Áraszály – avagy lehet-e a nyűtt vonóbul bot?

(Buda Ferenc haikui)*

 

Nyári olvasmányaim nagy nyeresége egy darabjaiban látszólag lazán kapcsolódó versciklus, amely figyelmesebb olvasásra a legszerkesztettebb ciklikus költeményünkre, József Attila Eszméletére emlékeztet, és számomra a személyes és nemzeti sorsot összefogó nagy látomás, Arany János A tetétleni halmon című versének testvérdarabja. Fogékony lettem rá, bennem hasonló létezésre kérdések kavarognak évtizede, és azt is megértem, hogy ez a látszólag személyre szabott világba tekintés egyben a nemzeti sors esélyeinek legfelelősségteljesebb mérekezése is. Nem versként elemzem. Kommentárokat fűzök hozzá, a magam évtizedes vívódásaiból írok néhány strófája mellé glosszákat. „Én is kerekítem, te is kerekíted” alapon – ketten mire megyünk.

 

* * *

 

A Forrás egyik nyári számában az írások élén találkoztam kortársam, Buda Ferenc költeményével, nála szokatlan címzéssel: 24 haiku. Azóta dédelgetem, becézem magamban ezeket az élettapasztalatból leszűrt verses mondókákat. És most, megkaptam az Írószövetség szokásos e-mailes meghívói között a kecskemétiek igen szép, ízléses invitáló lapját, melyen szembenéz velem, miként nézett életét elbeszélve abban a Szövetség utcai teaházban, ahol egy évadon keresztül hetente jártunk össze irodalomról beszélni és művészetekről hallgatni, összejöveteleinket Ködlámpának nevezve.  A törzshallgatókon kívül igen sokan futottunk össze a hírre, hogy egyik legjobb élő költőnket hallgathatjuk. Nagyon jó fényképe most szembenéz velem, és egyszerre ott látom ezt a néző fejet a pusztában, fogadott városa távlatosra kinyíló világában. Néz, mintha Arany János látomásában Csaba királyfi vagy éppen Árpád vezér nézne múltjával terhelten népe nevében a bizonytalan jövőbe. Meg mintha Rózsa Sándor vonná össze szemöldökét. De ez a nézés, miként a haikuk szövegei is több mint a mi környező világunkban kétségek között vergődő szétnézése. Akárha az utolsó mohikán is hasonlóképpen tekintett volna egyfajta jövőbe. Levetkőzött minden személyeset, mégis megtartott minden egyéni tapasztalatot ebben a tekintetben. De ezt csak én tudom, meg akik olvastuk valaha, vagy hallgattuk elbeszélésében a forradalmár ifjúságot, börtönt, megpróbáltatást, higgadt számvetést. Mostanra már a személyes sorstól függetlenedő, mondott szöveg marad versében. Az utolsó mohikán? Az utolsó magyar paraszt? Népéért felelős király vagy betyár? Ínséges esztendők futásában megszikkadt szavú táltos? Magát megmutató, mégsem személyében csillogó: sorskölteményt kimondó számvetést készítő. Szent István, mielőtt népét az égiekre bízta volna. Amikor olyigen magára maradhatott. Pedig érződik, mindegyik szavából: rengeteg felelősséggel terhelt. A legjobb költők sajátja ez irodalmunkban: úgy találni a szavakra, hogy azok önmagukban is, szöveggé összeállóban is, bár megtartják ékesen talált egyedi jellegüket továbbra is, egészükben, de egyszeriségükben is a nemzet törvényt mondó szövegeiként válnak megszületésük pillanatától idézhetőekké.

Úgy sikeredett törvényfogalmazássá, hogy nincsen ebben a szétnézésben semmi történelmi egyediség, extremitás, semmifajta sem magános, sem közösségi eseményesség. Helyette: személyes és közösségi számvetés összefoglalása. Mindennek, mi történelmiségként számunkra összegeződik a versbefoglalása. Nem többes szám első személyben. Nem retorikusan közösséget maga köré kerekítve. Egyetlen ember szava szólal meg úgy, hogy mi kéretőzünk beléje, bele bújunk a szövegbe, észrevétlenül mondjuk a szerzővel a maga természetességével mindezt – én legalábbis, de úgy érzem, a nemzet minden tagja hasonlóképp magára vállalhatja ezeket a szavakat-mondatokat. Már túl van ez az aszúvá érett szöveg minden egyszeriségen. Pedig mindenkié lehet – külön-külön. Ezer év óta minden öregember elmondhatná e tájon összehúzott szemöldökkel, távolba tekintve:

 

Mióta élek,

Hol aszály, hol áradás

föld-víz hazámban.

 

De még ezen is túltekint ez a szöveg. Ha az emberiség egész történetére gondolok, ezzel a mottóval összegezhetem könyvtárnyi könyvek helyett. Mennyi bölcsesség a személyes sors fűtötte elkeseredések helyett. Mennyivel bölcsebb ez a három sor, mint a szintén jogos kifakadás, kétségbeesett kormos kijelentés: Auschwitz után nem lehet verset írni. Elég csak elővenni a Bibliát, micsoda rabságok, dilúviumok és toronyépítő nagyot akarások között ment előre (vagy hátra?) emberi fajom. Mennyivel szebb, emberibb az Istennel küzdő Jákob álma. A nagyot akarás és a túlélés viszonylagossága.

Hogyan emlékezik álmaira Buda Ferenc haikuja? Amikor kezdjük az életünk, mintha a végtelenben gondolkodnánk. Mikorra a vége felé érkezünk – örülünk, ha van valamire rámutatni: ezt tehettem. Talán ér valamit.

 

 

(Ami megmarad)

Jegenye-hosszút

álmodik a gyalogút,

s bokorra ébred.

 

Az utóbbi években játszom azzal, hogy a magyar királyok elképzelhető utolsó számvetéseit, haláluk előtti széttekintését gondolom át. Mindegyik, még akinek élete sikeresnek is mondható volt, a világtól búcsúzóban nem igazán megnyugodottan távozhatott. Vegyük azt, aki látszólag mindent harmonikusan elrendezett, Zsigmond a királyt, a császárt. Mennyire biztosnak érezhette népei sorsát betegsége elhatalmasodván, Prágából hazatérvén, készülve eszményképe, Szent László lábainál Váradon megnyugodni. A mindenütt otthonosan utazó világfi, az egyház sorsát a szakadásból kimentve, még a lázadó csehekkel is talán megbékélve, utolsó útjában Znojmóban elakadván, felöltözve, trónszékére felülve zsolozsmáztatott maga körül, míg halálba nem szenderült. És a sors iróniája? Lányának férje, mindenhol utóda, akit mindenki elfogadott, a következő évben csatára szállván, járványos megbetegedésében ifjan elpusztult, utószülött fiúgyermeket hagyva maga után. Arany János balladájából tudjuk kit: V. Lászlót. Igaz, nem is száz év kiigazította Zsigmond álmát: valahai birodalmát a kiválasztott Habsburgok uralták. De mennyire másképp, miként azt a magyar királyok akarták volna. Kún László segítette ezt a családot először sikeresen trónra, Zsigmond megerősítette őket. Csakhogy amikorra a nagyhatalom reájuk szállt, már kiesett ennek a birodalomnak a szíve: Magyarország török prédává vált. Szent László városa is török uralom alá került. A magyar széthúzás, a török prédálás felfedte az ország gyenge pontját, népességének hiányait – felfedezték, kihasználták gyengeségét mások is, eljött siralmas eredménye: Trianon. Mennyire másképp hangzik Arany szájából a harmónikus álmélkodás: Zsigmond a király, a császár, mint Trianon távlatából a jegyespár rátekintése az Erzsébet alakját felidéző kiállítás plakátjára, a szemlélő fiatal írónő és szerelme egymásnak feszülő felkiáltása: császárnő – királynő. Négyszáz év vérrel teli ellentmondásai sűrítődtek Szabó Magda emlékezésében.

Vajon ezek a királyok hányszor döbbentek álmukból ébredve a lehetetlenbe:

 

(Impossibilité)

Anyám, ha egyszer

vénültöm vak havából

még újraszülnél…

 

Igen, a három pont: az elrendezhetetlenség. A királyok élete népek történetét villantja fel. Ezt mindenki ismeri. Az egyes ember ugyanígy elmondhatja mindezt, csak visszhangtalan önmagába fojtottan sóhajthat imigyen. Ha költő: halhatatlan három sorral törtet a három pont felé. A megváltoztathatatlanba. Abba, hogy hiába gondolod el utóbb akárha életed mindegyik múltba fulladó pillanatát, azt máshogyan felfejteni már nem lehet, bele kell törődjél az örökös folyamatosságba, melyben a te életed, egyszeri történeted csak epizód marad. Bárha mégis ezek az epizódok adják a folyamatot.

 

(Éphémerité)

Röpke itt-létünk:

üveglapon lehelet –

egy kéz letörli.

 

És ennek a kiegészítése:

 

(Őszi szélben)

Tűnődöm: vajon

itt maraszt vagy elröpít

ez az ökörnyál.

 

Ennyi lenne az egyes ember jelenléte ebben a világegészben? Minden percünk választások drámai sűrítménye, melynek tűntével a drámából elégia oldódik: ennyire tellett. Ennyinek is örülhetsz. De ezek a haikuk valahogy mégsem lehangolóak. Éppenhogy az emberi történelem tapasztalatainak összegezései. Életepizódjaink belealakulnak az egyetemes történetbe. A hangsúly nem az egyszeri feljajdulásokon van, hanem a kétségbeejtő pusztításokon mindig túllendülő emberiség képén. A világ elrendezettségén. Amolyan Eszmélet-félék, amelyeket végig gondolva kell egyfajta örökös szélben megállni helyünket, akárha vonatablakban (József Attila), akárha viharban (Ady). A versekben Buda Ferenc tekintetében nem jelződik semmilyen egyszeri történet, nem sír fel semmilyen szörnyűség. De megjelennek társak, szigorú bírák, ők is összevont szemöldökkel. Két költő neve felbukkan, mint amikor a pápai fogadáson a Szentatya szavaiban örömmel fedeztük fel valaha Balassi nevét. Itt Petőfi és Arany költőalakja jelenik meg, ad értelmet ennek az egész léttel való birkózásnak. Bizonyosság a bizonytalanságban:

 

(Certitude)

Bármerre fordulsz,

mindig szembe fúj a szél,

folyton csak szembe.

 

Csak emelt fővel lehet ebbe a létezésbe tekinteni. Elfogadni? Beleélni magadat. Mintha magamat hallanám. Egyre többször jutnak eszembe pillanatok, amelyek végezhettek volna velem. De nem, meghagytak. „Tartogat engem az Isten valamire” – mondja Németh László első regényének hőse az Emberi színjátékban. Valamiért belesimulunk ebbe a történelembe, amely az emberi faj örökös birkózása létezésének mikéntjével. Beleilleszkedünk? Minden percünkkel:

 

(Sors bona – plusque aliud)

Hetven-nyolcvan év

örökös létkockázat.

Hányszor megúsztam!

 

A perc és a folyamat egésze sajátos asszimetriával mégis csak elrendezi az ittlétünket: létünk értelmeként?

 

(Relativité)

Jöttem idáig

hétezer év lábnyomán.

Hét napig tartott.

 

Mi dolgunk e világon? Kérdezheti a király, a betyár, az utolsó mohikán, a költő. Kérdezhetem én, és te, és mindnyájan, akik ebbe a létezésbe belekapcsolódtunk. Tenni dolgunkat. Gondolkozni ezen a létezésen, Jákobként birkózni Istennel, és elrendezni dolgainkat. Aztán a Sors bona majd elhelyez bennünket „hétezer év lábnyomán”. És mindeközben megszületik a sajátos, magunkra szabott eszméletünk. A mű, amiért küldettünk. Ady Az ős Kajánja, József Attila Eszmélete és Téli éjszakája, megoldódik, mint Szabó Lőrinc Semmiért Egészenje, vagy T. S. Eliot Mágusok utazása. És mint a „civilben” fafaragó költő, Buda Ferenc eszmélkedése. Nemcsak önmaga számára, hanem átadható eredményként:

 

(S a huszonötödik)

Volt egy farönköm.

Addig-addig faragtam –

Bot lett belőle.

 

Az öregség verse? Gondoltam kezdetekben. A létezés verse – mondom gondolkozva végül. A magyar irodalom legfontosabb alkotásainak egyike. Amelyet csak öregen széttekintve lehetett szavakba sűríteni. Talán a legfiatalabbaknak is szólóan. Bár ők is, idejében kötődhetnének gondolatmenetéhez! Olyan vers, amely úgy lehet „farönk”-ből „bot”, ha eléri olvasójánál: „Du musst dein Leben ändern.” („Változtasd meg élted!”). És akkor zárulhat Arany szavaival lelkemben:

 

Körözze mindég szine-telt majorság,

Hogy lássa hasznát Isten, ember, ország, –

 

Hozzátéve Arany János áldó szavait:

 

És álljon a domb, a multak jele,

Kímélve bánjon a vész is vele.

 

Zárásul pedig még egy kapcsolódás. Sokak szerint A vén cigány a magyar költészet emblematikus darabja. Mintha Buda Ferenc ezzel a verssel mérkőzne haikuiban. „Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot” – kérdezi a létezése legmélyére tekintve Vörösmarty, aki a történelemben a gyilkos testvér botja zuhanását érzékeli. A bot nála a de profundis, a szlamosodás végállomása. Buda Ferencnél ennek éppen ellentéte. A zenész elnyűvi vonóját, a fafaragó megteremti a botot. Mely támasz és fegyver. És mindenképpen megszülető eredmény. A teremtés emberi méretű újrajátszása. Alakítás – szemben a pusztulással. A mindennapi élet értelme? „Addig-addig faragtam”: Hozzájárulás a létezéshez. Horatius és a vele fel-felujjongó Szabó Lőrinc örömszava: aere perennius. Mulandó, mint én, mégis használható, mint az ember, aki részesévé válik ennek a létezésnek. Alakuló valami, mint a költemény, mellyel létezésébe tekintett számot vető nekiszánással maga az alakítója, a költő Buda Ferenc.

* Megjelent: Parnasszus (centrum – Buda Ferenc), 2011, tél, 19–23.