Churchill – a példázat

Indult 1997 nyarán Skóciában egy folyóirat, the Europe Quarterly névvel és „A New Voice For A New Europe” programmal. Mindjárt az első szám körkérdéssel fordult néhányunkhoz. Eredményéről imigyen számol be:

„We asked a cross-section of distinguished figures in European scholarship and public life to answer the following question: Which man or woman has made the most outstanding contribution to European civilisation in the twentieth century? We made it clear that it was not necessary for the person selected to have been born during this century – a caveat which was designed to permit the inclusion of, say, Anton Chekhov, who died in 1904. Actually, no one included Chekhov, but someone did bend the rules to slip in Leonardo da Vinci. This entry was disqualified with regret.

We suggested that the nominee could be a statesman, a writer, a scholar, an artist, a theologian, a scientist. We just devoutly hoped that it wouldn’t be Hitler.

Only one of the selected panel of experts failed to enter into the spirit of the contest. Step forward, Patrick F. Wallace, Director of the National Museum of Ireland. »European civilisation cannot and should not be assessed in Eurovision Song Contest terms,« he thundered from Kildare Street, Dublin. Well, they know all about the Eurovision Song Contest in Dublin.

The result of the poll are:–

  1. Winston Churchill
  2. Albert Einstein
  3. Francis Crick and James Watson

Sigmund Freud

Pope John Paul II

Pablo Picasso

  1. Mikhail Gorbachev

Karl Popper

Andrei Sakharov

See overleaf for opinions in full.”

 

Magam örültem, hogy véleményemmel a győztesek közé kerülhettem, idézem:

 

Professor Lóránt Kabdebó

Dean, Faculty of Arts, Miskolc

University, Hungary

Winston Churchill

For me Winston Churchill is the most outstanding personality of the century. He proves that even in an emergency – or simultaneous emergencies – it is possible to solve problems successfully and adhere to the rules of democracy at the same time. John Lukács’ book about Churchill set a positive, reassuring example for me in the critical moments of my life some years ago.

 

Gondoltam, ezzel vége. Nemsokára telefonhívást, majd fax-üzenetet kaptam a szerkesztőtől, de kívánságát levélben is pontosította:

 

25 November 1997

Lorant Kabdebo

Dean of Faculty of Arts

Department of the History of Modern Hungarian Literature

Univesrity of Miskolc

H–3515 Miskolc Egyetemvaros

 

Dear Professor Kabdebo

 

You will recall, that in April of this year I asked you to take part in a survey for the inaugural issue of the Europe Quarterly. I asked you to nominate the man or woman whom you thought had made the most outstanding contribution to European civilisation in the 20th Century. You very kindly responded and nominated Winston Churchill, who it turned out received most votes. I hope you received a copy of the Journal from us in which your response was published.

I was very struck by your recommendation, in particular your statement that Churchill represented the power to solve problems, even great ones, while adhering to the rules of democracy. Being Hungarian, I could understand why you would put such store by the democratic process: a process which we in the old West often, sadly take for granted. I was further intrigued by your admission that John Lukacs’s book about Churchill had, in some way, obviously offered you some comfort at a critical moment in your own life. I thought immediately that there must be an interesting story behind that assertion.

I am currently commissioning the third edition of the Journal due out at the end of January, and one of the themes I am working on, is »heroes«. I am publishing a piece from Professor Zassoursky, in Moscow, on his first meeting and impressions of Graham Greene, and a piece from Portugal about Mario Soares. And I was wondering whether you might be willing to expand on the impact Churchill and that biography has had on your life. How old were you during the war? How aware were you of Churchill at that time? He is not without his critics in Britain and other European Countries, so what is it you see in him that we might be overlooking? These are just a few of the questions which spring immediately to mind. The piece would be about 1500-2000 words in length and would be for the Lives section.

I do hope that you will be willing to consider this idea. I cannot be the only person who read your survey response and wondered to what you were alloding.[…]

I look forward to speaking to you soon.

Your sincerely

Maggie Lennon

Editor

 

Erre a felkérésre írtam meg a következő választ, Baránszky László költő barátommal és Szili József kollegámmal konzultálva. Elküldött szövegem magyarul imigyen hangzik:

* * *

Járja Magyarországon egy vándoranekdota, még egyik, nemrég meghalt jelentős írónk könyvének szövegébe is beleíródott. Egy közép-európai látogató csodálja a brit világban oly természetesen létező zöld gyepet. Kérdezi a látogató nagy tudálékosan: hogyan tudják ezt életben tartani. Ugyan, nem kell ehhez semmi, csak az eső és évszázadokig meghatározott módon nyírni. Dehát éppen ez a bökkenő, mondja a látogató. Az évszázadokig garantálható ismétlődése a dolgoknak. Ehhez kell egy olyan világ, ahová idegen katona Földnélküli János óta ellenséges szándékkal nem tette – nem tehette – lábát.

Pedig az angliai és a magyar alaptörvény szinte egyidős: a Magna Charta 1215-ben, a magyar Aranybulla 1222-ben keletkezett. Magyarországon akkortól kezdve állandó átjáróház volt: idegen hódítók egy-két évtől százötven évig változó időtartam szerint tartották „ideiglenesen” megszállva az országot. És ez nemcsak Magyarországra vonatkoztatható, de egész Közép-Európára, sőt, hogy személyes körömet tágítsam, ugyanez vonatkozik a Kaukázus vidékére is, ahonnan örmény származású családom vagy háromszáz éve települt Magyarországra. Őseim számára ez a Közép-Európa jelentette a biztonságot. Az egyik erdélyi fejedelem egy tatárok felégette város helyét adta a betelepülő menekülteknek, és azok az orosz Szentpétervárral egy időben felépítették Európa másik – bár jóval kisebb – körzővel-vonalzóval megtervezett barokk városát. Marlborough herceg európai hadszíntereken diadalmaskodó háborúival egy időben. Az említett fejedelemség akkoriban török érdekszférába tartozott, fejedelmét is a szultán ültette trónjára. Pár év múlva Habsburg hercegség lett, 1848-ban létrejött uniója Magyarországgal és egy év múlva az anyaországgal együtt a Habsburg-monarchia része lett, majd az első világháborút követő békerendszer hatására unióra kerül a Román királysággal, – ma is a Román köztársaság része.

Tudom, Skócia történelme korántsem volt annyira kiegyensúlyozott, mint Angliáé, de azért az utóbbi évszázadokban hasonlíthatatlanul előnyösebb világban élnek mondjuk a közép-európai térséghez viszonyítva. Legalábbis innen, mifelőlünk imigyen látszik.

***

Az első világháború után Európa és Amerika legelőkelőbb szellemei mérlegelték egy újonnan feltűnő politikai uralmi forma, a messianisztikus személyi diktatúra esélyeit és következményeit. Az amerikai-angol T. S. Eliot a Coriolanus-töredékekben, Ezra Pound már a Mauberleyben („Caliban cast out Ariel”), Stefan George az új birodalmat megálmodó látomásaiban, Majakovszkij a forradalmat stilizáló poémáiban, Gottfried Benn vagy Heidegger időleges politikai állásfoglalásaiban, utóbb Broch a Tod des Vergil című regényében. A legezoterikusabb George-kör esztétája, Kommerell 1928-ban már a klasszikus német költői hagyományban is feltalálni véli a könyve címébe is emelt Der Dichter als Führer hagyományt. Az a magyar költő, akinek életművét évtizedek folyamán monográfikusan mértem fel, szövegeit közzétettem és poétikai eredményeit a század világirodalmi jelességeihez hozzámértem – szintén írt 1928-ban egy azóta is sokat vitatott klasszicizálóan expresszionista költeményt Vezér címmel. Úgy látszott lenni, hogy Európában az ideológiával manipuláló személyi diktátorok uralma következik el. A század szellemi életét ennek a manipulációnak a mechanizmusa befolyásolta. Az elfogadás különböző fokozataitól az elutasítás és ellenállás formáiig meghatározóan rányomta bélyegét a század Európájának arculatára. Ennek egy epizódja volt csak a második világháború. De olyan epizódja, amely a gyakorlatban bizonyította be, hogy ez az út nem lehet a jövő útja. Ami utána következett, csak politikai konfrontáció, egy eldőlt mérkőzés végigjátszása. Az epizód epizódja: nyolcvan nap. A német légierő Anglia felett; és bármely pillanatban bekövetkezhet az invázió is.

Ekkor kap Churchill miniszterelnöki megbízást. Egy beszorított országban egy mindenfelől ellenőrzött politikai megbízatást. Mindenünnen veszélyeztetve. Még annyi személyes hatalma sem lehetett, mint volt a római köztársaság legendásan korlátozott időtartamú diktátorainak, például a pún háborúk idején. Pedig elmondhatták volna: Hannibal ante portas. Szemben a század addig legsikeresebb valóságos diktátorával, akinek álmai is parancsszámba mentek. Aki magáénak mondhatta a világ akkor legkorszerűbb hadseregét. Ezt a nyolcvan napot írja meg könyvében korunk egyik jelentős történésze, John Lukács*.

Én ekkor négy éves voltam.

Négy év múlva karácsony előtt a szövetségesek nevében bevonuló orosz városparancsnok megkérte a felsőmagyarországi kisváros mérnökét, találjon ki valamilyen kivilágítást december 21-re egy nagy fénykép kereteként. Apám a fia karácsonyfájára előkészített villanygyertyákat adta oda. Akkor szűnt meg az ágyúszó a környező hegyekből, feljöhettünk a pincékből, már nem kellett rettegni, hogy valamelyik belövés eltalálja a házunk körüli parkban felhalmozott lőszereket. És ekkor láttuk először Sztálin képét. A vezér születésnapját ünnepelték katonái.

Ekkor már véglegesen eldőlt, hova fog tartozni a következő évtizedekben Közép-Európa. És vele együtt mi is. Mi akkor még nem tudtuk ezt. Örültünk, hogy életben maradtunk. Apám vizet fakasztott városának, estére villanyt gyújtott. Egy város élni akart olyan módon, ahogy a városok Európában évszázadok óta egy-egy katasztrófa után újra élni kezdtek. Ez a város élt még egy-két évig. Mint Európában a városok élnek azóta is. Aztán már csak helység lett. Nem európai módra. Menthetetlenül a másik oldalon maradtunk. Hitler után Sztálin érdekszférájában.

Kilenc éves voltam. Ha író lennék, ezt a két-három évet gondolnám végig.

***

Persze tudom, – írja is: – „the democratic process in the old West often sadly take for granted”. De azt is tudom, nincs csak fehér és csak fekete, különösen a politikában nincsen. És tudom, nem az a fontos – persze az is – hogy „Ariel cast out Caliban” avagy éppen fordítva. A baj az, hogy valaki mindig kiüti a másikat. A század háborúinak tanulsága már imigyen érkezik az irodalmi gondolkozásba is. Hadd idézzem a költőt, akinek életútját immár negyedik évtizede kísérem történészként, Szabó Lőrinc 1936-ban, születésem évében előre megírja a második világháború történetét egy keleti témájú versében.

A Szun Vu Kung lázadása című vers két szereplője: Szun Vu Kung a féktelen, fékezhetetlen, háborgó indulatú személyiség, aki az élet minden javára vágyik, irigyen figyeli a mások jussát, ő az individuális lázadó, aki tekintet nélkül az eszközökre tör a világ uralmára; és szemben vele Buddha a béke, a szeretet, a rend, tehát minden, ami fegyelmezi, rendszerbe illeszti az embert, és ezzel védi-óvja a rendszerben elfoglalt helyén mindenki jogait.

De mily egyszerű lenne a világ, ha a jó és rossz, a rend és rendetlenség párharca ilyen sémaszerű gyermekmesébe (hiszen maga a költő is gyermekeinek szokta volt mesélni ezt a kínai mitológiai tantörténetet) beilleszthető lenne. A lineáris történetben Buddha (mint Pound Mauberleyjében) „casts out” ugyan Szun Vu Kungot, hangnemét tekintve ugyanakkor éppen a dialogikus megjelenítés a vers jellemzője. A dialógus természetesen nem a szereplők között van (az csak rejtett monológgá csúsztatná a verset), de a szereplő személyeken belül. Hiszen Szun Vu Kung a tökéletes mérnök is, és nemcsak romboló indulatát borzongjuk félve, de útját a világűrben meghatott együttérzéssel kísérjük, vele ujjongunk, noha már előre érezzük a bukást, amint a vidámságot átéli az „érthetetlen semmibe” pillantva a világok határán. A technika biztosította száguldással határozható meg, akinek kudarcaiban az emberi végesség fájdalma is felsikolt. Szun Vu Kung világvégi utazása nemcsak a hagyományos eszmények hatalomvágyó kifordítása, hanem – hasonlóan Yeats Irish Airmanjéhez – „A lonely impulse of delight / Drove to tumult in the clouds” (Szabó Lőrinc fordításában: „egyszerüen az élvezet / hozott e dult felhők közé”); aki hasonló megdöbbenéssel fogadja a világ végén megjelenő „waste”-et a maga belső „tumult”-jában; izgatott, célratörő ténykedése nemcsak pusztítás, de hasonlatos Rilke Orpheusának, a „ganzen Werkes”-t (Szabó Lőrinc fordításában: „az egész művét”) befejezni akaró igyekezetével. És Buddha sem csak a humanista jóság; kegyetlen kiszámítottsága, amellyel Szun Vu Kung vergődését várja, és végül ahogy „kíméletesen” ráteszi a hegyet, a rend őreinek a mások kiszolgáltatottságára is utaló ténykedését is felidézi, egyben maga a mindenkori korlátozás. A kulturszimbólum ebben a versben átváltozik mítosszá, amely kizár minden dekódolható egyértelmű üzenetközvetítést: labirintusba jutunk általa, ahol minden „egyszerre mindenféle” – mint Szabó Lőrinc egy másik, 1931-ben keletkezett verse exponálja a probléma egyszerre politikai és poétikai oldalát. Szabó Lőrinc verse éppen azt érezteti, hogy nincs tiszta emberi képlet: a végletes tulajdonságok különböző összevegyítéséből áll egybe a történelmi személyiség éppúgy, mint bármelyik magánember. És ezzel eljuthatunk a dialogikus poétikai paradigmához, – ennek a költői beszédmódnak a kiteljesedése a húszas évek közepe-vége és a harmincasok eleje: Yeats mítosz- és filozófiai verseinek, Rilke Orpheus-szonettjeinek és Pound cantóinak korszaka. És természetesen a Te meg a világ keletkezésideje.

A pillanat ez, amikor az író felfedezi, hogy a létezésben a politikát „nem ábrázolni, de magasztalni próbálta”, majd hozzáteszi: „magasztalta és nem ábrázolta, ez volt a hiba” – mondatja regényében Broch Vergiliussal, mikoris az új vezér bevonulása idején „az Aeneis italusait” szembesíti „ezekkel itt”.

Ekkortól fordít hátat a század irodalma a politikának. Alkalmi versek – még a nagy költészet szintjén is – születnek persze véghelyzetben, az ellenállások szellemi garanciájaként. De a költészet lényegi poétikai fordulata éppen a belső dialógust, a szöveg sokféle értelmezhetőségét hangosítja fel: az Egy igazsággal szemben a Sokféle igazság létjogát. A szöveg polilogikus értelmezhetőségét. Vagy a hallgatást. Az irodalom kilépett előbb a politikából, ezt követően pedig a történelemből is. Hogy ezt majd mi követi? A költők dolga, nem az értelmezőké.

Irodalomtörténész vagyok. Aki egy olyan költővel foglalkozik, aki egy életen keresztül önmaga ellentmondásait faggatta. Sosem akart válaszolni, csak kérdezni. És semmiben és senkinek nem akart már hinni, önmagának legkevésbé.

***

Churchillről szólván persze tudom: „he is not without his critics in Britain and other European Countries”. Finoman fogalmaz. Számomra mégis az a nyolcvan nap szimbolikussá emelkedett 1994 legelején, amikor pár napos kikapcsolódást keresve egy írói alkotóháznak nevezett üdülőhelyre utaztam, és barátom* ajánlására bedobtam úti csomagomba John Lukács könyvét.

1993 nyarán ugyanis meghívtak ifjúságom városába egy harmadfélszáz éves műszaki egyetem új karának, a bölcsészettudományi fakultásnak megszervezésére. A Jogász és Gazdász Karok már működtek. Még abban az adminisztrációban jöttek létre, amikor hatalmi akarat tollvonással teremthetett és szüntethetett fakultásokat. Engedélyeztek ilymódon nálunk is szakokat, – de amikorra a kar egészét kellett legitimálni, már a politikai fordulat, az 1990-es úgynevezett rendszerváltás után beépítettek több, a demokrácia szellemében fogant megméretési kényszert. Jogos minőségi kontrollt.

Teremteni kellett – új-régi módon. Mifelénk új módszerként véve az öreg nyugati hagyományt. A demokrácia játékszabályait megtartva.

Az Egyetem vezetői most is gyors sikert akartak, az előttem érkezettek hatalmuk és szerzett privilégiumaik átmentését erőltették. A korábbi hatalmi struktúra szellemében az új-jövevény demokráciára hivatkozva – többségben lévén – szorítottak sarokba. A minőségi kontrollt jelentő új bizottságokban pedig a régebben is működő, hasonló karral régóta rendelkező egyetemek képviselői szavaztak. Nem egyszer történelmi előnyeiket féltve.

Minden lépést a nyilvánosság kontrollja előtt kellett tennem, sikert kellett felmutatnom úgy, hogy tetteimet bármikor bárki ellenőrizheti – ezt én magam is szorgalmaztam, mondhatom: ez volt kiindulási feltételem. Ennek következtében megbízatásom bármikor visszavonható is lehetett. Végülis a kari tanács bölcs állásfoglalása segített bizalmával. Úgy, ahogy…

…Úgy ahogy: talán ez a kritikus életrajzi helyzet okozta, hogy John Lukács könyvét nagy empátiával olvastam. Megtaláltam benne a századunkat meghatározó, a történelem további menetét eldöntő küzdelem mítoszi pillanatát. Egy politikai forma archetipikus jelenetét. Lehet, hogy patetikusan hangzik, korunk trójai eposzát.

Ebben az eposzi küzdelemben a messianisztikus diktatúrára szellemileg is felkészített, leigázott és felfegyverzett kontinens szinte egészére kiterjeszkedő diktatúra esélyei szorulnak vissza, meghatározóból történelmi epizóddá zsugorodva.

Szememben Churchill nyolcvan napja egy politikai formáció archetipikus teherpróbáját jelentette. Ő maga volt „the democratic process in the old West”. Hiszen a parlament volt az, amely újra és újra visszaigazolta és továbbra is bizalmat szavazott neki: ekkor végigküzdhette a maga küzdelmét. Bárha diadala csúcspontján utóbb egy következő választás minden hatalomtól el is választotta.

Formálisan Churchill ebben a nyolcvan napban is csak egy volt a történelem sok nagybritanniai miniszterelnöke közül. Aki – túl ezen, korábban is, későbben is – vitathatóan politizált. De ott és akkor mitikus személyiséggé is transzfigurálódott, – a történelem legendás héroszainak egyikévé. Akinek ténykedése máig kiható hatással lett Európa történetére.

Majd az idő multával, eposzi szerepe szűntével maga is visszaváltozott „egy” miniszterelnökké. Egyszeri érdemei nem jogosíthatták semmilyen hatalomtartásra. A történelem mehetett tovább – aztán már nélküle is. Éppen ennek a „processnek” a lehetőségét segített megmenteni. Előkészítve saját utóbbi személyes bukását is. Személyes érdeme: szívós akarata. Amivel megszállottan megmentette az utóbb őt magát is leváltó demokráciát.

Éppen ez a kontrollálhatóság a félelmetesen nagyszerű: az „old west” számára mindez egyszerű és természetes, a mi megújuló térségünkben mégis ez válhat példaszerűvé.

Az akkori sikere pedig történelemmé válhatott. Ez a történelem lett a biztosítéka annak, hogy „we must cultivate our garden”. És ezzel vissza is térhetek bevezető vándoranekdotámhoz is.

Az eső nem tőlem függ, de a gyepet nyírni, az elhatározás dolga. Persze ha tudom és akarom vállalni ezt az állandó kontrollt is, akár a sarokba szorítottság érzését is. Mert a példa mindig személyes jellegű, mint ahogy a követés is egyéni akarat dolga. Ez már erkölcsi kérdés is.

Az évszázadok néha nyolcvan napon múlhatnak.

***

Ami pedig ezután következett. A szakma legjobbjait sikerült imigyen munkatársaimul megnyerni. A bizottságok ellenszavazat nélkül akkreditálták a kart, 1997 augusztusában a kormány is elismerte.

Sikertörténet lenne? Erőt adott hozzá egy könyv, amely példaként formázott számomra egy politikust, aki felül tudott emelkedni egy pillanatban egész addigi életén. Mert hitt a demokráciában, és meg tudta menteni azt, amiben hitt.

Szerencsém volt, hogy jó pillanatban adta kezembe barátom a kellő példázatot.

 

* Megjelent: Parnasszus, 2005, nyár, 191–199.

* John Lukacs: The Duel. 10 may—31 July: The Eighty-Day Struggle Between Churchill and Hitler. Ticknor & Fields New York 1991. 258 p.

* Ferenczi László, aki a Magyarországon megjelentetett The Hungarian Quarterly számára ekkoriban készített ismertető bírálatot a könyvről.