Képekből szőtt gondolat

 (Tornai József versbeszéde)*

 

Két jelzés érkezett valaha, ifjabb éveimben hozzám Tornai Józsefről. Mind a kettő furcsán extrém, mégis mindmostanáig emlékezetes maradt számomra. Az egyik egy öntudatlan olvasói reagálás, a másik politikai szűrőn átvilágított szakmai ráfigyelés. Kezdjem az elsővel, amely mégis életre szóló szakmai kihívást jelentett számomra. Egy gimnazista tanítványom találata. Irodalmi színpadra hozta a verset, mint felfedezését, nem Tornai Józsefet méltatta általa, hanem egy versnek az ő számára való sugárzását hangsúlyozta, el is szavalta vagy százszor, szerte a városban, megyében. Máig bennem maradtak A neon erdők mögött című vers oly ellentétes világokból összeálló képei. Most az Aranykapu kötetben találtam rá, mint régi ismerősre.

Kiindulása: az ember születése egy modern ipari tájban. Szavalva ez volt a könnyebb: a borsodi iparvidékhez hasonló képekkel egy földhöz ragadt világot érzékeltetni:

 

Itt születtem:

a mélységben vaslemez-szörnyek,

olajkút, penészes tégla, füst.

Gyárkéményekre vad, szerelmes nő

fél mennyboltnyi arca süt.

 

Pocsolyaszemű utak,

távvezetékek, vonatok és autók, autók!

Itt születtem:

fullasztó szén,

acél és benzinrobbanás vagyok.

 

Ha csak ennyi lenne a vers, sohasem emlékeznék vissza rá. És sohasem kerestem volna vissza a múltból. A folytatás élt jobbára bennem: egy mítosz feltámasztása – variációja. Egy nagyon erős politikai ellentmondás mitikus kinagyítása. Erről már nehéz volt akkor a közönségnek valami elfogadhatót mondani. Azért is ivódott belém, mert mindig gondolkoznom kellett, mivel, hogyan magyarázzam. Sőt, hogyan hívjam fel a közönség figyelmét, hogy itt egy nagyon is figyelemre méltó jelenet következik:

 

A neon-erdők mögött egy férfi

jön istene hullájával,

rozsda csurog mellemre a hajáról,

repülő zúg rám:

tavaszi madárdal.

 

Az egyértelmű lehetett, hogy a kép kiindulása a két ostromot is megélt költő emlékezete, és az ezzel összekapcsolt Pietà kompozíciója. Annak a férfigyászra hangolt változata? Avagy Nietzsche Zarathustra béli látomása: „Az isten halott”? Vagy – tegyem ma hozzá — továbbgondolása, amit akkor én még nem ismertem, Heidegger gondolkodásában a Nietzsche mondása: „Isten halott”. Egy biztos: a mítoszok világa jön át a képből, valami nagy-nagy fájdalmat közvetít az amúgy is kietlenre hangolt szülőföld-leírás mellé. Vagy mégsem? A fájdalom mögött nemcsak a halott Isten képe él (micsoda paradoxon: halott él!), hanem valami életre serkentő erő sugárzik ebből a halottat hurcoló képből? Holbein? A Dosztojevszkij megfigyelte halott Krisztus, a feltámadásra erőgyűjtéssel. Két ostrom után is lett magyar újjáépítés?! Lehet feltámadás? Milyen áthallásokkal?

„Repülő zúg rám”. Akkor még közeli emlék. De kettős pont vezet belőle a tavaszi madárdalhoz. A Walkür szerelmi diadallal teli tavaszi dala, avagy Siegfried erőtől duzzadó természeti zsongása? De benne már az elvégeztetettség is: Wotannak az örömöt felülíró kényszere? Rend, amely a reményt öli meg? Az akkor (1956 után és 1968 előtt) kimondhatatlan. A „lánctalpas nap”, amely a vers végén a „kormos beton-réteken” jár? Hogy is vagyunk ezzel a nappal? Mitikus erő? Erőszak? Vagy a szerelemre késztető hold-nő kiegészítője?

És végül is ki ez a megnevezetlen kérdező és leíró én? Mi vár erre az énre ebben a mitikusan meghatározott és ugyanakkor mindennapian gépekkel idegenre berendezett – ma úgy mondanánk: szlamosodott — világban? A mitikus vér a roncsok között rozsdává devalválódik. Nem Parszifál Istenvére, hanem a hullából kihulló pusztulás mérge? A hold-nő mindent betöltő deleje és az égető napsugárzás kettősségében megjelenő dramaturgia? Ebben az időben íródik regényben-drámában Fejes Endre Rozsdatemetője is.

Összeállhat-e a kettős sugárzás alatt egy mai emberi létezés, ebben az erőszakos és elgépiesedett világban? Születhet-e mindebből a halált is előresejttető tavaszi dal, vagy egy reményteljes, majdani áldozattá váló ifjú Siegfriedet kísérő madárdal? A veszélyeztetettségét elmondó énben létezhet-e újjászülető ember? A mindezt leíró egyes szám első személyből alakulhat-e mai ember, aki magára veszi a mítoszi örökséget és éli szabadon újra szerveződő mindennapi életét? A tét: ez az én, aki: itt születtem. Ebben a nem szeretem világban:

 

A gépek évszakain talán nyugodtan

sustorog előre a jövőm.

Le-föl hordja a szél a lelkem,

tapadó port az utcakövön.

 

Minden van benne, de minden ennek a vannak a jelképe is egyben. Ami sehol sem lehet, mégis itt van, benne él a versben. De ennyire bizonytalanul? Ennyire biztonságát keresve! Pontosan leírható, amely a megrögzítése pillanatában pillanatnyi és mégis időtlen lesz. És ez egyszerre nem szeretem, bárha reményt is keltő? Kiszolgáltatott és mégis jövőt váró? Bele lehetett zavarodni!

Ahányszor beszéltem róla, mindig valami mást találtam mondani. Lehet, hogy ma, a nyolcvan éves Tornai Jóska kineveti azt a fiatal tanárt, sőt lehet, hogy mostani énemet is ezekkel a bizonytalan magyarázatokkal. De magára vessen! Én mindezt bele látom-hallom most is ebbe a versbe, sőt költészete egészébe.

 

* * *

A második jelzés egy irodalmi matinén hangzott el, ahol Szabolcsi Miklós Tornai valamelyik „megfejtő” kritikusáról jegyzi meg dicsérően: kimutatja az álbonyolult mitosziságról hogy csupán mesterséges bonyodalom. Nagyon bennem maradt, ha még ma is ennyire élesen emlékszem a mondatra. Kihívta ellenkezésemet, felfigyeltetett Tornai költészetére. Azóta keresem Tornai életművében a „bonyodalmat”. De most már tudom, hogy ezt a költészetet nem megfejteni kell, sokkal inkább: átérezni. Átvenni verseinek izgalmát, belső lüktetését. Beleélni magamat versei képvilágába, hagyni magamat eltévedni benne. Nem rejtvényt keresni ebben a hivatásszerűen a költőemberre magára vett világban, hanem benne élni, ha kell, átvenni az ősi félelmet, amivel az ember valaha is szerte tekintett, és keresni segítségével az erősítést, amely eligazíthatna engem is létezésemben. Hiszen mindenhonnan „repülő zúg rám”, mindig a maga aktuális formájában. A jelen mindig vészekkel van tele. A látható világ, az emberi szemmel befogható kozmosz nem kevesebb, nem kisebb, mint amit mára a tudósok össze tudnak okoskodni. Az akkori és a mai ember tudása a husáng és a repülő különbözősége. De az idegrendszerünk ugyanaz maradt. A félelmen túl mindenkor meg tudja érezni az autentikus időt is: amelybe beleolvad minden kétely és minden biztonságélmény. És benne él az igény: megkeresni a túllépési lehetőséget önmagunk ugyanakkor állandóan szűkülő körén. Mert amit nem tudunk kijjebb tágítani, az ránk szűkül. És benne félelmeink csak megnövekszenek.

Örök vitám Tornaival, a kereszténységét mint vallást megtagadó valahai hívővel ezáltal a vers által oldódhat. Nem okoskodik, nem vitatkozik, benne az ősember – vagy kedvelt indián barátainak – szeme működik. Képeket lát. Képeket rak össze. A képek mindig súlyosak, mint a zsoltár. „Minden lépése zsoltár-ütem: / Halotti zsoltár”. Amint Ady meg az ősember képes volt félve-szűkölve biztonságra vágyva, „Sírván a Sion-hegy alatt” széttekinteni: látva látni. És ezzel a látással eltelni. Mint az elmúlt század vele kortárs nagy művészei: a festők.

Mennyivel könnyebb lenne megfesteni ezt a verset. Ipari tájnak, de amolyan alföldi mester módszerével, aki mindenben a mítoszt is megérezteti. Mintha Kohán György szemével. Biztosan nagyon egyszerű lenne ez a kép szerkezetében: itt egy ipari táj, benne egy létezése értelmére rákérdező bizonytalan ember, nők sütő fénye emészti, erőszak nyomasztja – és mégis csak remél. Az éjszakában vagy valami nappalban? Ahol egyszerre a kétféle égitest, a nőarcú hold és a perzselő nap a mitikus meghatározó. Ott áll ez az énné készülő ember: mint az ősember, vívódva istenével, veszkődve érzelmeivel, és félve az éjszaka rémeitől; és mint a modern ember, akinek a hatvanas években is volt mitől félnie – nemcsak a természet erőitől.

 

* * *

 

Tornai ha nem verset ír, ezért beszél az általa elképzelt festők nyelvén. Így juthatok végre 1988-ban megjelent festőregénye, A páva szépsége. Egy gyulai festő följegyzései közelébe. Nálam volt gépiratos formájában hosszabb ideig. De becsapott, ahogy ismertetői is becsapják az olvasni akaróit. Nem festőkről szól ez a regény. Kohán György is csak alkalom arra, hogy Tornai sajátos látásmódjáról beszélhessen. De jó, hogy újra kézbevettem! Persze soha nem hagyott nyugodni. A vers és az esszé között egy csoda ez a könyv. Majdnem olyan lazán mégis szigorú komponálással születik, mint Szentkuthy Praeje. Mintha írása során a mindenkori mai penzum idején még nem tudná, holnap mi is fog következni; bárha egészében mindig is tudta, legelső leírt szava idején is, miről fog írása egész ideje alatt eszmélkedni. Mindarról, amit addig is, azóta is verseibe zár. Minden egyes penzumában szabadon-fesztelenül kérdez rá a létezésre. Saját magáéra? Az emberére? Létezésére az író-festő-gondolkodó ősembernek, aki a legmodernebb ismeretei birtokában is megmarad legősibb emberi lénynek. Mint a neon-erdők mögött a létezése értelmét faggatóan születő költő. Nem posztmodern rejtvényfejtő, de nem is modern gondolatszerkesztő konstruktívista gondolkodó. Egy mindenét merészen kitáró, mindenre rácsodálkozó, percenkénti rezdüléseire rákérdező, ugyanakkor kiszolgáltatottságát éppúgy érzékelő, mint szabad akaratáért megküzdő barlangi vadász.

Két barátról és egy metafizikai felhangokkal telített, mégis ízig-vérig erotikával töltekező szerelemről szól a regény. Egyben a létezés mágikus-metafizikus erőterének kiképzése. Ádám és Éva oltára – amint a regénnyel egyidős verskötetében is nyomon követhetjük a szerelem nap-hold vonzású ár-apály hullámzású emberen túli, emberbe záródó erejét. A két barát vitája: miként lehet feldolgozni azt, ami túlmutat az emberen, mégis csakis az ember súlyos pillanatisága. Tárgyiasság, amely az egyszeri egyetlen embert összeköti azzal a kozmikus bukolikával, amely egyben teremtménye is és ugyanakkor teremtője is magának ennek az egyes embernek. A két festőbarát: a két véglet, amely mégis egyetlen ember egyszerre kétféle kivetülése. „Szerintem nagyon jó, hogy te fested a nonfiguratív, jelszerű képeidet, én meg a mágikus dolgaimat”. Látványos elkülönbözések – szavak szerint. Teóriában. De valójában: ugyanannak az egyszerre ősemberi és legmodernebb intellektuelnek, a hol erre, hol meg amarra széttekintőnek az eszmélkedési módja. „Igazad van, festeni kell. A többi nem a mi dolgunk” – lesz a megkülönböztetés záradéka. És ha a festeni szót az élni kifejezéssel behelyettesítem, máris kiemeltem a két festőbarát vitájából a lényeget: már nem festők, már nem két ember – hanem csak egyetlen ember, aki a maga szerelmét éli bele ebbe a létértelmezésbe. Amely nem a filozófia nyelvén szólal meg, de a barlangi ember felfedező szenvedélyével keresi meg a maga helyét az univerzumban. Amelyről még nem tudja, mert nem tudhatja, hogy milyen „nagy”, milyen „végtelen”. Csak annyit tud, amennyit minden pótszer és tudós spekuláció nélkül csak lát. És amiben a maga módján tendál a félelemtől a biztonság felé. Az egyedüllétből a biztonság irányában. Biztos akar lenni ebben, a vele beszédbe elegyedő burokban. Ő maga csak befogadó. A külső világ beszél hozzá: vagy meghallod, vagy megérted, vagy fel tudod venni a kapcsolatot. A vagynak a másik oldala a semmi. Van az is. De abban minden elveszíthető. A tudás megmaradhat. De mindaz, ami felé tendál, elérhetetlen lesz. Lesz husángja, és repülője, lesz festménye, lesz családja is, sőt barátja is – fogalmakkal körülírható. De nem lényegi mivoltában létező.

A regény ős-modern embere a könyv lapjain ebben a hullámzásban él. Egyik véglete: „te mindig egyedül akarsz élni?” A kívülálló kérdező ezt fogalmilag érti, a kérdezett lényegében éli meg, mindjárt az első lapokon. „A létezés jeleivé összevont képeket” tud-e megélni, vagy (megint csak a vagy másik oldalán!) csak képeket csinál, éli a maga mindennapi lényegtelen életét. „A mítosz, amire az ősi kultúrák gyakorlata fölépült, darabokra szakadt Európában, álmítoszok persze jöttek, ezek azonban csak kultúratörmelékeket dobnak ki magukból. Innen az a nem-valódiság érzés, ami engem is fojtogat”. Ennek ellenében éli vissza magát a szövegben a mítoszok világába. Címkék alatt álmítoszok lappanganak, a valódi mítosz címkézhetetlen. Az én tudja, megéli, nézői körülbeszélhetik. Íme: „Absztrakt festő? Nem, nem olyan, aki csak a geometrikus elvontságokat szereti. Hanem? A természeti formák elvontságait, szerkezetét, a kozmikusakat, jelképeseket. Akkor inkább konstruktivista? Igen, de ahhoz túlságosan sok meleg színt, eleven lendületet összpontosít a képeibe. Nem tudom pontosan megmondani, hova tartozik. A megemelt valóságot festi, a dolgok mögöttit vagy a bennünk, csak bennünk élőt. Talán szürrealista is, meg expresszionista is. Ezek az irányzatok, iskolák nem fontosak, nem különülnek el benne. […] a gondolkodás és a festés elválaszthatatlan egymástól. Minden rajzával-képével lapozott egyet önmagában, ösztönösen és tudatosan betűzgette létezése mondatait. Meglátszik ez a még fölismerhető természeti és emberi formákon is: a hold hold, a fa fa, az állatok elkülöníthető állatok. De elszakadt már a korai képein is a természeti alakzatoktól. Valami feszültség tölti meg a csak önmagukban létező tájakat, alakokat. Fájdalmas feszültség ez, hosszú ideig föloldhatatlan”. Nem tudom pontosan megmondani, és „nyilvánvalóan meg kellett találnia a formai kulcsát annak a félelmetes belső és külső élménynek, amitől képei robbanásig telítődnek a megszokottabb festői nyelvezet keretében”. Ez a külső szemlélő és az ítész szava. A Szabolcsitól valaha hallott „rejtvényfejtő” bravúr torzképe. Amikor a kérdezgető ember elengedi a megfigyelt kezét leírásában.

Nemrég mondta Tornai, kikérte valahai megfigyeltségének dokumentumait. És meglepődött: gondolatait, melyeket a Belvárosi Kávéházban baráti körben fejtegetett, mily pontosan, szinte az eredetinél is összeszedettebben olvashatta vissza. Igen okos és művelt barátjuk írta a jelentéseket. Jó lenne, ha – akár ennek a könyvnek új kiadása mellett – megjelentetné a jelentés szövegeit. Joga lenne rá, hiszen sajátjai. A baráti vita fegyelmező erejében hogyan fejtette ki létkereső ámulatait, melyeket könyvében aztán „szépirodalommá” varázsolt. Felszabadított. „Menekül ő is a mestersége csapdája elől”. Különben az egész Belvárosi Kávéház anyaga együtt is érdekes lehet. Koruk legmagasabb és legkülönbözőbb intellektüeljei miként csaptak össze, vívták szellemharcukat. Tornai regényében ennek nyomaira ismerhetek. Ez hullámzik benne: csodálatosan feloldva az esszéíró Tornai vitatkozó állásait, és egyben oltárra emelve verseinek földközeli misztikáját.

Egy hosszabb idézet, amint ez a regény szövegébe simul: „Fontosak lettek a metafizikai dolgok, a megfoghatatlan, de némelykor kinyíló jelenségek – semmi vallásosra ne gondolj, hiszen éppen az tisztázódott bennem, hogy az igazi metafizikai átvillanások fényénél már az is sok, ha azt mondom: isten. Mert semmit se tudsz mondani ezeknek a jelzéseknek a tartalmáról. Egyet tudsz: vannak. Hogy van a dolgoknak egy második jelentése. Ez a második jelentés borzasztó biztonságot ad, mert azt jelenti, hogy nemcsak te vagy, meg a természet van, hanem valamilyen mélyebb réteg is a létben. De már ez is nagyon sok, már ez is belemagyarázás talán. Ez a második jelentés azonban végképp fölöslegessé és szomorúvá tesz (ahogy a Buddha-szobrok mosolyognak!): a semmit, a halált, az ürességet éppúgy el kell fogadnod, mint a legnagyobb szeretetet és erkölcsiséget. Ez a metafizikai élmény kinyit, és nyitva tart: egyetemessé teszi kis létezésedet. Nincs öncsalás, kifogás, menekülés többé: szemben állsz valamivel, és lecsupaszodsz a végső kérdésekig, állapotokig: születés-virágzás-szeretet-fogamzás-nemzés-szemlélődés, szépség-harc-csalódás-öregség-magányosság-betegség-halál. Ez a metafizikai sugallat nem föloldás, mert tele van ellentétekkel, sőt, éppen azt világítja meg, hogy mindig kettősségekkel harcolva vagyunk valamik, valakik: (metafizikai-materiális) (testi-szellemi) (jó-rossz) (fény-sötétség) (értékes-értéktelen) (férfi-nő) (szeretet-gyűlölet) (közelség-távolság) (idő-időtlenség) (semmi-minden) (mikrokozmosz-makrokozmosz): folyton ezek közt vergődünk. Az egység: álom – de mi egyre csak erről álmodunk. Talán ez a legfontosabb a barátságban is: az „analogie universale” (Baudelaire), hogy van mégis valami egyetemes hasonlóság közted és köztem, s ezért szeretjük és keressük egymást.”

Ebben a nem esszészerű, de szépirodalmi felszabadultságban még az Isten is (ekkor nagybetűvel!) odaülhet mellém, betöltheti éjszakáimat, felváltva a metafizikus (érzéki és mégis mitikus) szerelmi álmokkal. „»In the upper room my Jesus«, te jóságos Isten! Ennél szebben nem nevezheti meg a lélek örömét, hogy megtalálta, akit keresett! – Valóban meg lehet találni? – szólalt meg az én síksági kételyem. – Azt én nem tudom, én se találtam még meg, de az Isten néha jelt ad. Ezt tapasztaltam, érted, ezt éreztem, s enélkül nem tudnék élni. Egyébként teljesen magányosak vagyunk. Ez a huszadik század botránya. Nemcsak a haláltáborok ténye, ez a magányosság is botrány. Ez a mi nagy bűnünk: a magunkra maradottság. Ez az istennélküliség. Az Istennel élő ember nem lehetne, nem volt magányos a középkorban, mikor még Assisi Szent Ferencék tudtak hinni, érted? A magányossá lepusztult ember követi el a legembertelenebb bűnöket a másik ellen. Nem volna szabad magányosaknak lennünk.”

Létezésünk hogyan oldódhat így fel? „Hogy ha van is isten: hagyja, hogy szabadok legyünk, szabadok, mégpedig létünk mélyéig, a tökéletes jóság és szeretet meg a tökéletes gonoszság és gyűlölet végletességéig.” Isten itt már ismét kisbetűvel! Ilyenkor a magányra ítélt ember beszél. Ebből a világtudatból leng ki a könyv érzelmi-értelmi hullámzása, ár-apály szemlélődése. Ámulásai. „Istenre várni – a szerelmesedre várni: ez a teljes élet”. A teljesen szabadon hagyott létező, és a „kozmikus ünnep” megélése – ez együtt adja a szöveg nyugtalan hullámzását. Nem regény, nem történet. Szereplői hozzátesznek-elvesznek az alakuló lét-tájékozódáshoz. Ahhoz, amit nem rejtvényfejtéssel, nem a posztmodern labirintus Ariadne-fonalával kell felfejteni. Az egész megélésével lehet csak átvenni. Mint régi biedermeier szerelmesek, akik egymás kezéről tudták átvenni a fonalat anélkül, hogy annak szerkezete felfejtődhetett volna.

Mit kapott Tornai versével (verseivel) és könyvével létezéséből – eddig erről beszéltem. Miként telítődött fel a létezés átélésével. Kérdés: miként tudja átadni mindezt. Meg tudja-e tenni azt, hogy „nagy képeket, átlagon felüli remekeket csak az festhet, aki semmivel se törődve belepusztul művébe. Nem számít, hogy fizikailag mégis életben marad az ember, bár a testi, idegzeti áldozat se mellékes, amit ilyenkor meghoz: az a lényeg, hogy szellemileg, értelmileg, a fantáziájában valóban megszűnik létezni, mire a képével elkészül, mert mindenét odaadja, amije csak van. Üres, kifordított zsák, halott és senki az eleven vérével táplált mű mellett. Nem tudjuk, mikor vagyunk képesek az életnek erre az átadására; nem tőlünk függ, hogy belehaljunk a munkánkba. Csak amikor már megtörtént velünk, akkor fedezzük föl a törvényt: létet csak létért lehet kapni”.

Mintha Gottfried Keller Zöld Henrikjének Szabó Lőrinc által is kedvelt igazságait hallanám. Valahai diákom versre felfigyelő értése, és az én mostani könyvolvasásom igazolhatja vissza Tornai József legjobb pillanatait. Kisugárzása az elmúlt, a mi századunk fontos üzenete: „létet csak létért lehet kapni”. Ezért örülök, hogy általa a „neon-erdők mögött”-be pillanthatok.

 

* * *

 

Írásom megjelent, Tornaitól pedig megtudtam, hogy a regényből általam idézett mondatok kegyelmi állapotban, amerikai ösztöndíjas idején lejegyzett lapokról vándoroltak a regénybe. Valóban köztes állapotot hoznak vers és eszmélkedés között. Ekként pillanthatunk egy ember létezésének legmélyére akaratlan. Ily módon vezethet önmagunk megértése felé egy önmagát magyarázni akaró ember.

* Megjelent: Parnasszus, 2010, ősz (centrum – Tornai József), 66–71