Egri kihívások

(A Parnasszus-táborban)*

Immáron elmúlt egy évtizede, hogy az úgynevezett irodalmi életből, kritikai tevékenységből eltávoztatott egyetemi feladataim ellátása, egy bölcsészkar megszervezése, doktori iskola elindítása és a Szabó Lőrinc Kutatóhely megszervezése. Éppen ezért merész kihívásként fogadtam a Parnasszus szerkesztőjének felkérését: látogatnék el egy előadás erejéig a 2004 évi egri Parnasszus-táborba. Szabó Lőrinc útjára kérdezett rá a mai költészetben, mintegy mentőövet dobva a költészet újabb vizeiben elkövetkező fejest ugráshoz. Egerben az újabb versek és költők közötti tájékozódásomról – a fejest ugrásról – adtam számot. Ezúttal a mentőövbe-kapaszkodás két mozzanatát adnám közre, két – ad hominem írott – levélben. Az első a meghívó főszerkesztőhöz szól, szerkesztői szerepét, vállalását végiggondolva, a másik a szintén vendégül látott Tornai József költészetéhez és gondolkozásához kapcsolódik, egy múlt évi beszélgetésünk folytatásaképpen.

 

  1. Kedves István!

 

Mindig gyanakodtam, amikor a kor nagy teoretikusára hivatkozva kijelentették, hogy Auschwitz után nem lehet verset írni. Jobb szeretem Halász Gábornak az elmélészi szerénységét, amikor a „líra haláláról” kesergők ellenében leírta a mindazon pillanatig a költészet történetében felmérhető eseményeket, majd hozzátette: hogy ezt követően mi következik, azt nem tudhatom, azt majd a költészet gyakorlata dönti el. És neki lett igaza, temetés helyett feltámadás következett, a költészet egyik módozatát felváltotta egy másik, a nagy Nyugat-nemzedék után klasszikussá érett a következő generáció, eredményüket elsőként éppen ez a Halász Gábor regisztrálhatta, alig egy évvel híres vitairata megjelenése után.

A költészet öntörvényű valami, sokszor együtt halad a történelemmel, másszor éppen szembefordul vele. Ha kell, a rettenetet mondja ki, máskor – még rettenetesebb körülmények között – éppen vigaszt nyújtóan jövendöl virágzó életet a romok felett. A modernség – a más időkben is sokszor felkapott terminus legújabb megjelenése – idején (mondjuk Baudelaire vagy Dosztojevszkij után, T. S. Eliot és Ezra Pound haláláig, nálunk Arany Jánostól Weöres Sándor távoztáig) három féle alkotói módot vélek leírhatónak: 1. A monologikus jelleg a szöveg egyértelmű végigmondásának, a kompozíció megalkotottságának igényével jelentkezik; az ember és világa értelmezésében fellépő zavarok leírása a hagyományos európai kauzális gondolkozás módozatainak segítségével. 2. Az irodalomtörténet során a legtöbb szövegben, minden időben jelenlévő dialogikus jelleget a szerzők preferáltan kezdik alkalmazni. Szövegeikben szembeállítják a grammatikát és a kauzális logikát. A műalkotásban ezáltal a grammatikailag rigorózusan megalkotott szöveg önmaga ítélet-jellegét kérdőjelezi meg. Ad absurdum: egyazon szövegen belül egyszerre jelenik meg állítás és annak a kétségbe vonása. Az embert és világát felmérő hagyományos európai gondolkozásmód megoldatlanságainak tudatosítása. Samuel Becket címadásával metaforikusan szólva: Fin de partie. 3. Ennek feloldásaként jelentkeznek a szintetizált jellegre való különféle poétikai törekvések. Céljuk a gondolkozásmód „dialogikus” határhelyzetéről való elmozdulás megszervezése, a „hézag”-ok kitöltésére alkalmazható módozatok felkutatása. A személyiség feloldhatatlanként feltűnő válságának felmutatása ellenében a személytelenségben való feloldódás lehetőségeinek feltalálása. A tragikussal szemben az elégikus szerkezet megszerkesztése. Ennek a dialogikus és szintetizáló jellegzetességnek a párbeszédét Gottfried Benn és T. S. Eliot költészetének elkülönbözésével jellemezhetem. Bárha az általam vázolt három jelleg elméletileg külön-külön leírható, történetileg mégsem határolható el egymástól, önálló irodalomtörténeti korszakolásuk szerintem nem jelölhető. Jellemzésükre annyit jegyezhetek meg, hogy egymást irreverzibilisen feltételező kategóriákként jelennek meg a tizenkilencedik-huszadik századi modernség történetében. Ennek a sémának két további epizódja azután karakteresen elkülönült. Az avant-garde, amely a monologikus és a dialogikus jelleg átmenetét kísérletezi ki olyan monumentális alkotásokban, mint – a szinte egy időben keletkező – Transzszibériai próza, a Prufrock, a Mauberlay vagy a Margita, illetőleg – egy évtizeddel később – A ló meghal a madarak kirepülnek. És a posztmodern, amely a szintetizáló jelleg ad absurdum való végiggondolása, az alkotónak szerkesztővé való átminősülése által, a szövegek egymást kiegészítő, opponáló illetőleg értelmetlenül egymásra meredésének folyamatát szervezi a gyönyörszerzés megvalósulásává.

Mindeközben volt nemcsak Auschwitz, hanem két világháború, két öbölháború, balkáni háború, a nácizmus mellett a bolsevizmus, a gulágok, szeptember 11. És a világ mindegyik tájékán tudnának a maguk régiójából hasonló borzalmakat kiegészítésül tovább sorolni.

Közben a versek születnek, szaporodnak. Nemcsak helyi jelleggel, de világirodalmi értékként befogadhatóak is. És most itt állunk, teoretikusok, versmagyarázók: befogadókként gyönyörködők. Itt vagyok jómagam is, Halász Gábor okos gesztusába kapaszkodóan. Csak kérdezni tudom: hol állunk, hogyan állunk a versekkel? Nem magamtól, de a költők gyakorlatától. Fogjam kézen azt a fiatal költőt, aki most, a huszadik század után mer egy olyan folyóiratot szerkeszteni, a Parnasszust, ami csakis versekből illetőleg versekről írottakból áll össze. Nem beszélve a költőről, aki egy év hónapjaira hangszerelt versciklusával (Egy év) ugyanezt a merészséget követte el: kiemelte a verset az időből, szembesítette a történelem időtlenségével, jelezve, hogy mindaz a borzalom, amit huszadik századi sajátságnak hiszünk, az emberi történetiség állandó velejárója úgyszintén. De ellenében az emberi létezés sajátja a gyönyör, a nyugalom és a harmónia is. Ezáltal hinni tud a létezés értelmében, és ezt a hitét képes megosztani mindegyik olvasójával is. A magam számára legalábbis hiteles és ihletett felszólításként fogadom mind a szerkesztő vállalkozását, mind a költő látomását. Meggondolkodtat, és beledob az általa érzékelt örvénylésbe. Rám is kérdez: vajon én magam, milyen „egy év”-et állíthatnék össze a magam történeteiből? Ha pedig kérdezni tud egy szöveg, akkor feltételezi, hogy van kit kérdezni. És ha a kérdés egyben a másik ember – mindenkié, külön-külön – válaszát is feltételezi, akkor már nem beszélhetünk a líra haláláról. És természetesen a világ haláláról sem.

 

  1. Kedves Jóska!

 

Nagyon örültem, hogy életműved apropójából tarthattunk 2003 tavaszán konferenciát Nyíregyházán. Verseidet évtizedek óta szeretem, de önéletrajzi eszmélkedéseid valamint későbbi tanulmányaid, köztük az Akadémián elmondott gondolataid Szabó Lőrinc A hitetlen büntetése című verséről azt mutatták, hogy mind az irodalomtörténeti vizsgálódásaim, mind személyes-világnézeti problémáim párhuzamosan haladnak írásaiddal. Ami a poétikatörténeti helyzetet illeti, azóta megírtam A nyugati gondolkodás „hézagai” a poétikában című tanulmányomban (végső változata megjelent a „Ritkúl és derűl az éjszaka” című, Harc az elégiáért alcímű kötetemben), a személyes érintettségemre való választ pedig – ahelyett hogy elmondhattam volna a konferencián élőszóval – a közbejött „malőr” következtében egy éjszaka fogalmazgattam magamban a nyíregyházi intenzív osztály plafonját nézegetve. Sajnos reggelre elment az erőm, hogy leüljek a mellém hozott laptophoz, és lekopogjam gondolataimat. Ez utóbbi adósságom azóta is fájdalmas hiányt jelent a számomra. Miután pedig visszajutott hozzám, hogy elbeszélésem után te is várod ezt a levelet, – mégis csak rá kell szánnom magamat a vitairat elkészítéséhez. Ugyanis ez a levél vitairatféle lett volna: egy folyó két oldalán állva kiáltunk át – folytatva az este abbahagyott beszélgetést –, erősítve vagy csak kiegészítve egymást.

Könnyű addig, amíg csak poétikáról vitatkozunk. De ha már legszemélyesebb hitünk meglétének illetőleg elvesztésének fázisairól kell beszámoljunk, máris bizonytalanságba juthatunk. Szabó Lőrinc a Tücsökzenében írja meg hite vesztésének ifjúkori történetét, és úgyszintén ott érezteti (Az Árny keze címűben) a hiány fájdalmán túl a visszatalálás reménykedését is. Te önéletrajzi könyvedben követed ezeket a stációkat.

Most én következem, aki – bárha egyszer a Vigiliában (körkérdésre válaszolva: Mitől félünk? Miben reménykedünk?) már elgondolkoztam – eddig erről valójában nem is beszéltem. Idézzem ide akkori gondolataimat:

 

„A félelmet ki kell ismerni. Hogy úrrá lehessünk (talán) felette.

Én kétszer tanultam meg félni. Előbb fizikai értelemben. Utóbb teljes valómban.

Először – ezt már régebben megírtam – a háború idején. Amikor Gyöngyöst bombázták.

Addig azt hittem: mindennek rendje van. Akkor rádöbbentem: véletlenek vesznek körül. Ekkortól lett kiszámíthatatlan számomra az élet. Addig: szólt a sziréna, bújtunk az ágy mellé (az tán véd a repesz ellen), mentünk a pincébe. És – kis város lévén – nem történt semmi. Akkor: játszom az udvaron. Hallom: gyorsuló, erősödő ritmusban robbanások. Soha nem hallottam, de tudtam, és rohantam anyámhoz: bombáznak.

Nem szólt a sziréna. Csak körben robbanások. A légnyomástól a búra leesett a lámpáról, ágyról sezlonra, nem tört össze. Mindenki ezt csodálta. Csodálhattuk: voltunk. Véletlenül megmaradottak.

A félelem: a biztonság hiánya. Gyöngyös bombázásakor az emberi rend biztonságát vesztettem el magam körül. Ekkortól félek.

Megrázóbb: amikor a katekizmus biztonsága került veszélybe.

Talán 1951-ben. Akkor már Egerben éltünk. Elsős gimnazista lehettem. Apám régi vágású értelmiségi. Mérnök. Társaság nálunk. Téma: az akkori új rendszer. Amolyan ’reakciós’ beszélgetés. Apám teljes meggyőződéssel: képtelenség, amit ezek mondanak, hogy nincs Isten; mindegy, hogy minek nevezzük, Buddhának, Mohamednek, Jézusnak, – Istennek lennie kell. Nem filozófiailag fejtegette, csak a maga józan eszével mondta, mintha azt mondaná: a jég hideg, a tűz meleg. A gyakorlat embere volt. Hittel mondta, hívőként. Makacson.

Számomra mégis, ez a félálomban hallott mondat végzetes lett. Én ’filozófiailag’ fogadtam. Számomra sem volt kétséges Isten létezése. Ezután sem. Gyakorló katolikus voltam, maradtam. De ha az én katekizmusi Istenem megjelenési formája bizonytalan, akkor mi lesz velem? Hisz a személyes létezést, túlvilágostul nem minden vallás ígéri. Mi az én helyem a világban? Lehet-e személyes kapcsolatom az Istennel? Lehettem akkor tizenöt éves.

Évekig kiégett, üres kráterben, holdbéli tájon éltem. Ma is előttem a mindennapos reggeli utam Egerben az iskoláig, amit vacogva teszek meg. Nem a tél, de a csillagűr hidege tart fogva. Épp akkor adta kezembe földrajztanárnőm Jeans A csillagos ég titkai című könyvét. A távolság lett élményem. Elemi erővel, félelemmel. Vacogtam, létezésemben. (És álmomban az egri vár kazamatáiba menekültem az atomháború elől.) A félelem körülvett. Mindenben. De az én félelmem nem gondolati természetű volt, nem megfogalmazható: állati nyüszítés, az elveszettség fájdalma.

Párizsban, Pierre Székellyel, a Henry Moore utáni szobrászat egyik legjelentősebb alakjával beszélgetve fogalmazódott meg bennem: a művészet olyan ’dimenziókba’ hall át, amelyet gondolkozásunk képtelen felfogni. Mint az imában, az alkotásban is ’a nagy Bumm’ előttre emlékezik az ember? Vagy azt érzékeli, ami körülvesz ugyan minket, csak nem tudjuk érzékeinkkel felfogni? »Csak titkon érző lelke ohajtva sejt«.

A legkétségbeesettebb Isten-kereső költő pályáját követem több évtizede. A művészet célja: vágyni a biztonságra. Megmenekülni az állati félelemtől. Átélni a teremtés biztonságát. Számomra a művészet legemelkedettebb pillanata: félelmektől körülmart életünk vágyott ellenpontja.”

 

Az Isten-tudat éltette bennem a ragaszkodást vallásomhoz. Nem elvontan, hanem gyakorlatilag is. Ami persze nem azt jelentette, hogy rendszeres kapcsolatot tartottam a templommal (pláne azután, hogy annak már lazult a demonstrációs jelentősége a hivatalosság ellenében). Éltem, mint apámék, és mint más keresztények. Lazább-kötöttebb vallásos keretek között. A rendszerváltás előtti pillanatban – demonstrációs jelleggel – ismételten megjelenítettem vallási kötöttségemet, egy szemeszteren át pedig Ady vallásos verseiről tartottam szemináriumot. Könnyű volt ez számomra, hiszen a Szabó Lőrinc-antológia (A Sion-hegy alatt. Ady Endre istenes versei) alapján mutattam be a legkeresőbb-legbizonytalanabb költő Istenhez-kötöttségét. Sőt túlmenve: Szabó Lőrinc keresztényi keresését is leírtam. (Lóci ijedten kiáltott fel, eddig csak „fasisztának” szokták apámat titulálni, most meg még hívőként is próbálod bemutatni. A jezsuita Szabó Ferenc pedig, aki sokszor végiggondolta a költő küszködő hitetlenségét, szintén túlzottnak érezte magyarázatomat. Elképzelésem, hogy a jezsuitát a protestáns Hegedüs Lóránttal vezessem fel egy hitvitára, meghiúsult.) Ekkor kapcsolódtam a Vigilia körkérdéséhez is. Ugyanennél az íróasztalnál fogalmaztam, utóbb egyik tanítványom végezte el az Ezra Pound-i feladatot: rövidített, pontosított a szövegen. Keresztúton álltam, a Szabó Lőrinc-i Harc az ünnepért gondolkozási helyzetében. Úgy érzem, erről a poétikai helyzetről adsz számot te is könyvedben.

 

* * *

Amint Szabó Lőrinc, és interpretációjában te is a Harc az ünnepértig eljut, ugyanezt egy nagy fizikus is végiggondolja. Schrödinger a „megérthető véletlen” megértésének illetőleg integrálásának útján vezet a nyugati gondolkozás „hézagaihoz” (die Lücken). Legrövidebben akkor járok, ha saját szavaival mondom el gondolatmenetét.

„Szerintem itt (a fizikában), akárcsak ott (a történelemben), fáradozásaink megbecsült eredménye a vizsgált tárgy egyre világosabban taglalt, szemléletes összképe, amelynek összefüggéseit jól értjük. Az összefüggéseket itt és ott egyaránt tökéletesen szétrombolná, ha az igazság iránti túlzott aggodalmaink miatt úgy éreznénk, mindent el kell hagynunk, amit az érzékek közvetlen ítélete nem igazol vagy kívánatra nem bizonyítható, ha kénytelenek volnánk minden állításunkat úgy megfogalmazni, hogy az érzékelésekkel való kapcsolatuk közvetlenül megnyilvánuljon. […] arról van szó, hogy valahányszor emez történik, utána amaz következik. Igen röviden kifejezve: régebbi tapasztalatainkat írjuk le, azzal az állítással együtt, hogy ezek adott esetben ugyanabban a sorrendben és kölcsönös függőségben ismétlődnek meg. Ez az állítás nem üres szó, hanem a leírás lényeges része. Ezenkívül rendszeres, mindig újra szükséges járulék, amely nem ’váltható meg’ egyszeri kijelentéssel. Ez a ’valahányszor’ ugyanis nem minden eseménysorra igaz, csupán egyesekre; ám vannak más eseménysorok is. Az a lehetőség, hogy a természeti történések olyan törvényszerű eseménysorokba rendezhetők, amelyekre a ’valahányszor’ érvényes, önmagában is olyan dolog, amelynek szeretnénk az okát ismerni. Lehetséges ez? […] Az érthetőségi doktrína lényege, hogy az események vizsgálata során mindig olyan észleléseket és megfigyeléseket gondolunk együvé, amelyek a szükségszerűség kapcsolatában állanak. Kibogozzuk a kauzális láncokat, és ezeket nevezzük csupán lényegesnek. A valóságos életben azonban mindig sok száz kauzális lánc keresztezi egymást, s így állandóan olyan események találkoznak, amelyek nem állnak egymással megérthető kapcsolatban, amelyek együttes bekövetkezését a természettudományos gondolkozásúak véletlenszerűnek látják. Olyan dolgokról van szó, mint egy napfogyatkozás és egy csatavesztés; egy fekete macska, amely balról keresztezi az utat, és az ugyanazon a napon bekövetkezett üzleti balsiker. De olyan dolgokról is szó van, mint a Baselen való átutazás közben egy elgázolt kutya miatt lekésett vonat, aminek következtében ugyanaznap egy isztambuli távoli ismerősömmel találkozom és ez (logikai szubjektum továbbra is az elgázolt kutya) egész jövendő életemet új útra irányítja; vagy egy konflis, amely éppen akkor halad el az épület előtt, amikor a második emeleti ablakból egy kisbaba egy lámpaoszlop tetejére esik, s az elszakadó ruhácska úgy fékezi le esését, hogy a konflis tetejére, onnan a bakra pottyan, és egy zúzódással megússza (az utóbbi eset apám családi krónikájából származik). De még az ilyen kivételes eseményektől eltekintve is, mindenki, aki egy jól ismert életutat, például a sajátját, pontosan megvizsgálja, azt a benyomást nyerheti, hogy az okozatilag össze nem kapcsolt események vagy körülmények véletlen egybeesése igen nagy szerepet játszik, sőt tulajdonképpen az érdekes főszerepet, amelyekhez képest az átlátható kauzális láncok szerepe triviálisabbnak tűnik, mint az a mechanizmus, amely a tulajdonképpen szándékolt előadás hordozója, az a billentyűzet, amelyen a néha szép, néha hátborzongató, de mindig értelmes harmóniát lejátsszák. Ez arra a következtetésre vezethet, hogy az érthetőségi dogmatika, bármilyen ésszerűnek látsszék is, a minket érdeklő összefüggéseknek csupán egy kicsiny, mégpedig a legtriviálisabb részét tárja föl, míg a főrész megértetlen marad.” (Die Besonderheit des Weltbilds der Naturwissenschaft [megjelent a Was ist ein Naturgesetz? Beiträge zum naturwissenschaftlichen Weltbild című kötetében, R. Oldenbourg Verlag, München–Wien, 1962.; magyarul: Válogatott tanulmányok, ford.: Nagy Imre, Gondolat, Bp., 1970. 221–326.)

Szabó Lőrinc egy másik természettudós-filozófus intését követi inkább, Bertrand Russellét (The Problems of Philosophy [A filozófia alapproblémái] című könyvének Fogarasi Béla által 1919-ben készített fordításából): „Hogyan ismerjük meg egy adott esetben, hogy hitünk nem téves? Ez a lehető legnehezebb kérdés, amelyre nem is lehet teljesen kielégítő választ adni”. Sokáig a Szabó Lőrinc-i módszert is jellemzi a russelli konklúzió: ,,a kívánt kriticizmus […] az, amely a látszólagos ismeretnek minden egyes részét érdeme szerint megvizsgálja, s megtart mindent, ami ezen vizsgálat befejezése után is ismeretnek látszik” . A Harc az ünnepért és az Összes versei 1943-as összeállításában Szabó Lőrinc a nyugati gondolkozás természettudományos kauzalitás-elvének szélső „csapdájába” jut. De mindez jelen lehetett – a később vádként rá visszahulló – hangos beszélgetések során is, amelyekben a lehetőségeknek csak ezt a szűk-kauzális változatát volt hajlandó követni. A „csodát” nem tudja ekkor gondolkozásába, de poétikájába sem befogni. Mint írtam monográfiámban is a Harc az ünnepért módszeréről: a valóság tárgyszerű leírásából indul, végiggondolja az összes variációt körülte, de végül – „büntetésként” – visszakényszerül a kiindulás leírható tárgyszerű eseményéhez. Gondolok a Lecke, az átformált Vezér, a címadó Harc az ünnepért című versekre, és természetesen az általad végiggondolt A hitetlen büntetése című versre leginkább. Valamint az Amphytriontól és a Macbethtől a háború utáni Troilus és Cressida illetőleg az Andromaché és A bahcsiszeráji szökőkút fordításaira, és a Naplójában legerősebb ostrom előtti verseként emlegetett Buddha válaszol címűre. A kétségbeesés logikája mentén szerveződik ezeknek a verseknek a poétikája. (Megjegyzendő, hogy a harmincas évektől a Szabó Lőrinc költészetében megjelenő „keleti” versekben – szerintem – csak etikai következtetései okán emeli költészetébe narratológiailag a tematikát, a témák felhasználtsága nem lépi át a nyugati természettudományos gondolkozás kauzalitás-elvét. Mint például a Sivatag című, analitikus gondolkozású Baudelaire-adaptációnak is felfogható versében egy sztoikus ihletésű – Schopenhauer által is használt – Seneca-idézettel válaszol a Szfinx az európai utasnak a létezés értelmét faggató kérdésére:

 

“Az örökkévaló világnál

többet ér egy perc életed.”

 

“Egy perc örömöd többet ér,

mint a Föld minden szenvedése.”

 

A háborús világégés közeledtével utóbb maga a költő sem tudja, honnan-hogyan származhatott a versbe ez a sugallatos válasz: „Azt azonban ma sem tudom, magam sem tudom, hogy az idézett két sornak mi az igazi jelentése, az érzelmi értelme. Hogy gúnyos, keserű, cinikus, megalkuvó, biztató, kegyetlen, léha vagy kétségbeesett, vagy mi egyéb volt, milyen lehetett az a lélek, az a tapasztalat, amely ezeket a sorokat súgta válaszul a kérdésemre.” Imigyen jellemezve a határhelyzetet, amelyet mégsem lépett át a vers: nem a létezéssel, hanem a történelemmel, a most-pontokra szakadó időben létezéssel szembesítve az egyes ember egyes történéseit, az európai gondolkozás kiemelt időpillanatainak értékelését adva. Naplójában pedig, egy Puskin-verssel találkozva írja Budapest ostroma után: „Egyáltalán a vallások és istenek; lásd A hitetlen büntetése! – Különben Puskinnak is van egy egészen hasonló problematikájú hosszabb verse: A hitetlen. Többen felfedezik a puskaport, többen vergődünk ugyanabban a csapdában”. Szabó Lőrinc „csapdának” nevezi, amit Schrödinger „hézagként” jelez.)

Ennek a határhelyzetnek a leírása a te tanulmányköteted, mind az Adyra, mind a Szabó Lőrincre, mind pedig önmagadra való vonatkoztatottságával.

És itt jön a Schrödinger – és az általa idézett Aldous Huxley – felkínálta lehetőség: Idézem Schrödingert: „véleményem szerint a görög természettudományos gondolkodás valóban helyesbítésre, »a Kelettel való keveredésre« szorul”.

Szabó Lőrinc számára ugyanez egy sajátos Mohamed-történet olvasásának lesz az eredménye. Egy régi esszékötetben Mohamed történetét találja keletről, nyugati interpretációban. William Bolitho (1890–1930) könyvében (Twelve Against the Gods. The Story of Adventure. 1929. Mahomet, Penguin Books, 1939. 99–124.) beleakad egyetlen mondatba: “that the mountains where David was walking joined with a sublime bass in his songs”. Le is írja gyorsan 1945-ös Naplójába: „Mohamed szerint: »a hegyek, melyek közt Dávid sétált, fenséges basszusokon beleénekeltek a szent király zsoltáraiba«”; majd hozzáteszi: „Ez szép”, és az egésznek máris címet kreál: „Pillanat”, – az „egy perc életed” értelmezése szerint. Majd hosszan formázgatja a verset. A címet is alakítgatva, ezáltal keresve a poétikailag is megfelelő jellemzést: Pillanat, Séta, Mikor minden; végül: Hálaadás. Ennek a szépnek keresi meg helyét, immár nem tematikailag, hanem poétikailag. Az angol értelmezésű, racionálisan politikatörténeti „Mahomet”-életrajzból kiemeli azokat a megtépett életére kisugárzó, attól független „szép” szövegeket, amelyek éppen az európai gondolkozás hézagait tölthetik ki. Nem témabeli elhelyezést, hanem poétikai megoldást kezd keresni számukra. „Séta vagy valami efféle”. Séta térben, kultúrában és időben: számbavétele a világ szépségeinek és összekapcsolása az emberi sorssal. Ott adódik mindjárt a 91. Szúrában:

 

By the Sun and his rising splendour

By the Moon when she followeth him

By the Day when it sets out his glory

By the night when it covers him in darkness

By the Heavens and him that made them

By the Earth and the Soul. …

Verily he that purifieth them is blessed

And the contrary is he that corrupteth them.

 

És következik a szépséget és gyönyört kiemelve mondogató vers, az 55. Szúra:

 

Besides these there shall be two gardens

Which then of the signs of the Lord will ye deny?

Of a dark green,

Which then of the signs of the Lord will ye deny?

In each two fountains of welling water,

Which then of the signs of the Lord will ye deny?

In each fruit: dates and pomegranates,

Which then of the signs of the Lord will ye deny?

In them women, smooth, lovely,

Which then of the signs of the Lord will ye deny?

Black-eyed damsels kept in pavilions,

Which then of the signs of the Lord will ye deny?

Whom no man has yet enjoyed, nor even a Djin

Which then of the signs of the Lord will ye deny?

The Believers shall lie with them on green rugs

Which then of the signs of the Lord will ye deny?

And lovely soft carpets,

Which then of the signs of the Lord will ye deny?

 

És ha nem a verseket, akkor pedig a Mohamed-hagyomány költői jellegű idézeteit emeli ki Bolitho szövegéből: a már említett Dávid-zsoltáros szöveg mellett egy másikat, „That one thing is his taste for women, which he now indulged generously. Instead of Khadija he now possessed, as the nucleus of a gracious party, the little Aisha, twelve-year-old daughter of Abu Bekr, whose own testimony in her old age was that »the prophet liked three things most, women, scent, and eating, but mostly women«”. Ezt már az elkészült versről jegyzi be Naplójába: „Zem-Zem, Aisha és egyebek a Mikor minden versben: a Twelve Against the Gods könyvből szedtem őket, már régen. Még a Mohamed-idézetet is, hogy »kiváltképpen a nők…«”.

Ebben a gyönyörök világában való sétának a kiegészítése az ima, az 1. Szúra, amely szentesíti a szép viszonylatoknak a poétikai megjelenését:

 

Praise be to Allah, the Lord of creation,

The merciful, the compassionate

Ruler of the Day of Judgment

 

Szabó Lőrinc nem a vallásos elkötelezettségét olvassa a szövegnek, hanem a benne és általa megjelenő különbséget, a másfajta út lehetőségét ismeri meg:

 

Lead us in the path,

The Path of those to whom thou hast made promises

Not of those you are angry with, who walk in error.

 

De ehhez az ember helyét is definiálnia kell, az egyes helyzetét az őt körülvevő viszonylatokban: erre vállalkozik ugyanekkor fogalmazott szonettjében, a Mégis isteni? címűben, elismételve naplójegyzetét a „szörnyeteg”-ségről, „őrült”-ségről, „gyerek”-ségről, mely az összeomló világban a „szép” versbeemelésén fáradozik. Csakhogy versében már átváltoztatja a minősítést, mintegy felmutatva az új poétikai eredményt:

 

Ijedten nézek magamba: beléd:

mégis hős vagy? Nem-földi származék?

Mégis isteni, mint az örök Ég?

 

Miután mindezt elvégezte magában, befejezheti a „Mohamedes”-ként emlegetett verset is, követve egy elkülönböző poétikai utat: Hálaadásként nevezve meg versét.

A „szép” szövegek halmaza egy új költői személyiséget formáz, összekötve a gyönyörhívő, biztonságot önmagába gyűjtő héroszok szavait önmaga kiteljesedő megálmodott reménykedésével: „Ima a gyönyör, a gyönyör ima”.

1945-ös Naplója tanulsága szerint Szabó Lőrinc az életrajzi mélypontról poétikailag tudja magát kiemelni. A tragikus költői analízis mélypontján ugyanis felfedezi az európai költészet nyitottságát, az általa sokáig opponált aspektusokra felfigyelve. Az európai költészetnek általa korábban csak ideológiai megkötöttségében látott formátumait szabadítja ki a maga számára. Az egyik ilyen poétikai birkózás éppen Shelley költészetének újfajta befogadása lesz, melynek végeredményeként lefordítja Az Óda a nyugati szélhez című rapszódiát, és közben rátalál arra a poétikai helyzetre, amely a személyes tudatot közvetlenül szembesíti a létezés rendjével. Kikerülve az ideológikumot. (Külön tanulmány tárgya lehetne a költő 1945-ös Naplója alapján ennek a poétikai birkózásnak a végig gondolása.). És ezt követően végig gondol a maga számára az Örök Barátaink második kötetével az európai költészetben egy olyan poétikai lehetőséget, amely az analitikus meghatározottságú pesszimizmus ellenében a létezés egészére való rákérdezés nyitottságát szabadítja fel. A történelemben létező, az etikai meghatározottságú személyiségképpel ellentétben a létezés mikéntjére való rákérdezés szabadságát teszi meg poétikája meghatározójává. Olyan újfajta sajátos poétikai szintézist gondol végig, amely egyszerre alkalmazza az európai költészet létlátomását és a keleti költészet örömelvét.

A poétika kiemeli ebben a költői modellben az emberi létezést a történelmi meghatározottságból. Ami az autentikus időben történik, annak emanációjaként jelenik meg a műalkotás. A most-pontokra-szakadt időben a költői szövegek és a vallások eseményei történelemmé rendeződtek. De ahogy akár a vallások eseményei is a létezés egészében, egyfajta abszolút időben – a történelmi elkülönbözésektől eltérően – akárha egyetlen megvalósulásként is megszerveződhettek, a történelemben megjelenítve más-más időpillanatban, más-más történetben realizálva, más-más kultúrkör anekdotáiban megjelenítve egyetlen jelenet különböző arculatát prezentálhatták (a teremtést, bűnbeesést, büntetést követő megváltást isteni önfeláldozással), ugyanúgy a poétikában a szövegek egy-egy alkotói időpillanatban egységesülhetnek, egymást kiegészítően munkálhatnak egybe. Éppen a Tücsökzene idején hangoztatta Szabó Lőrinc, hogy ő nem stílusokban (= történelemben) gondolkozik, hogy az alkotás klasszikus eredményekben összegeződhet, egy műalkotás vagy jó, vagy nem. Ebben a szintézisteremtő alkotói gondolkozásban alakítja ki Szabó Lőrinc a maga klasszicitását, és érez rá ezzel párhuzamosan a vallásokban megnyilatkozó közös vonásokra. Fedezi fel a létezésben a „csodát”, és a költészetben ennek megformálhatóságát. Kiemelve a történelemből, az állandó számonkérések nevelődési rendjéből. Baránszky-Jób Laci bácsit felháborítva: „»Jegyezd meg magadnak, minden költő olyan világosan akart írni, mint Horatius, csak nem tudott«. – Meglehetősen különösen hatott rám ez a történelmietlen felfogás, amelyről egyébként az Örök Barátaink két kötetének tematikus, minden történelmi szemléletmódtól idegenkedő elrendezése is tanúskodik” (Élmény és gondolat, Magvető, Bp., 1978. 133.).

Olyan felszabadulás következett el a keleti világ (a Dávid zsoltárait és az Evangéliumokat is magába szívó) vallásos tematikából kinyíló költészetének hatására 1945-ben Szabó Lőrinc költészetében, amely kiszabadította az egyik európai költői hagyomány tragikus szorításából. Létrehozott egy olyan új poétikai pozíciót, amelyik kiemeli az embert az etikai-történelmi megkötöttségből és az antropológiai létezés tudatában olyan kérdezésmódot teremtett, amellyel a személyes létezést szembesíteni tudja a létezés mikéntjével. A semmi és a minden egyszerre átélhető kérdezésmódját alakítva pályája folytatásához.

A keleti és nyugati vers mélység és magasság változatossága benne élt a költő teljes pályaképében, személyes sorsában, fordítói tevékenységében és legfontosabb alkotásaiban. Ideológiaként, máskor pedig poétikai befolyásként. Aztán egy személyes és történelmi kataklizma hatására, egy esszé olvasása után egyetlen vers, a Hálaadás ötletéből kiindulva megteremthette egyik legfontosabb teljesítményét, a Tücsökzenét és enged mostanra bepillantást számomra műhelye talán legrejtettebb mozzanatába.

Miért lehetett fogékony Szabó Lőrinc erre a poétikai megoldásra? Mert pályakezdésétől felkészülten fogadta ezt a megoldást. A Föld, Erdő, Isten, a Harc az ünnepért, a Tücsökzene tulajdonképpen arra a poétikai szerkezetre épül, amelyet a Hálaadás egy adott pillanatban modellál. A költő, amikor megteremtette ezt a „Pillanat”-ba foglalt „Sétá”-t, tulajdonképpen az európai gondolkozásnak ahhoz a vonulatához kötődött, amely mindenkor fogékony volt egyben gondolkozásmódja „hézagai”-nak kiegészítésére, a goethei értelmezésű világirodalom átfogására. Annak a programnak a követésére, amelyet Schopenhauer éppen az európai gondolkodás példázataiból formált meg: „Jeder Tag ist ein kleines Leben, – jedes Erwachen und Aufstehen eine kleine Geburt, jeder frische Morgen eine kleine Jugend, und jedes Zubettgehen und Einschlafen ein kleiner Tod” (Aphorismen zur Lebensweisheit. Hg. von Rudolf Marx. Stuttgart: Kröner 1974, S. 147)

 

* * *

 

Szabó Lőrinc „csodához” vezető poétikai útját egy szívműtét utáni állapotban gondoltam aztán újra át. Az ember létezésének „csodá”-jával ismerkedett meg, nem nevelődésének történetével (annak grádicsait is végigkövetve persze), hanem a 4. Zsoltár 9. versének szavaival helyezkedve el a létezésben: „Békességben fekszem le és legott elaluszom; mert Te, Uram, egyedül adsz nékem bátorságos lakozást” (lásd az Esti ének nehéz időkben címmel az 1896-os Czeglédi-féle javított kiadás szerinti kiadást, amely alapján énekelhette már a diák Szabó Lőrinc is). Ebben a poétikailag is hitelessé formált metafizikai mezőben idézi egymás mellé a protestáns gályarabok történetébe rejtve a finnek szabadság-reményének jelszavát („candida pro causa ense candido”), az evangéliumi emmauszi jelenetet („Maradj velem, mert beesteledett!”), Buddhát és a szúrák világát. Már személyesen, önmagára vonatkoztatva.

Persze könnyebb, és biztonságosabb a gondolkozás a poétika útjain. Haki letér erről, személyes magánmezőkre jut. Ezért volt magamban mindig vitám Balassa Péterrel, Halálnaplóját olvasva. És most erre a mezőre kerülök én magam is.

És ezzel zárul a kör. Ami a válságot kiváltotta, és ami bennem is a „nyugati gondolkozás hézagait” jelenetezte, az mostanra az ellenkező partra vitt át. Végre megszűntem – ebből a szempontból – történész lenni. A most-pontokra-szakadt idő („az életet adja, adja, egyszerre csak abbahagyja”) Isten-képlete helyett ráéreztem – kegyelmi állapot? – az autentikus időben létező világra. Az idő megszűnésére. Ha feltételezem, hogy a világ maga az isteni mű, akkor minden benne történő esemény csak a mi szemünkkel történeti jellegű. A levés az állandóan van állapotában egyszerre kezdet és vég. Ami Jeruzsálemben a Golgotán történik, ugyanaz ugyanúgy lehet Buddha királyfi vagy Zarathustra élete és halála, és írássá változása a homéroszi és hésziodoszi világképben, a Tao-ban vagy a Koránban. Az adott kultúrkörnek megfelelő közvetítéssel. Az isteni lényeg emanációja a földi létezésbe, a történelem bűneinek feloldozására. Ha nincs időszámítás, akkor mindegyik egyszerre történhetett, legfeljebb más leosztásban. Az Isten jelenléte önmagában, megnyilvánulása a történelmi időben. Feloldozás a világban lévő szenvedtetésekért. Átbillentése a létezésnek az áldozat oldalára. A védettség megteremtődése. „És mi köztünk lakozik”. „Ővele, őbenne és őáltala”. Mert történetté és szöveggé kell leosztódnia, ha a történelmi létezést akarja átölelni.

A költő megformálhatja a „hőst, szentet, királyt”? Az Írások „jó hírt” hordozhatnak? A kegyelmi állapot az írások által a védettségbe vezethet. A reformációt megelőző időben azt mondták, a Biblia egyéni olvasása a pokolra vezet. Amióta „Az Isten meghalt”, épp fordítva, a történések vezetnek a pokolba, és az írások személyes elfogadása, magyarázata vezethet ki a történelemből, a létezésben való egyszerre személyes és személytelen benneléthez. A tánchoz például, amely a primitív létezésnek éppúgy vallásos bennelétét éli át, mint a modern művészet közvetítését Zarathustra táncától a Sacre de printemps Sztravinszkij-Gyagilev-i változatáig és éppen Ady A nagy Cethalhoz címzett változatáig, amint ezt egyik doktoranduszom éppen most gondolta végig. A poétika okosságát is kétségbe lehet persze vonni. Gottfried Benn az Eliot-i költészetben megfogalmazódó biztatást annak ellenére is elutasította, hogy személyre-szóló humanista biztatását – személyre szóló vert helyzetében – komolyan vette. Tudom, Jóska, a „zúgó Élet partján” vívunk.

Ezt mondtam volna el a konferencián. Talán akkor még bizonytalanabbul. Erről beszéltem Egerben is, utalva beszélgetéseinkre.

 

 

  1. És most zárásul hadd küldjek egy ismeretlen Szabó Lőrinc-fordítást az egri Parnasszus-tábor résztvevőinek. Az újonnan a Petőfi Irodalmi Múzeumba került hagyatékban találtuk, kéziratban, és két gépírásos, pontosan kézzel javított példányban (V 5487/13. szám alatt):

 

 

A kopogó tűz és a Paradicsom

(Összevont részlet a Korán 100. és 86. szúrájából.)

 

Az irgalmas Isten nevében!

A kopogó! Mi a kopogó? Ki érteti meg veletek, hogy mi a kopogó?

Azon a napon olyanok lesznek az emberek, mint a felriasztott molypillék és a hegyek, mint a rengő, színjátszó, tarajos hullámok.

Csak az lesz boldog, akinek jó tettekkel nehéz a mérlege; s akinek serpenyője könnyűnek találtatik, annak a pokol torkában lesz lakása.

És tudjátok, mi a pokol torka?

A tűz, a legizzóbb tűz!…

Bizony mondom, láncokat, kalodát és pokoli tüzet készítettünk a hitetleneknek.

A hívőket pedig, akik Isten szerelméért enni adtak a szegényeknek, árváknak és foglyoknak, mi is megvendégeljük az Isten szerelméért.

Szép kertben, selyemruhákban fognak pihenni és párnáikon nem érzik majd a nap hevét és az éj fagyát.

Hüvös árnyék és gazdag gyümölcsök fognak föléjük borulni, hogy könnyen leszakíthassák.

És pohárnokok járnak majd közöttük, ezüst kupákkal és kelyhekkel és üvegtiszta ezüstedényekkel, melyek akkorák lesznek, amilyennek a hivő kívánja.

És bort és gyömbérvizet kapnak majd az üdvözültek a Zalzabil forrásból.

És örökké hamvas fiatalság áll majd szolgálatukra, aranyhímes, zöld selyem- és bársonyruhában, és elszórt gyöngyöknek hiszed őket, ha rájuk nézel, és ahova csak tekintesz, nagy birodalom vesz körül és gyönyörüség mindenütt.

 

Fordította: Szabó Lőrinc

 

És Szabó Lőrincnek egy rádióban elhangzott, eddig még publikálatlan szövegét ugyanebből a múzeumi hagyatéki letétből (Isten és a világ, I. Istenes versek minden földrészből. 1940. március 25., húsvéthétfő, 17.35, Bp I-en):

 

„Az ember metafizikai élményeinek változatosságát próbáljuk most bemutatni egy félórányi versben. Az emberiségnek az istenhez fűződő személyes, hogy úgy mondjam privát kapcsolatát, azt a viszonyt, amelyet a költészet szőtt a szívek és a túlvilág közt.

Az óriási anyagból félóra alatt csak mutatót lehet adni, még akkor is, ha – mint most – nagyrészt elhagyjuk azokat a darabokat, amelyeket szerencsére mindenki jól ismer. Ami azonban elhangzik, remélhetőleg így is megérezteti a téma évezredeket és világrészeket átölelő gazdagságát.

A költők sokszor voltak tudósok és papok. Rangjukat ezen a téren is kifejezőerejük mélysége és tisztasága szabja meg, nem a tételes mondanivaló. Nem vallásoknak és rendszereknek, hanem azoknak az ösztönöknek a papjai, amelyekből maguk a vallások és világképek születtek. Amit a teológia, a metafizika, a kozmogónia, a lélektan, sőt az ismeretelmélet és a természettudomány megmunkál, azt az érzelem és a képzelet jogán, rendszer és módszer nélkül, egy kicsit a maga nyersanyagának tekinti a költő is. Isten végtelen téma, minden út hozzá vezethet. Akiben van fantázia, az akkor sem tud hitetlen lenni, ha annak hiszi magát. Ateista verset még nem írtak; s ahogy a modern fizika sugárzássá differenciálja az egész anyagi világot, úgy finomul szellemmé a földi matéria sok tüntetően materialista költeményben. A szerelemben és minden misztikumban mindig istennek vagy isten modifikációinak a mágnese borzongatja a költők idegeit. Még esetleges kételyük, lázadásuk és panteista önistenítésük is csak új és rejtettebb kísérlet a csöndes vagy rettentő titok, az igazság megközelítésére és megvilágítására; s ebben is nem egyszer filozófusoknak és egyházatyáknak a rokonai.

A megállapításaik persze nem pontos tételei, még kevésbé dogmái a kereszténységnek vagy régi és távoli világvallásoknak; csak képek, behelyettesítések, fogalmak, »pszichologizmusok«; végeredményben csak szavak. De hát tehetünk-e róla, hogy minden szellemi életnek szavak az építőkövei? S nem mindegy, hogy mint költő képekkel és jelképekkel népesítem-e be az angyali és ördögi világot, vagy absztrakciókkal, mint a filozófus? Az absztrakciók is démonok!…

Igen, a költő csak szavakat mondhat; de ezek a szavak néha az Igének, a Logosznak a szavai.”

* Megjelent: Parnasszus, 2004, ősz, 94–108.