Férfiakról – mindenkinek (Gervich András: Férfiak)

Ez a verseskötet nem akar provokálni. Pontos és tényszerű kíván csupán lenni. Illúziótlan tekintet keres benne formát egy olyan témának, amely a magyar közönséget inkább irritálni szokta. Vállaltan a férfiszelemről beszél, amely – akárcsak a szerelem általában – égi és földi egyszerre. A férfiak – akárcsak a nők – közötti szerelem és szexualitás magyar irodalmi nyelve szegényes, mert kidolgozatlan. Pontatlan, mert rejtőzködő. És rossz lelkiismeretű, mert leske. Tévképzetek és előítéletek hatják át a hozzá fűződő viszonyt. Gerevich András második kötete a férfiak közötti szerelemről szól úgy, hogy az önéletrajzi beszéd kódját is elrejti a kötet darabjaiban. Erősen stilizál is, vagyis irodalmi formát keres, verseket ír, de úgy, hogy a személyesség és az allegorikus átfordíthatóság határán mozog. A próza és a líra határán mozgó stilizált versnyelvében strófákra tördelt kihagyásos nyelven szólalnak meg a beszélő tudatok. Igazi lírává a mély trauma jelképek rendszerén keresztül történő felfejtése avatja.

A rejtély fejtésének modern európai kódja a pszichoanalízis. Az analitikus szimbolikus alakja mindjárt feltűnik a ciklusok elé helyezett nyitóversben. A jós/pap funkcióját helyettesítő modern kori szakértő hallgat, mint a szfinx. Vagy az olvasó. Ritkán elhangzó kérdései kétértelműséget rejtenek, amit a beszélőnek kell felfejteni. A modern jós nem a mítosz elbeszélését használja a trauma feloldási eszközének, hanem a nyelvre irányítja a figyelmet. Az emberi beszéd öngyógyító erejére, a beszédben rejlő terápiára és a nyelvben megbúvó titok kódjára. Gerevich András verseskötete visszaidézi a mítoszt, és összekapcsolja a megformált beszéd terápiáját a művészet energiájával. Az emberi tudat traumák tudata. A férfi és női kettősség az egyik legmélyebb trauma. Az egyik legerősebb kód, amely a nyelvet és az emberi tudatot strukturálja. E mélyszerkezet felé mutat az első ciklust keretbe záró Teiresziász és Teiresziász remake versek mai átírásai, vagy Hermaphroditosz, amelyek a biológiai nem kódjának átváltásáról, összezavarodásáról, e kód elutasításának vagy átélhetetlenségének tapasztalatát feszegetik. A társadalmi nem azonban kulturális és civilizációs utasításokat tartalmaz. Odüsszeusz bolyongása az itt feltárulkozó titok időben elnyúló kutatásává értelmezi át a kötet által elbeszélt történetet.

Az öt ciklusra osztott kötet a nyitó hommage-verset követő, a klasszikus mítoszi nyelv analízisét felidéző első ciklus után, amelyben a budai villamoson utazó Teiresziász már személyessé alakítja egy nyelvi aktussal a megszólaló tudat helyzetét, és a szerző és a versek beszélőjének azonosíthatóságát, a vallomásos, önéletrajzi olvasás kódját vonja be a kötet világába: „András, / el tudnám csak egyszer mondani…” Egyúttal ezt a megszólítást követő monológ a nemek szerinti elválasztottság tapasztalatának elmondhatatlanságát, nyelvbe vonhatóság témáját is felvillantja, amely végig húzódik a köteten. A nyelvet és a világot alapvetően strukturáló kód, az ellentétező szerkezetbe szervezett világ átlépését és átléphetetlenségét kiterjeszti az emberi tapasztalatok alapvető megoszthatatlanságának belátására. A nemiség, a szexus radikalizált kulturális tapasztalata, amely a modern szerelem-felfogásban tovább spiritualizálódott, szembe kerül a modern individualizáció tendenciájával. A szubjektum egyre radikálisabb kiszakítása a közösségi hálózatokból a beszélőt konfliktusos helyzetbe hozza az emberi világot strukturáló nemiség ellentétező kódjával. A görög mitológia szerinti Teiresziász volt az, aki isteni beavatkozásnak köszönhetően megtapasztalhatta mind a két állapotot: a férfi és a női lét lehetőségét egy életen belül. Ennek eredményeként Teiresziász kívül is került az adott világ rendjén: a szentség jegye, a borzalom és a rettenet ismerete jóssá, bölccsé, vagyis a kívülség helyzetébe jutottá avatta.

Az önéletrajziság kódjának használata személyes történetté avatja az antik mítosznak a kötet egészére rávetülő árnyát: vagyis azt eredményezi, hogy a beszélő Odüsszeusz allegóriaként is felfogható. A szerepek közötti vándorlás, a felölthető szerep keresése, mint az identitások közötti bolyongás, amely a nyelv és az emberi világ kódjainak újramondását, a traumák felfejtését elfedő áthelyezésként hajtja végre. Mindeme vándorlások között, a megingott rend újrarendezése történik. Változatos színhelyeken, a 21. századi világ kulisszái és kellékei között bolyong az elbeszélő: fittnestermek, proteinturmixok, sebészileg beépített mellek és izmok, az ön-elfogadás és a másik-elutasítás szerepeinek világában bolyong. Egyedüli bizonyosságot a másik test jelent, a másik hasonló férfi-test, amely a hazatalálás, az ön-azonosság bizonyosságát ígéri; de mégsem adja meg. Ugyanis a beszéd, vagyis a nyelv és a világ rendje oldhatja csak fel a traumát, amelyről az ötödik Mellbimbók című ciklus beszél. A trauma feloldása a vágy, az önmaga másává válás vágya, amely az idő médiumán keresztül lehetséges; ennek áthelyező belátásával zárul a kötet (Desire).

Az önéletrajz kódjának, az Odüsszeia-mintázatának jegyében olvasható a negyedik ciklus, a tematikája szerint a 2001. szeptember 11-ei new york-i merénylet beépítése a kötetbe. Az életrajzi elem, a személyes átéltség, a rombolás erőinek megtapasztalása okozta megrendülés a szolidaritás erőit hívja elő. Az Egyesült Államok mint az emberi idő erős helye, ahol a történések kaotikus voltában is a még nem ismert jövő felé halad. Mégis, a beszélő az analízis beszéde által mindebből arra következtethet, hogy a történelem, ami hagyományos értelemben a múlt traumájának terápiája, nem az időből, a tapasztalatokból ölt alakot, hanem ismeretlen erők identitásképző műveletei hozzák létre: „Így keletkezne a történelem, mint a filmeken?” (New York, 2001. szeptember 13.) Akár az embert magát? – szól a bujkáló kérdés.

Bizonyos értelemben társtalan, kezdeményező ez a kötet. Gerevich András versnyelve szigorú, pontosságra törekszik. A költői programnál erősebb a tapasztalat, amely a trauma nyelvét keresi. Különös kulturális reflex a hazai elutasító magatartás, a konzervatív és liberális oppozícióba szorított előzetes ítéletek és előítéleteknek a rendszere. Olyan kulturális mintázat ez, amely az oppozíciókban nem csupán jelentést lát, hanem ellenségességet, háborúságot igyekszik kelteni. Akként, ahogyan a politikai határok fedik le az eltérő mentalitások rendszerét. Nem véve figyelembe, hogy mindenhol, ahol szenvedés és mély emberi tapasztalatok kelteken érzelmeket és tesznek szert belátásokra, ott az irodalom, a gondolkodás, a filozófiának igen is van keresni valója. Mert ott jelentésekre lel.

 

(2005)