Géczi János

Törek

Bakucznak

1. mondd el, milyen a mélyére jutni!?
miként szedik össze a sorok tárnáiból,
hogy áthaladnak bennük, a terhüket
a mondatok, mielőtt felszínre jönnek.
milyen a bánya mélyében a dal,
amely úgy hangzik, mintha lenne kékezüstben?

2. szólítsam néven vagy a neve mellett,
nem válaszol, holott arccal fordul felém,
szemével néz, orrával szimatolja testemből a lelkem.
értelmet ígér számomra, ahogyan szemlél,
pedig a valóságot én adom számára,
vagyunk, mint ige és főnév, alany és állítmány geminije.

3. nyárkezdettől látom a Balatont,
hogy felületesen, arról e növény beszél,
jelentéktelen, mint a látvány,
amelynek centrumát adja, s nem kiterjedtebb, mint a neve,
a cinegefűz

nyárkezdettől tudom,
mindenik titok megértése megújítja,
merthogy a levelei írásból is állnak

4. vajon esteledik, vagy éppen reggeledik
nő a pír a késő őszi rózsán
s mint papírt a betűk sora, illat borítja-e el

5. a szív a testet, úgy szorítja
a színt magához, el ne szomorítsa,
amint, ha egy új felhőféle gomolyog a róna fölött
a róna eltűnik az r és az ó között
és nem marad belőle semmi
semmi szálfű, se sóhaj, semmi szóközök,
ahol jó volt embernek lenni
ha minden ott felhőbe öltözött
és a szív fölött csak ónsötét és híg ködök

6. ó, jaj, árnyékom van már énnekem megint

7. odarakott előbb egy házat,
majd a padot, egyetlen létigét,
mert nem megfelelő a látszat,
a cserépben fölnevelt fügét

a leanderre küldött szendert,
köréje ligetet s teremtette
az univerzum az embert,
hogy önmagát megfigyelje

akadtak órák is, jöttek, mentek,
lettek, kik éltek, múltak, kik haltak,
miként a ruhák összementek
a tárgyak és a forradalmak

vegyestámasz és nehézlégzés,
köztük az eszme homokóra nyaka,
nem nyílt a tüdőhöz új légrés,
az éjszaknak győztes évszaka

mindig akadt, aki költözött,
szétromlottak a kontinensek,
megettek számos lódögöt
és a temető lett a legszebb

a cseréhez is kamat lett,
először a test mondája romlik el,
majd a név, melyet test nem illet,
betűről betűre bomlik el

nem csak összeköti
a két főnevet, szétosztja az és

az éshez tartozik egy kéz

ha ház, melyben otthon voltam,
akadt is, fényes homlokkal,
mint stroncium a csontban

8. a surrogó esőben kirepülő rigófiók a kertben
bukdácsol, verdes, mint Rómában az a másik,
bár ez fekete-, az pedig fenyő-.
a rigóságukon túl lettem én köztük a kapocs.
mert téblábolni lehet a levegőben,
tétován verdesni, ha nincs meg az ég, s nincs meg a föld se.

9. eljutottam a kifejezhetetlenig
s nincsenek többé szavaim.
nem arról van szó, hogy elfeledtem
az eddig használtakat,
hanem, hogy ezek,
amelyek továbbra is megmaradnak,
nem érnek semmit
akkor, amikor arról akarok szólni,
ahová elérkeztem.
ahová, mint mondtam, jutottam,
feltételezve magam mögött azt,
ahonnan elindultam,
és amelyek sorsfordító eseménysorhoz

10. a szövegben, hús körül a legyek,
sorjáznak kis és nagy gazemberek,
megnevezvén így a tetthelyet

11. a hangból jelet csinálni,
hogy legyen jelentése

12. a rózsa, amely megszüli szeretőjét,
épp úgy, mint a halottját,
itt fekszik előttem,
olyan fehér, mint ez a papír,
éppoly eszméletlen, mint kit
ugyancsak tövéről levágtam.
egy virág, túl a rózsaságán,
de még a láthatóság birodalmában,
hosszan mesélek neki,
Seherezádénak a buzgalmával

13. és mert nem jutott neki egyébre-másra,
a nyelv az értelem cifrálkodása

14. mint szúnak, mely a fában rág
és él ahol rág és lakik,
értelme nincs a nyelvnek
csak annak, aki a nyelvhez tartozik

15. mint az égből, kiszakad pelyhenként a hó
a beszéd is kiszabadul ott, és pehely a szó

16. vers, te, itt, a papíron,
te megtestesülés

17. a tenger magát írja,
a hegy pedig hegymagát,
az ember látja a tengert,
s nem leli meg önmagát

Egy hozzászólás a “Géczi János

  1. Eszméletlen! kicsordultak a könnyeim, köszi “Jancsi”, tényleg. hihetetlen volt elolvasni, harmadjára is. le is mentettem, kinyomtatom a falamra, a többi csoda mellé, hadd gyönyörködjön benne a Nap is, ha netalán egyszer még földretér.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

Time limit is exhausted. Please reload the CAPTCHA.