampolgár felelős és aktív, reflexív viszonya saját cselekvésének politikai aspektusai iránt. A társadalmi lét politikai kontextusának megkerülhetetlenségét (hogy minden döntésünk egyben politikai döntés is) megkerülni akaró, posztszocialista mentalitás ütközött össze a vita során a demokratikus gondolkodás alapmechanizmusaival. A véleményvezérek uralta közbeszédben tabusított területek, önkorlátozással teremtett vakfoltok, elfedett aspektusok nyomasztó hiánya anomáliaként fogalmazódott meg a demokratikus viszonyok korlátozottságát észlelő hozzászólók körében. Példának okáért László Emese észrevétele az elmúlt húsz-harminc év távlatában is elgondolkodtató: „Sőt úgy gondolom, a magyar politikai költészetről szóló diskurzus szempontjából mindenképpen jó volna nem úgy gondolni a politikai költészetre, mint amelynek léte vagy fontossá válása szükségszerűen fonódik össze az autokrácia megjelenésével vagy a szabadelvű demokratikus jogrendszer csorbulásával.”[4]

A politikai reflexió a digitális kultúrában az internet világán keresztül, a kommentek anonim, kvázi kollektív, a virtuális vitákat a szerepjátékkal, a felhasználói nevek cirkuszi kavalkádjával variáló közegében folyik. A véleményvezérek szerepe itt egyre kevésbé meghatározó, noha fontosságukat dőreség volna alábecsülni. De a véleményvezérek is mediális formák által meghatározott konstrukciók valójában. Vagyis mára az internetes kereső motorok által generáltak. A kommentek életszerűbbek, a blogok is meghatározóbbak a politikai tér alakítása szempontjából, mint amire a líra képes lehet. A líra csak akkor tud ezekkel versenyre kelni, ha a keresőmotorok és a mediatizált terek kitűntetett helye ad számukra új funkciót. Erre a rekonstrukciós kísérletre a legjobb példa az, amelyre László Emese hivatkozik is, miszerint a Die Zeit folyóirat felkért tizenegy szerzőt, hogy írjon rendszeresen efféle témákról. Nálunk nem képzelhető el, ami ott megtörtént, hogy a később beigazolódott plágiumgyanúba keveredett Karl-Theodor zu Guttenberg fogadta a témáról (politikai) verset írni szándékozó költőt és komolyan elbeszélgetett vele. A befolyásolás és a nyomásgyakorlás szándéka nélkül tájékoztatta a nyilvánosság e sajátos műfaját művelő személyt az ügyről. De ez talán már túl sok is a jóból.

A digitális kor kihívásaként a lírát nem csak a műfaj iránti hazai nosztalgia sújtja, hanem a generációs szakadék is, amely a kultúra termelése és elsajátítása tekintetében az internet jelentette teret szimbolikus és jelentésteremtő térként nem veszi kellően figyelembe. A kultúrafogalom, akárcsak a nemzetfogalom esetében a 19. századi konstrukciókhoz szeretne továbbra is ragaszkodni.

 

(Az időparadoxon)

A rendszerváltás után a magyar líra beszorult abba 19. századból itt maradt jelhasználatba, amely a történeti idő múlását sokáig nem érzékelte. Pontosabban a történelem részeként tekintett önmagára, a költészetre, amely a történelem aktora. A szocializmus ideje alatt a politikusság és az apolitikusság közötti választást gondolta el lehetséges dilemmaként. A politikusságot a rendszer legitimitását felvállaló és azt támogató magatartás kinyilvánítása alatt értették. A Kádári konszolidáció a harcos kiállás helyett már megelégedett az ’aki nincs ellenünk, az velünk van’ elv érvényesítésével. A rendszerrel való megbékélés, a fennálló hatalommal való csendes kiegyezés már elegendő volt és kultúrpolitika díjazta.

Érdekes, hogy az időnként megszólaló erős hangokat, a morális alapú, történeti kontextust felhasználó lázadást látványosan megtorolta, mint Csoóri Sándor, Utassy József, Nagy Gáspár, de nem tekintette úgy, mint nem jogos költői megszólalást. A szerzőiket nem üldözte, és idővel, a szilenciumok leteltével visszaengedte a hivatalos irodalmi sáncok közé is. Akiket kizárt és nem fogadta el költői gesztusnak, azok a jelhasználat átalakításának radikálisai voltak. Így rekesztette véglegesen kívül a magyar líra keretin Hajast és Balaskót, valamint Erdély Miklóst, aki pedig maga képes lett volna iskolát teremteni és a magyar líra lemaradását a nyugati tendenciákhoz képest ledolgozni. Petri esete speciális, hiszen benne az undor a politikával szembeni morális ítéletté vált, költői habitusának alapját a gyilkos Kádár rendszerével való szembenállás adta. Ugyanez az undor Petrit a jelhasználat radikális átrendezésére ösztönözte, szinte kényszerítette. Ez pedig a filozófus útja volt, a lírikusé csak ennek következményeként állt elő. Mindez Petrit, akárcsak Konrád Györgyöt a szerepvállalása, visszavonhatatlanul kívül rekesztette az Aczél-féle kultúrpolitika keretein. De a cenzúra miatt kéziratban maradt olyan nagy művek a rendszerváltás után nem kerültek elő az íróasztalfiókokból, amelyek az irodalmi emlékezet lényeges átrendeződését indokolták volna utólag.

Az időparadoxon miatt a magyar kulturális tudat a líra korszerűtlenségeként fogta fel és azonosította a líra idejének elmaradt átállítását. A nyelvi jelek működését vizsgáló beszédmód, vagyis a nyelv poétikai funkciójának értelme elhomályosodni látszott és látszik ma is. A magyar kultúra továbbra is a prímér jelentéseket várja el a lírától is, amint ez a politikai költészet kapcsán zajló vita során is felszínre került. Ez az elvárás nem tud a lírára mediális keretként, formateremtő erőként, a jelentések bábájaként tekinteni. Az anyanyelv továbbra is a szülő anya, a teremtő atya metaforája körül tartja a líra fogalmát.

 

(De mi van a kánon után?)

Kukorelly Endre nemrég megjelent írását[5] is a kánon érdekli. Ennek befolyásolása érdekében leírja a magyar irodalom általa elbeszélhető történetét. Nagy apparátussal, a nevek és a művek kronologikus regisztrálásával dolgozó írása valójában célt téveszt, hiszen miközben épp a kánontól való ellépést hiányolja, maga is a kánon hitének megerősítését és változatlanul tartását igenli. Azt, hogy kell lenni kánonnak. És hogy a kánont uralni kell. Azt, hogy kell lennie centrális kánonnak, mint erőtérnek. De vajon el lehet-e szakadni a kánon gondolatától?

Talán már ez meg is történt, csak még nem tudatosodott bennünk. Felfigyeltem egy mellesleg odavetett mondatra, amely szinte súlytalanul szerepel egy szemléző írásban: „Különben pedig, amíg a listagondnok[6] nem figyelt, az internet jó részben átvette a nyomtatott napilapoktól a „zsurnálkritikai” funkciókat, a kiváló Kötve-fűzve blogtól a személyes olvasónaplókig – megtörtént végre, aminek meg kellett történnie.”[7] A havi folyóiratok lassúak, elérhetőségük nehézkes, nyelvük és kritikai nyelvük javarészt elavult, pontosabban a fiatal generáció, akárcsak az érdeklődő nagyközönség számára ezoterikus. A példányszámuk pedig néhány száz. Fenntartásuk drága. A két háború között a szerkesztőségek nem voltak hivatalok, ahogy a bürokratikus, a megfigyelhetőséget és a privilegizált társadalmi szerepet egyszerre szolgáló szocialista időkben divattá vált szerkesztőségek sugallták, hanem a szellem szabad helyei voltak. Leginkább kávéházi asztalok vagy magánlakások változó színhelyei jelentették a szerkesztésnek helyet adó vita környezetét. A szerkesztés ugyanis vita volt, nem adminisztráció. Az internetes fórumok visszahozták a vita légkörét, mint a szerkesztés technikáját. A Vári György írásában elejtett mondat erre utal. Olyan internetes felületeken folynak a legizgalmasabb dolgok, mint a Kötvefűzve (blog), a Kultúra.hu, a Prae.hu, az Olvassbele.com, a Litera. A történő irodalom legizgalmasabb helyei is az interneten lelhetők fel, mint a KULTer.hu, a Prae.hu, ÚjNautilus, A Vörös Postakocsi Online, az Irodalmi Jelen Online. Az újabb papírfolyóiratok közül néhány fontos fórum jött létre, mint a Bárka, a Műút vagy a Parnasszus. A líra pedig újabban internetes műhelyekben készül, a már nagy múlttal bíró Dokk.hu, vagy a Telepcsoport oldala, vagy újabban ilyen a Körhinta.

 

(A líra mint metafora)

Amint az elmúlt tíz év a várakozások és téves remények időszakaként a mélyülő kulturális és politikai válság, a megosztottság, hazánk eljelentéktelenedésének és elszegényedéséről szólt, ez a magyar líra helyzetén is nyomot hagyott. Miközben a kritika és a művelt közbeszéd szinte evidenciaként kezeli, hogy az elmúlt tíz évben a líra volt a legerősebb. A líra metaforikus embléma volta már elve gyanakvással tölthet el bennünket. A líra mint hungaricum státusza miatt a líra dicsérete valójában valaminek az elfedésére szolgál. A nemzeti karakterjegyek, az utánozhatatlan hungaricumok közé sorolt magyar líra a kulturális kisebbrendűség elfedését szolgálja hagyományosan a történeti retorika számára.

 

(Janus Pannonius)

Lezárásként újra fel szeretném tenni azt a kérdést, hogy vajon hungaricum-e a magyar líra, mint ahogy azt a nemzeti emlékezet tudni véli, és főként hinni szereti? Én nem tudom a választ. Ha nem az, akkor csak nekünk fontos. Vagyis nem eleve érték, hanem mi tesszük azzá. A magyar líra épp olyan konstrukció, a róla folyó beszéddel, legendákkal, mítoszokkal, tévképzetekkel, illúziókkal és vágyakkal együtt, mint maga a nemzet fogalma. A magyar líra ebben az összefüggésben az 1820-as években körvonalazódó, majd modern nemzetállamként újjászülető, de egészen 1919-ig az osztrák birodalomban alávetettként létező, a függetlenséget csak vágyként ismerő ország sajátos beszédmódját jelentette. Ez a szimbolikus nyelv hatja át ma is kánonját. A függetlenség illúziója 1947 után ismét elveszett, és ez által a szimbolikus nyelv újra életre kelt. Mára azonban a líra már nem része a hatalmi konstrukciók működésének. Vagyis nem képvisel értéket a magyarok számára sem.

Ha pedig mégis hungaricum volna, amely önmagában is eleve érték, akkor mások is érdeklődnének utána. De mintha a szimbolikus beszéd tereként a 19. században Európa szerte jelentőséget nyerő lírának mint médiumnak a helyét az internet venné át, ahol a forma már eleve tartalom. A líra pedig a tartalmak közvetítésének csatornája volt, a helyét nálunk is elfoglalták. A nosztalgia azonban erőt adhatna neki. A magyar líra hungaricumként leginkább az európai gyökerek mélységében volna megragadható. Erre irányuló kísérletként legutóbb Szőcs Géza kezdeményezése, a Janus Pannonius-díj gondolata tett próbát. A kezdeményezést mély csend vette körül. A nemzetközi líradíjként megálmodott elismerés a magyar líra hungaricum-voltára irányíthatná a figyelmet. Janus Pannonius alakja híd lehetne. De a visszhangtalanság egyszerre árulkodik arról, hogy sem a magyar állam, sem a magyar kultúra nem hisz a lírában mint hungaricumban. És akkor mit tegyenek a költők?

(2012)

 



[1] Legismertebb közülük a német anyanyelvű és kultúrájú gróf Széchenyi István. A többiek?

De ne feledkezzünk el, mert méltatlanul kevés szó esik róla, Marcibányi Istvánról valamint Jankovics Miklósról,  akik mecénásként, gyűjtőként és adományozóként egyaránt nagy, úgy hiszem, Széchenyihez mérhető hatást gyakoroltak korukra: Rákai Orsolya – Kerényi Ferenc: Pest vármegye irodalmi élete,

[2] György Péter: Az elveszett nyelv = ÉS 2012. április 13., 13. oldal

[3] „Schein Gábornak és a rá hivatkozó László Emesének egészen bizonyosan igaza van abban, hogy a politikai költészetet nem jól elkülöníthető tematikaként érdemes elgondolni, és hogy ha mégis így teszünk, az önmagában is egy sajátos és a XIX. században gyökerező politikaképet feltételez.”  Vári György: Micsoda a politika? = ÉS 2012. március 23., 11. oldal

[4] László Emese: A politikai költészet Janus-arca = ÉS 2012. március 9. 12. oldal

[5] Kukorelly Endre: Ez így = Kalligram 2012/2., XXI. évfolyam, 93-104. [„Ha komoly életműveket alkotóktól nem várható lebontásuk-átírásuk, miért nem teszi ezt meg tanítványaik: miért nem kezdik újabb s újabb generációk elölről, mestereik teljesítménye tiszteletben tartása mellett, a magyar irodalmi korpusz tiszta táblára való felírásával?” 102. oldal]

[6] Vagyis a Magyar Narancs 11-es listáját gondozó Vári György.

[7] Vári György: A körzet újra = Magyar Narancs XXIV. évfolyam 8. szám, 2021. február 23. V. oldal