Lehet feltámadás?

 (Zelk Zoltán verseiről gondolkozva)*

 

Lassan három, rendszer- és szemléletváltozások szabdalta évtizede nincs közöttünk a költő, aki korában arról volt ismert, hogy Sztálint és Rákosit ünnepelte verseiben, A pártos éneke című verséhez még a halála előtt nekem adott emlékező interjújában is ragaszkodott. Ugyanakkor az ’56-os forradalomban való aktív részvételéért börtönbüntetést szenvedett, azt meg nem tagadta, bárha utóbb ismét kiegyezett a rendszerrel, persze úgy-ahogy. Családja vesztettként kallódott börtönévei után, mert rendben tartó felesége azalatt halt meg, míg ő börtönben sínylődött. Végül felhagyott kávéházi életmódjával, alkalmi barátaitól elszakadt, és élete végén újabb házasságban boldogan élhetett volna, ha súlyos, ágyhoz kötő betegsége meg nem keseríti utolsó évtizedét. Özvegye életművének értő gondozója, és a ZZ jelű, a költőről emlékező kötet összegyűjtője, melyben jelentős kortársai szeretettel idézték fel alakját. Figuraként is kötődött társaihoz.

Aztán évtizedek óta csönd veszi körül költészetét. A halál szokásos csendje? Az irodalmi purgatórium? Anekdoták éltetik csak emlékét. Ha éltetik. Ideje felébreszteni a tetszhalálból? De ennyi ellentmondás között mi maradhatott belőle? Hiszem, Zelk költészetének igenis vannak maradandóan emberi hangoltságú vonásai. A szegénység, a megalázottság, és az évtizedes „meszelt égbolttal” szembesülő betegség olyan emberi magatartásformát szerkeszttetett meg elmondott verseiben, hogy mindezeket, ha nem is az intellektus, de az emberi létezésforma legszebb emlékei közé iktathatja utókora. Szeretem verseinek ezt a hangoltságát. Fantáziálása és szenvedéstörténete közötti létezésének verssé formálásában olyan arányteremtést találtam, amelyet az emberlét büszkeségeként idézhetem magam elé.

 

* * *

 

Van Zelk Zoltán kései, kórházban írott versei között egy igen jellemző párbeszéd (Ma reggel). Egy jellegtelen, sivár életű aggastyán a nála jóval fiatalabbat „bátyám”-nak nevezi, mire az először megdöbbent költő így válaszol:

 

hatvan esztendőm olthatatlan

erdőtüzével, árvizekkel,

 

bányaomlásokkal mögöttem,

oly szelid, lassu szóval, mint az

őszi kert fái, így feleltem:

Köszönöm, öcsém, megvagyok.

 

És tulajdonképpen ez Zelk Zoltán költészete. Máig olthatatlan erdőtüzek, árvizek, bányaomlások: a huszadik századot átélt ember történelmi izgalmai és egy hetedik évtizedét megélő férfi személyes élményei fokozatosan épülnek bele költői életművébe. Ugyanakkor az élmények feldolgozási módja az első avantgárd ihlette szabad versektől kezdve változatlan. Versei „szelid, lassu szóval” fogalmazottak, kiegyenlítetten bánatosak, akár örül, akár szenved, „mint az őszi kert fái”. A stilizálás remeke ez a költészet; a kezdetekben megteremtett költői formanyelv, kifejezési tartomány vállalása. Állandóan változó élményeit mindig átszűrve, ebbe a tartományba transzponálva fejezi ki. Egy-két konkrét táj és alak a gyermekkorból, néhány kisvárosi, külvárosi életkép meg pár bukolikus díszletű természeti kép, az évszakok váltakozása, egy-két szimbolikus tárgy és figura (legtöbbször a magányos cigány és hegedűje) meg a veszély idején ereje vesztett költőt ölbe kapó kedves köznapian, egyszerű-természetes nevén, Irénnek nevezett alakja – máris bemutattam a Zelk Zoltán-életmű tárgyi világát. Látszólag egy magányos ember életét kísérő események képi megfelelője. De vajon nem fér-e bele mindebbe a huszadik század? Hiszen ez a költői világ a századforduló falusi-kisvárosi világától vezet az új századvég világvárosáig, az inasgyerektől az érett és elismert költőig, az üldözöttségtől a hazáját és feladatát talált politikus költőig, az útján tévedéseket is átélt közéleti szereplőtől a magános öregemberig, a félárva gyermekkorból a harmonikus hitvesi gondoskodás évtizedeiig, a fájdalmas gyásztól a kései szerelmes fellobbanásokig, a depressziós önmaga feladásoktól a reménykedés villanásaiig és az évszakokban, a tájban önmaga példájára ismerésig. Mindezt pedig nem életrajzából, hanem költészetéből tudom.

Mi lehet mégis az, ami ebben a tipikus költői életrajzban sajátos, személyes színezetet biztosít számára? Ahogy Zelk Zoltán ezt az életrajzot amint költői formanyelvét használja: a stilizálás. Mert Zelk Zoltán nem élmény-költő: a mindig is életrajzi ihletésű vers témája és a verset kiváltó hatás között távolság feszül, és ezt a távolságot nosztalgiával hidalja át. A vers hangnemét mindig ez a sajnálkozó, az elmúltságot érzékeltető szemlélet határozza meg. És ez a versek élességét, drámaiságát feloldja. Paradox módon még a szörnyű emléket is megédesíti, de a kellemes múltbeli képeknek is keserédes mellékízt kölcsönöz. Miért? Mert mindent a túlélő szemszögéből néz: és a túlélő egyúttal önmagából is megélt azóta még egy darabot. Hiába élte túl a borzalmat, azóta már kevesebb van hátra számára az életből, és hiába volt boldog, az a boldogság, harmónia már hány szakadéknyi távolságra került. Az életrajz drámáit az elérhetetlenség fájdalma helyettesíti. Zelk Zoltán mindig attól van a legtávolabb, amit versében megír, legyen az a megelőző pillanat, a távoli gyermekkor, egy téli faág vagy a mellette fekvő kedves. Mihelyt versébe emeli, az elérhetetlenség, a múltbeliség nosztalgiájával közelít hozzá. És ez nemcsak kései attitűdje egy költőnek, de formanyelvének lényege. Hiszen korai szabad versében így jelennek már meg a Lábnyomok, ahol a „fuldokló kiáltás” „elmerül karmaik között”.

 

S az árnyékok hosszú processziója a szélből

kigöndörödő erdők

tejszagú emlékeim egy halott lány

s arcom az ablak rámájában.

 

Hiába kisért meg ez az óra!

 

Egyedül vagyok

lomha mozdulatok nyújtóznak belőlem.

 

És egyik kései remeke így folytatja ezt az ars poeticát (Hógolyó):

 

A börtön udvarára is

fehéren hull a hó,

nyúlna a kéz a földre már,

süvitene a hógolyó…

 

Át kőfalon és házakon,

utcákon, tereken,

át városokon, falvakon,

elporladt évtizedeken.

 

Szállná, mint fehér üstökös

a hamuszín eget –

és fölismerné a halált

egy égre bámuló gyerek.

 

Zelk Zoltán megteremti a maga sajátos, személyes viszonyát az eltűnt időhöz, az idővel nem a létezést méri, vagy magatartást, elveket, történelmet vizsgáztat. Költői teret teremt. Költészetében térré válik az idő, megteremtve ezzel jellegzetes, stilizált világát.

Minden, mi elérhetetlen, köré gyűlik, felölti a valaha volt álorcáját, de lényegében a ’most nem lehet’ adja ennek a világnak lírai fedezetét. Így jutunk el Zelk Zoltán stilizált világának lényegéhez, amely életrajzra épül ugyan, de mégsem életrajz, az eltűnt időben játszik, mégis a jelen nosztalgiája, drámákat exponál, de szelíd lassú szóval oldja fel azt, akiben már fiatalon is egy, a múltjára figyelő öregembert vélek megjelenni, akire az aggastyán is bátyjaként köszönhet, akit mindennapinak érezhetek, mégis magára hagyottan látok halk bánataival. De amint kimondja a költő „a bánat kormát”, egyúttal „színarannyá” is tudja varázsolni: a szépen kimondott rettenet poétája ő, és a kellemes vágyakozásé, Szép Ernő, Tóth Árpád fajtájából való. Ha társművészetre gondolok, önként adódik Marc Chagall festészete. Bánat és öröm, álom és ébrenlét, tragikus meghasonlás és harmóniát álmodó jelenlét. Olyan szavak kapcsolódnak benne és általa verssé, amelyek összeállva vigaszt sugározhatnak a legvigasztalanabb érzelmi mezőben is. A kimondással való megformálás csodájaként.

 

Régimódi versek szép alkimiája,

mely a bánat kormát szinarannyá váltja,

számol az úristen esztendőket, százat

s vigasz lesz a szivben, ami akkor bánat.

Gyönyörü varázslat!

 

 

Nem véletlen, hogy versgyűjteményének épp legjellegzetesebb verse címét adta. Hiszen a Sirály ennek a nosztalgiából költői térré váló időnek a verse: a gyász, a drámai fájdalom maga köré gyűjti a költői életrajz motívumait, és ebből fonja a költő az elérhetetlenség megrendítő koszorúját.

 

* * *

 

Hogyan született meg ez a stilizált világ? Zelk Zoltán költészete az időnként fel-felerősödő, máskor búvópatakként jelenlevő idilli-bukolikus formanyelvnek egyik megvalósulása és állandósulása. Az idill mint ellenpont Ady világháborús verseitől a pályakezdő Szabó Lőrinc a terror világából a Föld, erdő, isten bukolikájába forduló világán át vezet Radnótinak az idill klasszikus kétarcúságát – a tiltakozást és a harmóniaigényt – tudatosan vállaló költészetéig, Kassák avantgárdja éppúgy magába olvasztotta, mint Illyés Gyula avantgárdtól elforduló, a paraszti tájat versbe fogó, hazataláló itthoni újraindulása, de tovább is, a szarvaséneket újramondó, a gyermekdal emberhangjáért rettegő Juhász Ferencig, a szép dalokban a világról véleményt mondó Nagy Lászlóig követhetjük útját. Ugyanakkor az említett költői életművekben, ha jellegzetesen is, de rendszerint egy-egy motívumot képvisel csak. Egyetlen költészetben vált az egész életművet meghatározóvá: Weöres Sándor kozmikusra kiterjesztett bukolikájában. A teljesség felé vágyódásnak ez a nála teoretikusan is megfogalmazott programja egyrészt egyfajta humanista etikát képviselt, másrészt a mindinkább az emberre növő hajszából való kilépést, a személyiség megmentésének sajátos kísérletét jelentette.

Tulajdonképpen Zelk Zoltán is megteremtette ezt a maga stilizált, az élet hajszájából kilépő külön világát. Ugyanakkor pontosan meg is határozta: megadta viszonyítási pontjait mind az idillköltészet, mind pedig a kozmikus bukolika irányában. És most nem is csak a negyvenes évek második felében írott ironikus polémiájára gondolok (A költő átlép a semmi kapuján s a semmi földjén semmit se talál), hanem életműve egyik csúcsát jelentő, az 1936 és 1942 között keletkezett kötet, A lélek panaszaiból verseire. Hogyan is születik ez a zelki világ (Verset, csak verset)?

 

Szólj hát, mondd azt, hogy: falevél…

lebeg a szó, felkapja szél.

S azt is te mondtad, a szelet,

amely szavaddal ellebeg –

Nézd hát tájjá vált versedet:

a gyermekbokrot, felleget,

folyót s a felcsapó halat…

tudod te, mind egy-egy szavad.

 

És ebben a világban megszűnik az idő, az egyes a teljességbe olvadhat:

 

Ki örökké él, nem számolja,

nem tudja az a perceket,

örökké él a föld és engem

földdé varázsolt már a nyár:

nem gyermeke voltam a tájnak,

táj voltam, égő nyári táj.

…………………………………

mindenkié voltam és mostan

voltam először magamé.

…………………………………..

Tudtam, hogy messze tél leseng rám

s ezüstjétől megfulladok,

de tudtam, szívemen füvekkel

s szamócákkal föltámadok.

 

Ugyanakkor ezt a harmóniát bekeretezi a vers tényleges jelen ideje: A kertben aludtam – mondja a vers címe. Ezzel az egész jelenet máris álomnak minősül, az elérhetetlenbe, az irreálisba transzponálódik. És nemcsak a versfelépítés jelzi ezt, polémikusan is szembefordul a kreatív kozmikus bukolikával, éppen a kötet címadó versében:

 

Sikoltom, bár honom a semmi:

Nem, nem birom magam feledni!

Akit a féreg-fogú föld rág,

neked sikoltom fej, kar, törzs, láb,

neked sikoltom: Nem felejtlek,

érted örök gyászban kerengek!

S legyek bár egy a mindenséggel,

a mindent legyűrő Egésszel,

nem felejtem, hogy ott ki voltam,

hogy akkor Én, Valaki voltam…

 

Ennek a kiválásnak, a részekre tört valóság keresésének, ugyanakkor a széttöredezettség ellenpontozása vágyának eszmélete a Hajnal című verse:

 

De hova törvény el nem ér,

nem ér el rend s a Nap,

rendetlenség, te ősi rend

lelkemben hordalak.

 

Szabdalja hát törvény s a rend,

formálja az erőt,

lelkemben úgy ring a világ,

mint teremtés előtt.

 

A külön világ vagy a mindent magába oldó végtelen tehát nála nem helyettesítheti magát a világot, visszalépett a kozmikus bukolika kreatív világképétől, ugyanakkor megmarad a belső végtelen, az Egy álmainak Szabó Lőrincre osztottságánál, a „kedvemért a világnak ellentéte vagy” igénynél. Az eredmény: visszatérés a valósághoz, az emberarányos személyiséghez, de közben ragaszkodás a belső végtelenhez. Hogyan realizálhatja ezt költészetében? Számára ez a stilizáció valóságos elemekből tevődik össze. A külön világ is a létezés része, de annak egy, a költőt a jelenben körülvevő viszonyoktól eltérő és épp az eltérés által alkotásra ihlető változata (Ne légy hűtelen!):

 

Lelked visszfénye: éji táj,

minden valónál igazabb való,

ahol, ha mondod: fű – füvet,

ha szólsz: bokor – bokrot jelent a szó.

Hol nincsen űr és nincs hiány

s minden szilárd, bár meg nem fogható.

 

Ott légy gazda, ahol lehetsz,

ahol számodra nincsen rejtelem,

mindent megértesz, nincs titok,

szép, tágas udvart bír az értelem –

szolgálj s szolgálnak téged is

vizek, szelek. Ne légy hát hűtelen!

 

Nem filozófia, nem költői világkép kényszere jelöli ki ezt a költői formanyelvet számára, hanem létszemléletének természete. Ezért is rokoníthatom inkább néhány prózaírónkkal, a létezést és az emberi történéseket különböző fénytörésen át bemutató, Zelk által is minduntalan megidézett árnyakkal és társakkal: Krúdyval, de még inkább Tersánszkyval, talán még pontosabban: Gellérivel; és az övével díszleteiben is sokban hasonló világot bemutató kortárssal: Mándyval. A külváros élete tört kisembereinek látásmódja hozta az ő társukként Zelk Zoltánt irodalmunkba. Azokét, akik valóságukat csak úgy tudták elviselni, hogy tudatukban közben átléptek valamely álomvilágba, külön világba, a köröttük felgyűlő drámát az elérhetetlen nosztalgiájával finomították elviselhetővé.

Ugyanakkor Zelk Zoltán mindig is megmarad említett írótársai távolságtartó, elemző tudati színvonalán: költészetében ő maga sohasem válik egy-egy Gelléri- vagy Mándy-figurává. A vers tudatos elemzés, megfigyelő aktus nála is.

Ezt bizonyítandó induljunk el egy másik nyomon is; összevetve költői formanyelve alakulását a hasonló indítású generációs társ, barát, Vas István útjával. Hiszen a rövid avantgárd kezdet után az irodalmi ízlésváltás klasszicizáló korszakát alakítva, mindketten a „szép” vers eszménye jegyében folytatták útjukat. A valódi élethez való ragaszkodásuk mindkettőjüket ezzel párhuzamosan az epikus vers ekkor Illyés, Szabó Lőrinc és részben József Attila költészetében és annak nyomán alakuló változataihoz vezették. És itt válik el, szinte versenként kitapinthatóan útjuk. Az 1932-es Ülj asztalomhoz kötet Ha látnál mostan című versének első versszaka hangnemében Vas István tárgyilagos verses leveleinek testvére. Még inkább az a gyűjteményes kötetéből kihagyott (ezzel is a másfelé vezető útra figyelmeztető) Levél Szatmárra című. „Kérded, hogyan élek” – fut neki nem egyszer a versnek: valóságos beszámolás igényével. Hogy azután a közvetlen pontos-tárgyias beszámoló minduntalan átforduljon a lélekállapot stilizált rajzába, majd pedig az emlékező, különvilágot alkotó ember bemutatásába:

 

Dalolni készültem – emlékszel, ujjongva

ocsudtam tavasszal a Homoród partján,

mikor csattanva kélt madarak versenye

friss, bóbitás fákon. – Dalolni készültem,

s mint a mániákus, elboruló arccal

motyogok szüntelen.

 

A hasonló folytatás hasztalan próbálgatása, a pályatárs útjának tükrében kirajzolódó másfajta, eltérő hang is mutatja: Zelk tudatosan kikísérletezte költői formanyelvét, megkereste a költői valóságszemlélet alkatára szabott kiteljesítési módját. Az életrajz valóságos elemeiből épített külön világot, amelyben a versihlető sohasem a meglevő, hanem éppen a hiányzó, az elérhetetlen.

 

* * *

 

De hát valóban külön világban élne, akire csalódások, börtön, gyász után mindinkább rákérgesedik a magány? Programot nem fogalmaz, se emellett, se ellene. Öregségére azután utolérte saját életkorát: ő mindig ez az emlékező öreg volt, mindig mondta a magáét annak, aki hallgatta. És most öregen, végre vállalhatja ezt a sajátos öregséget. A Bekerített csönd kötetben végre különválik a megélt és felvállalt öregség magányossága az ember magányosságától. Korábban bizonytalan volt: az ember sorsaként élte-e át saját magányosságait, vagy csak példaként, személyes sorsként beszélt ezekről? Öregségében egyértelművé tette: az ő élete, személyes sorsa, majd öregsége kreálta körülötte ezt a magányos légkört, az ember sorsa sokkal természetesebb, egyértelműbb, harmonikusabb lehetne. A Lány a tejúton, ez a kései nagy vers a „meghalás”-ban az „élés” szertartását fedezi fel. És ezzel az öregség értelme is felfedődik: a teljes életciklus, az évszakok kiteljesedő gyűrűje az élet elvégzésének példázatát adja, a nosztalgia, ami a van és a lehetetlen között feszül ebben az egész költészetben éppen ennek a szabályos életnek a vágyát vázolja fel: a szabálytalanságot, amely a szabályt hívja.

Kései versek hol összegeznek, hol új utat nyitnak, szemléleti változások előresejtését hordozva. Zelk versei megtartják a költő korábbi formanyelvét, csak a vers hangsúlyát teszik egyértelműbbé: amikor a magányos ember képe divatos témává lett, ő a magány legyőzésének módozatait próbálja végig.

Meszelt égbolt alatt élni, mintha sivatagban élni: szinte kísérő motívuma Zelk Zoltán kései verseinek ez a párhuzam. A betegség szobához, kórházhoz köti, és ez a kötöttség, bezártság felnagyítja az időt: végtelen sivatag lesz a várakozás másodperceiből is. Minden, ami ezt a jelent meghatározza: sivár, szikár, néhány tőmondatra korlátozható. Benne a beteg embert hosszasan körülzáró környezetet ismerhetünk meg: a szembenézést a sivataggal és a sivatag természetét. De a sivatag természete: hogy szinte végeérhetetlen és változatlan. A sivatagba éppúgy bele lehet fulladni, mint a tengerbe. Költő esetében: maradna az önismétlés vagy a beletörődő legyintés, az alkotásról való lemondás. Vagy: megjelenik a leghazárdabb kísértő, a csalfa remény, a fata morgana, a délibáb, mely oázist láttat, új tájakat, és táplálja a vágyképet a szabadulásról. A tehetetlen önbecsapás eszköze, amihez a kívülállók belülről fájó együttérzéssel asszisztálnak (mint teszi Zelk is az In memoriam R. D. című vers tanúsága szerint). De a költő estében ez lehet csodálatos varázsszer is. Mert a fata morgana sohasem a semmiből alakul, a természet optikai játéka távoli vidékeket vetít a sivatag fuldoklója elé, valahol másutt létező világot. Csak arra kell vigyázni, hogy ez a játék meg ne csaljon: ne nyújtsuk ki a karunkat az elérhetetlenért, mert az menthetetlenül groteszk jelenetet produkálna. A költői versformálás hallatlan ereje, önfegyelme, a szenvedő ember művészi nagysága kell ahhoz, hogy ebben a végzetes helyzetben el tudjon gyönyörködni az elérhetetlen létezőn, hogy kizárva a világból, a sivatagban haladás örök változatlanságára ítélve: megtalálja a távol levő világ arányait. Ne a sajátos kizártság fájdalma, a vágyakozás lázálma határozza meg aránytalanra deformálva a világot, hanem az egyedül levő szenvedő (és aki szenved, az szenvedésében a legnagyszerűbb társ, a leggondosabb ápolás mellett is csak egyedül van) az elérhető és a megidézhető kapcsolatokból, mozzanatokból, emlékekből életarányos világot teremtsen magában. És Zelk Zoltán költészetében ez a csoda sikerült A „meszelt égbolt” alá záródott költő nem betegségéről, fájdalmairól panaszkodik (arról is természetesen, de csak annyira, amennyire ez a jelen pontos meghatározásához szükséges), hanem az élet kapcsolódásairól vall. A sivatagi másodperc a maga kietlen végtelenségébe fogadja be egy élet számtalan kapcsolódásának tágas világát. Benépesül a pillanat: a távolság nem elválaszt, de közel hoz, belőle feltámasztható az egész eddigi élet. Egy ország hullámzik körülötte, múltjával és jelenével. A magányos Zelk elképzelhetetlen: ha éppen nincs mellette senki, a versek hozzák a régi vagy új barátokat és általuk szenvedő élete oldódhat az elmondható versben. Túl a fájdalmakon, a beteg kiszolgáltatottságain.

Zelk Zoltán kései verseiben kettős rétegzettség alakul, mondódik. Egy pontos helyzetleírás, a „meszelt égbolt” alatti létezés tényeinek és valóságos jelenbeli kötődéseinek rögzítése és egy az emlékekből alakított stilizált világ. Az egyik szűkszavú, a létezés „csontvázát” felmutató; a másik színgazdag, csupa kép, mozgás. Az egyik a konkrét jelenhez köt, és ezt a jelent alakítja át időn kívüli állandó „sivataggá”; a másik a múlt időben meghatározottan, mégis korszakokon áthaladva alakul, átformálódik: idejét és alakját változtatja szemünk előtt. Az egyik pontos tényrögzítés, a másik egy élet „költeményének” tovább írása, újabb variációkban való megidézése. Szinte annak a két versalkotó módnak a szintézise ez a kötet, amely a pályakezdést (barátaival együtt: pályakezdésüket) meghatározta: a szürrealizmus és az új tárgyiasság. Ezen a költői fokon az egyik az élet gazdagságának, az emberi összetartozás nagyszerűségének kifejezőjeként, a másik a veszélyes élet- és léthelyzet leírásának, elviselésének eszközeként kap újra hangsúlyt, új szerepet. Olyan tökéletes, az élet dialektikáját a maga teljességében átélő és kifejező versszerkezetet alkot ezáltal Zelk, mint amely például az Azon a tisztáson című versben tűnik fel. Először csak egy színfolt, egy színes emlék jelentkezik – ez még csak a fata morgana:

 

Az a tisztás, mit egyszer

vonatablakból láttam,

körötte tocsogó fák

a napfény-pocsolyákban,

emlékszem, olyan nyár volt,

 

A folytatás: az emlék a jelen ellenpontjává stilizálódik, álomi tájjá, a vágyott elérhetetlenné:

 

tudom, ott olyan nyár van,

az ágak soha ködben,

sohase zúzmarában,

 

De mielőtt szétesne a világ az emlékezőre és a vágyott elérhetetlenségre, hirtelen egy jelenettel összefogja a költő a kettőt: egyszerre ismét összeszövi és szétválasztja az élet folyásának és elfolyásának tényét:

 

öregasszonyok ülnek

mint fal mellett a bálban,

ifjú magukat látják

ahogy suhogó táncban,

így járják fűben ülve,

rezesbanda fúvásban,

míg lelkük le nem roskad

izzadó boldogságban!

 

A Sirály című „hosszúversének” halottsirató emlékezése, az otthona vesztett, magára maradt ember jajkiáltása, és a Meszelt égbolt szenvedésre épülő életszólítgatása kiemelte Zelk Zoltánt a hozzátársított panelekből. Kritikusként valaha Vas Istvánnak, szintén a jelen meghatározóit rögzítő és az élet folyamatosságát megvallató és megvalló kötetéhez, az Önarckép a hetvenes évekből címűhöz és Mándy kései életértelmező beszélyeihez társíthattam. Versében példázattá mondta, hogy a szenvedés, a betegség, a napi életből való kizártság még akkor sem fokozhatja le, deformálhatja sorsszerűen az emberi megnyilvánulásokat, ha kiindulásként e sors panaszait veszi sorra a költő. Mert az élet mindig több, értékesebb, mint a szenvedés fájdalma.

Zelk köré sorsa sok nehéz buktatót telepített. Életében még a látszólag felemelő epizódok is buktatóvá váltak, és fordítva, a másokat elpusztító szenvedés és megaláztatás belőle az életszeretet és a baráti kapcsolatkeresés szólamait csalta életre. Utolsó évtizede azután ennek szellemében átrendezte körülötte a hagyományt. Verseivel és megépített kapcsolódásaival szerintem az emberség megszólalásának olyan szólamait formálta ki, amelyekhez utókora képes lehet kapcsolódni.

* Megjelent: Parnasszus (Zelk Zoltán – redivivus), 2011, nyár, 37–44.