„Mégis csak létünknek kedveskedem”

(Kalász Mártonról egy elmaradt monográfia helyett)*

 

Hetvenötödik születésnapja alkalmából az Írószövetségben a legértékesebb ajándékkal köszöntötték Kalász Mártont: összes versei gyűjteményes kötetével. A ritka-szép kiállítású könyv immár egészében reprezentálhatja egy kiemelkedő jelentőségű költő eddigi életművét, amely szokatlan összetartó erővel mond ellent a gonosznak, amely az ember külső és belső eseményeibe férkőzve, történelmében, szociológiájában és egyedi törekvéseiben magát megfészkelve körbe jár a világban. Melynek jelenlétét bárha „félénken” érzékíti meg verseiben a költő, mégsem féli. Mint emblematikus versében költőtársa sorsában a maga életét is jellemzi: „Varsó se félt – ha félve is”. Költőként etikaivá átélten használja a szöveget egy adott ember személyes létmódja körülírására a teremtett létezés egészével szembesítve, abban helyét szabadságigényével folyamatosan keresve. Költészete a létezés mikéntjére kérdező belső küzdelem állomásainak megjelenítése. A környezet csapdái és a személyes életlehetőség veszélyeztetettségeinek ellenében az értelmes megmaradás esélyeit a szabadakarat kihasználásával kereső versek sorozatainak megalkotója. Erről gondolkoztam közvetlen reagálásként a kötet megjelenését követően a Magyar Nemzet szombatonként megjelenő Magazinjában (2010. október 3. 35. oldal). Induljak ki ebből a szövegből!

 

Felhőtlen képek

 

Tudom, ez a szó sokszorosan lefoglalt, több évszázada dicsérő-elmarasztaló hangsúlyok kapcsolódtak hozzá, mégis leírom: Kalász Márton verseiben világpolgár. Leírom a legmagasabb dicséret hangján. Mert ez a költészet otthonosan tud széttekinteni ennek a teremtett világnak mindegyik zugában. Kisebbségi érzet nélkül és minden fölényes mellékzöngét mellőzve. Kalász talán gyermekkorában tanulta meg a földhöz közeli ember biztonságérzetével a környező dolgok és a megtörténő események tudomásulvételének természetességét. Amikor a legszűkebb világ még öntudatlan foglalja magában a legtágabb létezést. A világirodalomban talán Petőfi tudott ilyen magabiztosan széttekinteni, megismerni mindent, ami útjába került. A legkisebb zugoly és a legtágasabb világváros egyszerre elfér ebben a tekintetben. Minden pillanatban, minden helyszínen – a gazda biztonságérzetével. Ha Kalász Márton megismerte például az emberi fogsor szabálytalan-szabályos ritmusát – máris megérti a nagyváros építészeti panorámáját. És ha ismeri a falusi ég-föld természetes összeilleszthetőségét, a rögök simulását, a nap-hold-csillagok sokárnyalatú színjátékát, a környező tárgyak kézbevehetőségét – már nem lehet elveszett ember a köröttünk hirtelen kitágult világ rejtelmes széttartásában. Nem tudtok nekem ártani! – ezzel a tudattal néz minden apró és nagy dologra. A kézbevétel biztonságával, költőként a leírás lehetőségének tudatával. Bizony, nagy szüksége van minderre. Mert ez a magabiztos ember a legkétségbeesettebb poéta a verseiben.

Két anyanyelvű, szó szerint is (fiatalkorában költőtársa mondta: ha mély álmából felköltötték, németül kezdett tájékozódni). De számomra képletesen is. Világának ez a pontos tárgyiassága rémmesés-balladás viszonyulást rejt magában. A tárgyakat otthonosan kezesítő mozdulat a tekintet ijedt kétségbeesését társítja hozzájuk. A tárgyakat ugyanis lehet használni, az élet normális élésében hasznosítani. De mindent, a leghasznosabb dolgot is lehet a pusztítás, a roncsteremtés eszközévé tenni. Mindent. Legközvetlenebb környezetünk legkedvesebb tárgyait is. Sőt mi több: saját magunkat is. Valaha a német romantika mesevilága a legkétségbeejtőbb világot szabadította ki az emberiség kollektív tudatalattijából. Hiszen a természet magában hordozza természetellenes lehetőségeit is. Nem kell ahhoz XX. századi háború, nem kellenek diktatúrák, – elég csak ránézni valamire, és belegondolni abba, mi minden rosszra lehetne felhasználni. A tárgyak negatív vonzása lenne ez? Valami rossz szellem sugárzása? Vagy az emberi lélek szakadtsága, amely minden természetes elrendezettséget visszájára képes fordítani? Még ha csak képzeletében is. Mert amit elképzelek, azt valahol valaki egyszer végre is tudja hajtani. A gorgófő poézise kísért Kalász Márton költészetében: a dolgok kétségbeejtő volta. Nyíltan, provokálóan. Felrázóan, de nem lefegyverzően.

Hogyan lehetséges, hogy nem ejt mégsem kétségbe ez a költészet? Mert nyelvének csodálatos megtartó ereje van. Nincs benne semmilyen direkt tanítás. Mégis érződik benne a mélyen hívő ember biztonsága. Mondataiban, szóhasználatában a maga természetességében él a Szentírás mondatszerkezete, szókincse: szimbolikája. A balladás hangoltságú félelmet úgy jeleníti meg szövegében, hogy ugyanakkor a teljes mondatszerkezetben megjelenik a metafizikus létszemlélet. Nem filozófiai fogalmazással, hanem természetes sugalomként. Mesévé oldja fel saját tragikus költői látását. A mondatban benne érzékeli (és ezáltal érzékelteti) a létezés elrendezettségének biztonságát. Legyen példa a kései Mese című verse, mely az emberi ténykedés, a népszokás, az ünnep és az evangélium természetes összeolvasásából ad egy életképet: Brueghel festett ilyeneket, és T. S. Eliot fogja versbe az Ariel-dalokban. Az értelmes létezés sejtelme? Mindenképp a nagy költészet lehelete. Így tud „felhőtlen képpel” nézni a bárány, és így létezhet az ember „kemény fügefa”-ként. Bárhová tekint, arra figyelmeztet, hogy létünk áldozat? De a kiválasztott szavak evangéliumi értelmet adnak a „bárány-lét”-nek. Lehet így élni? Minden egyes vers nehéz próbatétel: valahogy léteznünk kell ebben a teremtett világban. Ha már vészek közé ide teremtettünk.

 

* * *

 

Miután ezt megírtam, rákérdeztem a gyűjteményes kötet szerkesztőjére: valóban így is értelmezhető ez a költészet, amint én leírtam. És megkérdeztem barátomat, aki valaha, a hetvenes években írásban is megfogalmazta egy írószövetségi bemutatás során: az újabb korszak három legjelentősebb költői eseményének egyike Kalász Márton lírája – ma is tartja-e még. Valami nem hagyott nyugodni. Amit leírtam, amit válaszoltak, valószínűleg igaz, de továbbra is valahogyan nyugtalanító versképződményként jelentkezett számomra a Kalász-költészet. Valahogyan kivált az általam ismertetett és az évtizedek során leírt hazai költői szövegalkotás és formáltság sorából. Mi lehet ez a mindeddig megnevezhetetlen: „valahogyan”. Annyi lenne, hogy a hazai vers konzervatív epikusságától elkülönbözött? Mintha nem is magyar, de talán – furcsa módon – lengyel költővé érett volna az évtizedek során? Mondjuk inkább Zbigniew Herbert társa lenne? (Ennek a költészetnek a magyartól elkülönbözéséről némi gyakorlati fogalmam lehetett ifjúkoromtól, hiszen a grafikus Feledy Gyula barátom közöttük érett mesterré, sőt a versírással is titkon kacérkodott. Utóbb pedig maga Kalász Márton beszélt nekem erről, az itthon észrevétlen belső kötődéséről a lengyel lírához.)

Hazai költőtársai-elődjei közül korábban kiemeltem a magam számára a szabadsághívő, bár a világrend teremtettségében hitetlen Lakatos Istvánt, és a hívő misztikus álmaiban szenvedő és szenvedéseit a kollektív tudatalattiban feloldó Jánosy Istvánt. A róluk készített monográfiáim után Kalász Márton következhetett volna. Utólag visszatekintve: szabadságvágyát és a teremtett világba vetett bizalmát e két ellentétes vers-szervezetű költő világából levezethettem volna. Akkor nem gondoltam arra, hogy utánuk számomra az ő költészete következhetett volna. Bevallom: idegen maradt számomra. A tőlük hozzá vezető utat „nem lelém”. Ők – kevesek által igaz mindmáig sokra becsült hazai nagyságként – kiestek a magyar líra folyamatosságából, távozásukat követően Kalász Márton magában építette meg világirodalmi rangú költészetét.

Költészete formáltságában Kalász Márton hazai költőhöz talán csak az egy Pilinszkyhez kapcsolódna, akinek versei szintén különböztek a hazai versgyakorlattól úgy, hogy éppen ezáltal érződhetett otthonossága a világirodalom egyfajta szövegszerkesztő áramlatában: így társulhattak költészetéhez mind a francia (Pierre Emmanuel), mind az angolszász (Ted Hughes) világban adekvát, világhírnevet biztosító fordítások. Hozzá hasonlóan utóbb Kalász Márton lett a vers eseményességéből kiváló szöveg szintén világirodalmi kontextusú megalkotója a magyar költészetben. Csakhogy Pilinszky esetében nem az eseményességre merőlegesen szerkesztett mondatok versbeépítése váltotta ki a különleges figyelmet. Hiszen szavai és mondatai között világlátásában, létezés értelmezésében az evangéliumi eseményesség mindig összekötő szerepet jelentett. Ha a mondatok szétszakadtak, egymást akár kioltóan kerültek egymásutániságban a hagyományos epikusság szempontjai szerint, az összefüggések a létértelmezés kötöttségét követően az evangéliumi szövegszerűség ismeretében felfejthetőekké váltak (így ismerkedhettem meg a Pilinszky-vers egy sajátos értelmezőjével, a Pilinszky-mondatokat az evangéliumi szövegértelmezéssel összemontírozó Kuklay Antallal; mondtam is neki háromhetes, közös csoportban megtett olaszországi utazásunk végeztével: te nem a költészethez értesz, hanem a Pilinszky-költészet egyfajta rejtvényfejtéséhez). Ha azt írtam, hogy Kalász Márton ezt a szöveget mondatai által felszabadító alkotásformát Pilinszky jóhírt-variáló költészete segítségével léphette meg, ugyanakkor egyfajta máskéntlépést is érzek a Hírek Árgyélusnak és a Szállás a hetvenes évek második felében keletkezett verseiben. Ha Pilinszky mondatainak eseményei egymástól különválóan meredtek egymásra – a jóhír-háttér szövegszerűsége végig egyfajta biztonsági hálót éreztetett versei alkotmányában. Kalász esetében éppen ennek a biztonságot nyújtó hálónak a feladását találom, a törekvést a szövegalkotásban egyfajta felszabadultság legteljesebb megjelenítésére.

Félreértés ne essék: elsődlegesen nem a jóhírt-hordozó eseményesség elhagyása jellemzi versének önállósulását. A világértelmezés egészében ő is fenntartja az isteni értelem megnyugtató hátterét. Lényegében, de nem szövegszerűségében. Verse kívül áll az evangéliumi szövegértelmezettség tartományán: a teremtett világ hagyományos szövegszerű értelmezésének elhagyásával magára veszi a keményen megszenvedett tematika (a társadalmiság és a természeti létezés) egyéni értelmezésű feldolgozását. A magyar vers hagyományos életrajzi, tárgyi világának követéséből, utóbb pedig mindinkább a dolgokra való sajátos rátekintéseinek mondatba fogásával szervezte meg azt a költeményébe beleszerkesztett szövegvilágot, amely egyrészt a jelenlét szenvedéseit, nyomorgató tudatát, másrészt a szabadulás igényét és gondolati erőterét építi egybe a széttartó mondatok egymás mellé helyezésével. A hagyományos ritmus és rím megkerülésével, áthangszerelésével. A rabság és szabadság metafizikai meghatározottságának, a teremtett világ lehetőségeinek átélését formálva verssé.

Mit tehettem, hogy közelebb kerüljek ehhez a vershez? Ifjúkoromban begyakoroltam egy módszert. Valaha így kerültem Barcsay Jenő festői világába. A kétdimenziós festett képeket addig néztem, sorban, amíg meg nem nyíltak. Lassan átformálódtak háromdimenziós képződményekké. A festmény megmozdult, befogadott magába. Hasonlóképpen kerültem barátja, Deim Pál festményein belülre is Ernst Múzeumbeli kiállításának templombelsőt imitáló installálását magamévá élve. Ezt a módszert alkalmazom ifjú korom óta a versre is. József Attila Eszmélet ciklusával kezdtem valaha, amikor még Tverdota György érettségi előtt álló gimnazista diákom volt. A leíró nyelvtan szabályai szerint – kvázi nyelvtanórát tartva – nyitogattuk a strófák világát. Szerkezetükből elindulva, mellőzve bármilyen korábbról adódó jelentés-értelmezést. Ismeretlen szövegekbe azóta is ekként lépek. Megkeresve a hálót, mely az értékelhető grammatikai és poétikai mondat- és vers-szerkezetet felfoghatja. Ráhagyatkoztam tehát most is kedvelt olvasási szokásomra. Lássuk, kinyílik-e imigyen számomra a Kalász-vers!

Jelzett, sorozatokat prezentáló verseiben egyedül a létezés teremtettségének metafizikai tudatosítása az egyetlen elnyugtató mozzanat: a térből és időből való kilépés átélése. Ugyanakkor ezt – az epikus gyakorlat szemében – látszólag értelmetlen és nyugtalanító felsorolásokon keresztül tudatosítja. Az avant-garde valahai vívmányai szelídülnek láthatatlanul verseibe úgy, hogy a Lautreamont-i „a varrógép és az esernyő véletlen találkozása a boncasztalon” szépsége az ő versében nem a világ értelmetlenségét deklarálja, hanem éppen hogy a teremtés legmagasabb szintű összefüggését bizonyítja. Olyan biztonságot vonz be versébe, amely független minden emberi vonatkoztatottságtól. Az elrendeltség állapotát vonja verse burájaként szerkezeti rögzítőelemmé.

Korábban azt hittem, a korai német anyanyelvűsége teremti a ritmus és szótári értelmet felhagyó versszöveget alkotásaiban. De mivel nem egyszer éppen a magyar vers ritmikájára és a magyar szótár felfedeztető ismeretére is rádöbbent, biztos vagyok benne, hogy magyar költőként gondolkozik. Aki nem nyugszik bele a hagyományos vers folytonosságába, hanem korszakos eseményként tudja megalkotni versei másfajta formáltságát. Hiszen van általam szintén nagyra tartott költészet az magyar irodalomban, amelyik időlegesen súrolja ezt a Kalász Mártonra jellemző mondatszövési módot, a Rézerdő, Az angyal megkötözése és a Jóslatok az újszülöttnek, a magyaros dikciót az eseményesség ellenében alakított mondattöredezettségen keresztül megszólaltató Ág István-i lírakorszak egyes verseire utalhatok.

Amikor a hetvenes évek második felében Kalász Márton a fent jellemzett verseit írja, a hazai költészet modellezésében kritikusként én a töredék-volt jelentkezését figyeltem meg. Az egész értelmetlenségével szemben egyfajta rész-igazságok felvállalását, a történelemben létezés szakadozottságát kísértem figyelmemmel a hazai költők verseiben. A töredékeket emeltem ki, mint a vers-ellenállás hazai remekeit. Védtem, mert bennük és általuk véltem kihallani a vallomást egy bomló politikai szerkezetről. Az összetartó közéletiséggel szemben a magáramaradtság részleteiben megfogalmazott csalódásokat, kétségbeeséseket, fájdalmakat és megoldáskereséseket méltattam. Ugyanekkor ezzel az epikusan és indulati hevességgel felcsattanó töredékességgel szemben Kalász Márton valami egészen mást alkotott ekkoriban.

Ma, visszanézve a versekre, csodálom, hogy senki nem figyelt fel rájuk, itthon nem lehettek sem a hivatalosság nyílt céltáblái, sem az ellenállás példaversei. Bezzeg ezek alapozhatták meg azokat a külhoni irodalmi szintű barátságokat, amelyek későbbi verseinek majd változott alakulatait oly korszerű érvényességű szövegekként formáltatták költőjükkel.

De most még maradjunk a hetvenes évek második felében, az engem a Hamlet-Horatio párbeszéd hangnemére emlékeztető Árgyélus-verseknél. A szabadságról ilyen szabadon, magaelszánással talán senki nem beszélt akkor e tájon. Még a hivatalosság által támadott ellenzéki szövegteremtők sem. Csakhogy Kalász Márton a verseiben mindenfajta kötöttséget eloldott. Mint az akkor oly divatossá váló népdalban énekeltük: „Lovamat eloldom…” A versek mondatai a távlatokat összekötően úgy váltak el egymástól, hogy a vers mindenfajta közvetlen, akkor aktuális szövegmagyarázati értelmezhetőségét elvetette. Ugyanakkor benne egy ember teljes felszabadultságának távlatossága nyílt meg: nyilvánult meg. A hazai versek tér- és idő-kötöttségével szemben nála minden szó (sőt nem egyszer az új sorba szakított, önálló értelmet felvevő szótöredék) önállósul, a mondatok a formális logikát nélkülözően egymástól elfele tartanak – ezzel versének tere nyitottá válik. Szabadsága: a jelen korlátainak józan tudomásulvételét mindenben elutasító, részmondatokban értelmetlenként megtagadó költőnek a csalódottságot a felszabadultság távlatosságával felülíró széttekintése a létezésben. Szemben Weöres Sándornak a szociológikumot eleve negligáló, ideológiailag „születetten” kötetlen világértelmező látomásaival – Kalász Márton minden szavában, minden mondatában egy-egy hagyományos kötőelemben való mélységes csalódottság, keserű megcsömörlöttség fogalmazódik meg. A mindent elhagyás fájdalmas szabadsága tartja össze nála a verseket. Alapérzésük: a tragikumig lecsupaszuló fájdalom; összetartó erejük: a teremtett világ összetartozásában való hitbéli meggyőződés. És a kettő között az a világ, amelyik értelmetlenül tékozolta el összes emberi tartalékát: karikatúrává züllött valahai öntudatát tápláló mivolta. A Kalász-vers széttartó grammatikája ennek, a gonosz jelenlétét megszenvedő keserű karikatúrának a megtestesítése. Ellenében pedig beleszerveződik a versbe a természeti rend megérzékítése, amely ellenpontként keretet ad az értelmetlen emberi-történelmi képződménynek. Ez a térben és időben értelmetlenné alakuló, mocskossá vált környezet és a teremtés ezt ellenpontozó örökös rendjének sugárzó képi megjelenítése azután a költő számára a szövegalkotásnak olyan szabadságát biztosítja ellenszolgáltatásul, amelyet józan ésszel „fel nem ér”, csak „ohajtva sejt”. Az elbeszélt verssel szemben általa egy sajátos elliptikus és intarziás grammatikát magára öltött, a szöveg folyamatos átszerkesztése során megélt (egyszerre megszenvedett és megdicsőült) költeményformálás jön létre a hazai irodalomban. Ha nem támadták, nem közösítették ki ezt a költészetet az csak azért lehetett: mert kopóésszel, és ennek ellentéteként ellenzéki kötődéssel mindez beláthatatlan volt itt e tájon. Írjak ide egy csokrot emlékeztetőül, pár rövid szösszenetet (szisszenetet?):

 

 

Reggel

 

Reggel. Kényszerű tudományom,

gyötrő feladatom:

Fölkelni, élni.

Kimondhatatlan örömöm.

 

Az Árgyélus-versek közül:

 

(4)

Álmainkat a láthatók kifosztják,

visszacsennék a láthatatlanok.

Furcsa bolt ez; a tolvaj nappal járja,

éjfélen szíves vevőkör forog.

 

(7)

Rossz érzés ez. Járja a várost, nézi lovaidat – nem tudja, melyiken tűnhettél el. A lovak megvannak, titkolózók. Rossz éve ez. Ma is a táltost keríté be, s vezette kacskult eszével haza – – –

 

(9)

Azért jó minden, mert

nekik jó.

 

Hidd el, herceg, a közelítő

ügyeletes

megalkuvás, a behelyettesítés

a romló seregből se vált ki

többé haragot; csak

közönyt –

 

s az évszak

fénytöréseitől független

mélabút.

 

(22)

Ülök, eszembe jut, kiszúrjam

e sikló tűvel a szemem –

 

nem botránkoztat többé; hidegen

űznek mindent, látva-

lenézve

aljassághoz ragad nevem;

 

ím, önmagam iránti megvetésem

mily zavart fátyollal

tekin-

tetemben,

módolva viselem.

 

Az egész görbetükör-világ egyrészt a teremtett világ számára felfoghatatlan rend-kisiklás számbavétele:

 

(25)

Ajánlás

 

Lesznek vagy nem lesznek, ha majd

kilépnek vagy nem lépnek ki az ajtón

kéz a kézben, újból szerelmesek

 

Elhiszik vagy nem hiszik el a madarak

megértik vagy nem értik a növények

egymásba csípve: álmodnak a fákon

 

Megérzik ők, nem érzik, kellene

ha csupán félénk jaj, messzi mosolygás

valami, minek szándéka szerint

 

S a szerénység, ha azok épp csak el

ha a kísértés kint úgy folytatódik

hihetetlen épülve rá a csönd

 

Az egyetértés: ó, hadd legyenek

érintsék: lépcsők, szelek, fényes ágak

érintse vándorlásuk a lép-pontokat

 

Fáradjanak, újból tisztük legyen

álmélkodjanak rá: kétes méreteikhez

képest szóródhatnak szét igazán

 

Mi lehet ebben, az ilyen idő- tér-koordináták határolta torz létezésben a költészet helye-szerepe? Egy torz pukkedlivel a hazai társak töredék voltára, az egész-séget a föld alá gyalázottan átélő (ma így mondanám: katyńi-tudatú) költészet továbbmondása,

 

az, hogy még a föld alatt is beszélek

a félbetört mozdulat, szájamé

púpon a buborék, sóhajomé

 

Mert ez nem lehet ebben a költészetben a töredékké válás, az elhallgattatás csendje. Sőt: ebből épül a maga torznak feltűnő, mégis a torzból egy újfajta szabadon beszélés egészségébe beleépülő valami. A hihetetlenben, az elképzelhetetlenben, a torzban megjelenő egész-ség: a semmiből új világot építés újfajta Bolyai-geometriája. A kibeszélésben elérhetetlen szabadság a vers-görbetükörben a szabadság megtestesülését vizionálhatja. Mindenképpen egy, az ismert világ képeiből megépülő ismeretlen világ, a szabadság megismerhetetlenségét a vers által visszafordító elszabadulás. Ezt a poétikai Arcmást adhatja csak emlékeztetőül. De ez a „csak” önmagában a szabadság megjelenési formáját rögzítheti. Csakis a poézis lehetőségeinek eszközével. Íme, az elszabadult szabadság: Arcmás, emlékeztetőül:

 

Itt ülök, senkihez se szólok.

Nem szállnék föl e szűk szobában,

nem vagyok lúd –

s úgyis a por körözne magasabbra

nálam.

Kint egy kiteljesült bogáncsban

épít szállást a fürge őszi

világ.

Ülök, papírjaim hajtogatom.

Eképp járom be őket,

idegbajos, tiszta mezőket.

S képeim, könyveim

lassan mítoszba vándorolnak át.

Nézem: gyűlő libát,

várnám, hogy fölgágogjanak.

Nincs most, igaz, nyitva az ablak,

de a köd ár-apálya

csípős, szabad.

Hát menjenek,

ne topogjanak itt hiába,

ne udvaroljanak s neszezzenek –

fölkent seregüket

fönt, fönt

dúskálja szét

a szélrózsa világossága.

Könnyebb alkatra, mondjuk, hulljanak,

ne vissza rám.

Megváltoztam oly képzetek alatt –

alvadt csonkjaimat

elviselem.

S helyre emeli lassan porszemét,

bízom, e bölcs univerzum. Hiszen

csontvázzá öltöznöm föl, föl! A

fonák

csoda,

szenvtelenebbül, mint kint e virággal,

már végződnék velem.

 

Ezt a fajta verset csak a Paul Celan és Zbigniew Herbert és Czesław Miłosz neveivel jelezhető versvilágon edződött olvasók fogadhatják sajátjukká. Erős, egyéni színű, jellegzetes formáltságú költő-egyéniségként. Ki is vonult a közéletből, az Új Írásból a Vigiliába, Magyarországról Berlinbe, Stuttgartba. Társakat keresni.

 

Hosszú és kétes a menetelés

(a szökés?)

haza.

 

Fejezi be a Baljós ének című szövegét, melyet így kezd: „Át kell lépnem a vonalat, melyen túl semmi sem derűs, sem vigasztalan.” Erre érett meg ekkor költészete.

 

* * *

 

És itt folytatódik Kalász költői „haza”-térése a szabadlegény poézisből a felelős szövegekkel megkötött, társakkal szerveződő, a nagyvilágban otthonos irodalomhoz. Miután megízlelte a meg nem értés mélységét és ellenében a szabadság versben megszerkeszthető legmagasabb rendjét, miután megtalálta társait az összeomló kétpólusú diktatúrás világban – „haza” térhetett és beletársulhatott egy megújuló szabadságelvű világirodalomba. Magával hozva költészete mindenkitől elkülönböző sajátosságait. A teremtett világ biztonságának tudata mellett a környező léthelyzetek térbeli és időbeli bizonytalanságának, a megalázottság és kiszolgáltatottság jelenetei ismeretének emlékezetét – és mindezzel szemben az embernek mindebből következő esendőségében is megnyilvánuló mégis szabadságakaratát. „Haza”-találó költészetének készenléti állapota: készség a létezés alakulásainak állandó átértelmezhetőségére.

Csakhogy ezek a versek, a Más esték, más rurália, majd a Kezdő haláltánc és a Vesztések darabjai már nem a korábbi „Lovamat eloldom…” szabad legényét mutatják, hanem egy, a világ irodalmainak szövegeibe magát beleszövő, a keserves jeleneteket, tényeket megélt társak sorsát magáévá élő ember széttekintését mutatják fel a világban. A korábbi szabadosságot felvállaló teremtéshívő ember gesztusai most már a Sámson által a világra szakasztott templom romjai alatt vergődő túlélők tapogatózó tájékozódásává válnak. Rendszerek omlottak, férfikor öregségre váltott, fortélyos félelmű rabság még fortélyosabb áttekinthetetlen szabadságba ment át. A szabadság gesztusai újabb verseiben nem a kiszabadított szavak és tágra kifutó mondatok egyvelegéből tájékozódnak a vállalt kozmikus-isteni világrend felé. A biztonság érzete megmarad ugyan, de a környezet már „hozott” szövegekbe burkolózik, egyre több kétségbeejtő tapasztalat szövődik versébe kívülről, társai szövegeiből, eseményességéből, és belülről is, a mulandó test megfigyeléséből. A szerintem Ludas Matyi-szerű, az ő megfogalmazásában Defoe hősére utaló szabadságú, Árgyélushoz szegődő létlakóból így válik szövegek és sorsok kötöttségében tájékozódó érzékeny emberré. Hölderlin mintájára a magyar költészetből korábban hiányzó – talán csak Babits korai költészetében, meg a Laodameiájában megképződött – költőkhöz társulás lehetőségét építi versébe.

Ha korábbi verseinek értéséhez elég a hazai kortársaival való szembesítés, és az abból való kilépés poézisbeli átértése, – ami ezután következik, ahhoz éppen a kortárs külföldi irodalom szövegvilágának ismerete is szükségeltetik. Megírta mostanra külföldi éveinek tájékozódását, megjelent könyve erről, de többre is szükség lenne, olvasói és majdani értelmezői fejtőtevékenységének könnyítésére valami – a Szabó Lőrincéhez hasonló: – „Vers és valóság” szerű kommentárokat is készíthetne.

Mert micsoda „hozott” szövegeket kristályosított – mint sóoldatba lógatott cérna – szövegeinek univerzumába egy a szabadságra vágyó, érte külvilágba-magányba is elfutó, ott még több nyomasztó előtapasztalattal megtelő versteremtő. Sokszor mondjuk, a magyar próza átvette a múlt század második felében az eszméltető gondolkozás szerepét. Így igaz, ha egy Mészöly Miklósra vagy egy Esterházy Péterre figyelek. Mondataik – mintha költői szöveg. Ez a próza aztán derékhadában megtelítődött világirodalmi tapasztalattal, de talán éppen szemünk láttára laposodik vissza ideológiává. Nagy nekigyürkőzést – nagy erővesztés követ. Egyre inkább érzem, ha modern prózánkat is mondatonként mérlegelem, a beléje épített üzenet-ideologikumot. Imigyen rendeződik át számomra a magyar próza utóbbi évtizedeinek legendája. És akkor itt van egy költő, aki kétnyelvűsége és szabadságvágya révén intellektusával képes lett átfogni ezt a Nyugat-Európa kigyöngyözte szabadosságot felváltó szabadságeszmét, társakat szerzett hozzá innen a keleti féltekéből, és most „haza”-hozva felragyogtatja a magyar költészetnek egy időben elparentált erejét. Hölderlin akaratával, belenemőrülve összegyűjtötte az elbukó zsarnokságok megalázó emlékét, és hozzászőtte a zsarnokságokon túli szellemmarcangolások tanulságait. Mert nemcsak a fasizmus-kommunizmus alatt hullottak a költők, hanem – bármily megdöbbentő! – túl a vasfüggönyön, a szabad eszmélés honjaiban is éppúgy megnyomódott a szellem, értékvesztetté vált a gondolkodói lét: divatok, könyvdömpingek, nyomorúság terhelte a költők érzékeny idegzetét. Ezt is behozza „haza”-térve Kalász Márton. Újra érvényt szerezve versében a szellem napvilágának. Ha van költőnk, aki megérett a világirodalomban felnőttként életre, akkor Kalász Márton kereső személyként is az elsők között léphet e koszorúba, immár maga is újabb szövegei által koszorúzottan.

Csak egyetlen példát ide, az eljövendő „Vers és valóság”-ba: amit magam hallottam „Marci” elbeszélésében. Könnybe lábadt szemekkel mondta, siratta barátját, és vele együtt a szabadságát, melynek veszélyei túlélték határait, és korát. Ebben a kötöttségben emelte fel bánatos és testvéri fejét. Íme a vers, melyet személyes emlékezése hitelesített, de mely lényegét tekintve Kalász Márton egyik legfontosabb versportréja, utóbbi évtizede kiemelkedő költemény-teremtménye:

 

Virrasztók

Zbignew Herbert emlékének

Már arra sincs mód: az alkohol, éjszaka,

letámolyogjunk a lifttel – az utcai hideg

sem ünnepi harapós épp. Fülelnénk, hova lett belőlünk a város –

alszik, nincs is, tetszhalott. Te előbb még dohogtál

volna, van is, s nem halott. „Városom népe, ébredj!”–

A történet szerint lép itt mögéd – csak a megosztott árny (nem,

lazán intve, krónikus szerep): „Író úr, jöjjön, visszakísérem.

De ne kiabáljunk itt, mert meghallja a szomszéd szolgálatos,

magát meg beviszik.” Nem ennyi a bizonyos érvek

emléke – Rólad se. Rólunk? Lehetne bármelyikünké – kit bekísértek,

azóta föl se, le se. A város nem aludt, tudta, jobb hallgatnia.

Varsó se félt – ha félve is. Mi meg motyogtunk

egy sarki árnynak. „Író úr, miféle város ez?” De sírhatnékunk

közben ma töprengjünk: Mért jobb, s kinek; nélkülünk – nélküled?

 

 

A rabság és a szabadságigény mélységét és magasságát összekötő vers elé pedig megírja a felszabadulás rabságának elégiáját is. Az „álmatlan szabadság”-ot váltó „szabad álmatlanság” szörnyű kényszerét. A Napló címmel jegyzett vers második darabját:

 

Ma úgy halj meg, mint Z.: látta határán

sírva ugyan; de visszanyújtva környezete valamelyikének

a félig elszívott, hunyorgó cigarettát –

 

már maradjon kis maró íz utánunk a sötét lakásban.

Se a tudat, emlékünk itt se – szép leszórt kupac

élhetetlen hamu. Mindig még másért kedvelt szőnyegen.

 

A Kezdő haláltánc kötet Hölderlintől átvett mottója: „S nem fájóbb semmi se, Pauszaniász, / Mint szenvedést megfejteni.” De aki Kalász Márton utóbbi évtizedeinek verseit magára veszi „szenvedést fejteni”, az vegye át ennek a szenvedésnek a gyönyörűségét is. Nem véletlen, hogy verseit ezzel utóbbi évtizedei segítő társának is ajánlja: Évának. Ezzel is kifejezve: a szenvedés megosztása egyben a gyönyörűség megosztása is. Költészetében ezt fogadom felemelő érzéssel magam is. Úgy tudja a szenvedésfejtést alkotássá emelni, hogy benne a teremtett létezés mindenen átsugárzó derűje is áttetszik. A szavak, a mondatok ijesztőek, mégis azzal, hogy összeállanak egységgé – egyben az alkotás-gondolkozás segítségével a létezés elfogadását, méghozzá derűs befogadását adják át. Ezért kellenek a társak, barátok, költők, a szerelem is. Mert ezáltal egészül ki a torz-világtükör a sajátos Bolyai-geometriában boldog költészetté: a semmi ellenében új világgá. Minden befejezett vers egyfajta személyes jelenlétet reprezentál ebben a századvégi-ezredet előlegező létezésben. A magyar költészet ünnepi alkalmát. Amely a „szenvedést megfejteni” jegyében hozza nekünk az irodalom magaslati levegőjét. Tanúsítva, hogy nem a múló század poklai a kínteliség mélypontjai. Ami azt követi, az méginkább magában hordja a torz-geometria képzeteit. Mint minden kor, és minden generáció. Mint maga az emberlét. Ezt vállalja magáévá ez a versvilág. Szövegének szenvedéssel telítettségével, és megalkotottságának derűjével. Gyönyörködésre alkalmat adó örömével. „Mint csillagok, vezérlő tűzjelek” – idézi versébe Weöres derűjét, mintha ezzel feleltetné meg a költészet világát maga korábbi szabadságversére, a Tundra-kutya címűre:

 

Majd fehér éjszakáimat fölém

vonom magam.

De inkább,

füstös sátor előtt

a pihegő tundra-kutya,

nézem e szurkáló csillagvilágot.

 

Ha választanom kellene, ez lenne versei közül a kedvencem. A vers, „ahol kockára fagynak gondolataim”, melyben mégis vele nézem reménnyel telítetten

 

S félénken a

vibráló fényű szánt, amit

másnap

kétes délnek röpíthetek.

 

Mily jellemző szótárral épülő ars poetica: „félénken”, „másnap”, „kétes” – és mégis: „vibráló fényű”, és „röpíthetek”. Egy megfontolt vívódó, sorsát következetesen vállaló, visszafordíthatatlan ember magaelszánását fogadom benne és általa – a nagy költészet szintjén. Egy olyan ember poézissá nemesített sugalmát, aki a megismert veszélyek tudatában mondja szavait. Korábban ideológiai és politikai ellenszélben feszülve, mára továbbra is kizárva az ideológiát magára véve a magányos és közös létezés mindenkori veszélyeztetettségének ódiumát. Mindinkább társakat gyűjtve verse köré és beléje maga erősítésére, derűjének biztosítására. A szenvedést és a szenvedőket összefogó mozdulat szöveggé emelésével. Benne élve a világirodalomban.

* Megjelent: Parnasszus (centrum – Kalász Márton), 2011, tavasz, 13–23.