Egy klasszikus verseskönyv (Balla Zsófia: A harmadik történet)

A klasszikus jelző, mely ennek az írásnak a címében szerepel, gyanakvást kelthet. Valamiféle ünnepélyességet jelezhet, amely a tárgytól való távolságtartás érzetét keltheti. A klasszikus fogalma bizonyos értelemben magába foglalja a távoli, az idegen, a kánon kitüntetett, ám kevésbé élő jelentését is. A klasszikus irodalom a zárt rendszer jellegét ölti. A méltóság, a pátosz, a megemelt beszéd poétikájának jelenlétét mindenképp jelezni szeretném a szó választásával. Ez az írás azonban abban az értelemben használja ezt a fogalmat, hogy az egy bizonyos, jól körülírható hagyomány tudatos folytatását jelenti. Volt ugyanis az európai költészetnek egy nagy korszaka, amelyben a költői nyelv mintegy a filozófia poétikáját jelentette. Hangzatos megfogalmazása ez annak, hogy a nyelv költői használata a filozófia mélabús hallgatózását előlegezte meg. Mígnem eljött az a fordulat, hogy a filozófia megirigyelve ezt a költészettől, maga tette fő tárgyává a nyelvet. Ez volt az az időszak, amikor a költészet géniusza a – kreátor értelemben vett – alkotóknak nevezett írókat a határhelyzetekbe űzte, ahol úgy élték meg a végleteket, mint a nyelvi tapasztalat végességét. És erről tudósítva a lét alapvető törésvonalairól adtak hírt. Balla Zsófia hosszabb hallgatás után megjelent kötete ennek a nagy hagyománynak az örököseként, egy nagy formátumú költészet eredményei összegzőjeként is tanúskodik arról, hogy ez a korszak mélyen írta magát bele az irodalmi hagyományban, és folyamatosan jelen lévő kihívása ma is megkerülhetetlen és elvégzendő munkát jelent. Kötete ezt a hagyományt írja újra bele a kortárs költészet rendjébe.

Ehhez a hagyományhoz lényegéből adódóan tartozik hozzá az is, hogy saját poétikájára és még inkább – pontosabban fogalmazva, hisz ez a hagyomány a pontosítás megszállottja is egyben – saját poétikája létesítette nyelven saját poétikájának előfeltevéseire is rá kell kérdeznie. Nagyon fontos mozzanat ez, mivel a költői nyelvek éppen arra tettek mindig kísérletet, hogy elleplezzék beszédjüknek azt a rendjét, amely valamely más rend felforgatásából jött létre. A nyelvi és poétikai öntudatosság nem tartozott sosem a poétikák elsődleges feladatai közé. Talán ezért is érdemes mindenekelőtt a kötet utolsó versére irányítani a figyelmet. A tárgy című „tárgyvers” ennek a poétikának a tudatosítását – paradox módon – vallomásként mondja el. A tárgyszerűség és a vallomás alakzati kerülnek itt egymással feszültségbe. Az én önmagát mondása jelenti az itt lappangó termékeny feszültség forrását, amely a tárgy mögé vonja vissza az egzisztencia megjelenítésének lehetőségét: „A vers a tárgy alá hajlik, árnyékába fekszik, a tárgy mögé rejtőzik. A vers az a tekintet, amely a tárgy minden porcikáját szemügyre veszi, tudomásunkra hozza… […] Az én tárgyam az, amelyet meglátok. Amelytől nem tudok szabadulni. Amelyből verset írok. Mint a régiekkel a lovat, a serleget, a függőt, úgy temetik el majd velem azt, amit láttam.” Súlyos, elkerülhetetlenül nagy kontextus nyitó szövege ez a vers a kötetnek. Mindenképp kitüntetett, már csak helyénél fogva akkor is, ha a kompozícionális helyi értéket nem is abszolutizáljuk. Azonban a magyar költészeti hagyomány megszólítása által mindenképp. És itt Ady és Nemes Nagy Ágnes közötti poétikai mezőben kell jelentést adni ennek a zárlatnak.

Az idézett hely az Ady-költészetére visszautaló alliterációja túllép azokon az intenciókon, amely az egzisztencia elsődlegességét, romantikus felsőbbrendűségét nyilvánítja ki a költészet anyagszerű nyomaival szemben. Az egzisztenciát, akárcsak a verseknek a szövegek szövegszerűségéből megszülető beszélőjét, nem tartja olyannak, amely a beszélő időbelisége fölé emelkedő, azon túllendülni képes léttel rendelkezne. Sokkal közelebb áll a Nemes Nagy Ágnes költészetében fontos, poétikai erejűvé váló tárgyszerűség elvárásához. A tárgy lírai reprezentációján keresztül megmutatkozó nyelvi transzcendenciát, a beszédnek, a megszólaló nyelvnek azt az intenzitását követeli meg Balla Zsófia ars poétikája is. De mindezek mellett érzékelhető még ebben a szövegben valami más is, amelyre a szökőkút trópusának értelmezése kapcsán, ugyanebben a szövegben hívja fel a figyelmet a szerző. Az már idézett szöveghely második mondata, amelyet ott csak töredékesen idéztünk, a következőképp hangzik teljes egészében: „A vers az a tekintet, amely a tárgy minden porcikáját szemügyre veszi, tudomásunkra hozza, de nem minden jegyét említi, hanem csak azokat, amelyekhez a megértés és a teremtés szándékát keverheti: a szökőkúthoz az emelkedés és a zuhanás gondolatát, a csúcsponton időzés, az önmagába való visszatérés eszméjét. A vers a tárgyban megteremti a permet színeváltozását és a lárma csendjét.”

A szökőkút poétikai trópusa ars poétikai indíttatású exegézisének „költői szótára” megidézi az említett nagy európai hagyomány és a már elhangzott szerzők mellett Pilinszky poétikai gondolkodásának nagy témáit is. Ez pedig a keresztény logosz-metafizika visszahangzását avatja elkerülhetetlen mozzanattá. Különös fényt vet azonban ez a szöveg erre a hagyományra, és nem teljesen olyat, amellyel Pilinszky maradéktalanul egyet tudott volna érteni. És ez természetesen nem hátrányára van ennek a költészetnek. A keresztény exegézisre alapozott nyugati metafizika két fogalma rémlik fel, amely a filozófiai gondolkodás alapjait is megvetette: a teremtés aktusához kapcsolódó kiüresedés, kiáradás, az emanáció fogalma, és annak bizonyos értelemben ellentéteként a kerügma megvonása, elrejtőzése, amely misztikus „rejtőzködő isten” gondolata felé mutat. Ez a mozgás, a kiáradás és a megvonás a kötet szövegiben a megidézés és a távol-lét kettősségében válik poétikailag alakító erővé. A szöveg utolsó bekezdése, amellyel kapcsolatban az Ady–Nemes Nagy Ágnes allúziókat idéztük meg azonban itt a személyes Halál allegorikus alakká növesztett képét hagyja az olvasóra búcsúzóul. De a Halálnak ez az allegóriája is megidéz valami hiányzót, valami távollévőt, az én-t, amely ekkor már csak egy elmosódott nyelvi jel, az intonáció gesztusa, egy jelentés nélküli grafikai jel, akár az aposztrófé.

Az aposztrófé a kötet alapkarakterét jelöli: a távollét, a hiány, az emlékezés, vagyis a megidézésé eszközeit. A versek szövege többségében valami másra utal rá. Az előbb említett A tárgy című vers a tárgy tárgyszerűségében láttatja ennek a távollevőnek a körülírhatóságát. A tárgy nyoma a jelenlét tárgya, a vers ez által a távollévő jelenlét rögzítőjévé, átmeneti, elmosódó megragadójává lényegül át az által, hogy tárgyát nem megjeleníti, hanem megidézi, mintegy jelenlévővé teszi. A távollevő „tárgy”, amely már csak a ráutalás által képes megjelenni gyakran a paratextuális utalások által válik a jelentés részévé: ajánlások, mottó, és legfőképpen a cím (Hazádnak, Kettős apokrif, A képernyő imádása, Reneszánsz füzér, A rózsa, Ted Hughes halálára, Angyalnak lenni, Négysoros, Caspar Hauser-variációk I–II, Mészöly Miklós délelőttje, Arany dal, Egy árgyélus kisfiú, Emily Dickinson, A szép fegyverkovácsné elköszön a régi fiúktól, „Verweile doch!”). A versek nagy számában a megidézés különösen áttételessé válik, mivel nem valamely jelentés versbe vonása történik, hanem homage-versként valamely létező személy sziluettjének, egy valamikori létezőnek és egy ezt mindenkor átható, attól el nem választható jelentéskomplexumnak a megszólítása történik meg. Az elmúló visszaidézése. A szövegtől elváló lét újra szövegbe vonása. Amely éppen hogy elhagyta a szöveget, amely létezése közege volt. A Petri György emlékének szánt Csöndfoltok című nagyon erős aurájú ciklus IV. része (Temetés) zárlatának tételmondatai hajtják végre a monumentalizálás paradox gesztusát:

 

Egyes szám, harmadik személy.
Eloldoz minket önmagától.
Most már halott.
A mű szabad.

 

A mű szabadságfokának a memento mori vershagyománnyal folytatott lestilizált párbeszéde mindenképp segítségére van. A test mediális reprezentációi, amint arra a VI. (A test kísértete) darab játszik rá, az egzisztencia jelenlétét szembe állítják a halál középkori-barokk hagyományával. A szöveg, a vers maga is a medialitás uralmát jelentik a nem-lét felett, ezáltal pedig – a Petri-költészet intenciói jegyében a test szerinti feltámadás blaszfémiája –, mint ízetlen tréfa, ironikusan el is utasíttatik. A diabolikus, altesti nyelvi fordulat adoniszi kólonná alakítása a hexameter végének metrikai zárlatában (mely akár a magyar irodalomban nagy hagyományú és jelentésesen terhelt szapphói óda metrikai megidézéseként is hathat), miközben Pál apostol parafrázisa aposztrófálja a halál-teológia keresztény hagyományát, mint a Gonosz textuális jelölését, Petri szellemének bravúros megidézése halála után:

 

Páratlan-pártatlan, még a barátaidat sem
kímélvén… Mondd, Petri,
hol a fullánkod? a tüskéd?
S írsz, amit írsz. Még ott is, a berlini konyhasarokban.
„Itt egy adóniszi sor” – mutatod. „Nézd: nyald ki a seggem.”

 

A kötetet nagy számban uraló hommage-versek – melyek akkor is a lét utáni létről tudósítanak (például a szerző versekbe áthelyeződött, textualizált létéről), ha nem is konkrétan halott szerzőt idéznek meg – a távollévő aposztrófjaiként a megjelenített egzisztenciát allegóriává, a Halál modern allegóriává avatják. A memento mori hagyomány aktualizálása áthelyezi a halál allegóriájának mozgását is. Ugyanis ennek a tradíciónak a jegyében hagyományozódó szövegek a halált a test halálaként, de lélek halhatatlan, isteni volta jegyében írták bele a jelentések szövedékébe. A villoni aposztrófét használó A szép fegyverkovácsné elköszön a régi fiúktól vers a test időbeliségén csak az erotika és a (szexuális) nem transzcendenciája által lép. Az Ajánlás, az Item paratextusai sem involválják a „Herceg” trópusát. A Halál itt aposztrofált allegóriája a test időbeliségét mutatja fel a maga – természetesen textuális – anyagszerűségében.

Az idézés és a megidézés mozgása: az írás és az írást elmosó mozgás kettőse a szökőkút trópusának értelmezésében már megmutatta, hogy Balla Zsófia poétikájában milyen szerepe van az idézésnek. Sok erős verset lehetne citálni annak alátámasztására, hogy az idegen szövegvilágok bevonása miképpen fejti ki azt a hatást, hogy a párbeszéd ereje által a versek beszélőjének egzisztenciáját erősítse meg. Ez a technika a rilkei hagyomány természetéhez tartozik hozzá. A tárgy-költészet a szövegalkotásnak ugyanezt a hatásmechanizmusát használja, és teszi a szövegeket létrehozó erővé. Példaként idézzük az Arany dal című verset:

 

Nem vagyok én már itt, sem ott még,
drága barátom!
Ez csupán epilóg: túléltem
rég a halálom.

Túlfutottam életem – hírét
merre találom.
Versen függök. Ég felé hull a
pók a fonálon.

 

A vers a töredék, az epigrammatikus alakzat Arany Jánosra visszautaló és aranyi szubtextust megmozgató nosztalgikus versformáját írja újra. A cetli, a marginália, a post scriptum örökölt műfaji mintáját a vers beszélője megfordítja az eszkatológia jelentése és azt továbbíró kommentár-műfaj jegyében. A vers az Arany Jánosi “semmiségeket” kifordítva eszkatológikus távlatot nyit. A megidézett, Arany-szövegeket megmozgató hagyomány a jelentés esetlegességét, berekesztődését, lezárását hordozta magában. Az Arany dal épp ellenkezőleg: a pók-metaforát a ’szövet’, a ’szövedék’, a ’háló’ vonatkoztathatóságát a vers textuális anyagszerűségére vonatkoztatva kinyitja, és az ellenirány mozgás, az emelkedés, a távolodás, az aposztrófé általi visszaidéződés, a nyomhagyás monumentumává avatja. A költészet pedig ennek a lírafelfogásnak az allegóriájává avatva aposztrofálja az hommage-versekben a távollévő egzisztenciát. Más érelemben a fausti pillanat idéződik meg a “Verweile doch!” című versben, amely fausti motívum a szökőkút-metafora egyik tipologikus olvasata: a kiáradás és az összeomlás, visszavonulás a halálba, és még a mögé, a teljes pusztulásba. A városvers egy találkozás helyszíneként ennek a motívumnak a megidézéseként át is értelmeződik.

A hiány leírása: melynek jele a zéró alakzat, a hiányzó kopula, amely a metaforikus azonosítás során rendre elmarad. A Magánytöredék című versben ezt egy, az egzisztencia monumentumaként megjelenő megfogalmazás is mutatja: „Tested ágbogain / forró lepke a csók.” A hiányzó kopula a beszélő hiányát is jelzi, azt a távolságot, amelyet a metaforikus azonosítás nyelvi mozgása elfedi, eltűnteti, eltávolítja a beszélőt attól, ami a vers hangja.

Más értelemben, mint eddig beszéltünk róla, de A fogadás című vers talán leginkább ebbe a körbe volna sorolható. Ugyanis ez a vers a zárlatban a Fiú üresen maradt helyét betölteni akaró beszélője az által válik a versben megszólalni képessé, hogy azt a költészettörténeti hiátust rendezi újra, amely a titkon, rejtetten, hiányzóan megidézett Babits-vers összefüggés- és jelentésrendje jelent. Az ott megjelenő, a dualitás hétköznapi, profán rendjéből ki nem mutató, kitalálni nem tudó jelentést a dualitás felszámolása feloldja, mely azonban csak az itt, ebben a szövegben körvonalazódó hiány által válik megvalósíthatónak. A hiány poétikai és metafizikai karakterű leírására még több más vers is idézhető volna. Egyetlen szövegre utalnék csupán, a Balla Zsófia költészete szempontjából kitüntetett jelentőségű nagy európai hogyományban fontos szerpet betöltő rózsa metaforát újraíró A rózsa című versre, amely zárlatában a következő költői kérdést teszi fel: “Mit ér, hogy örökkévaló, ha már nem él?” Mert hogy épp ez a hagyomány tudja leginkább, hogy az örökkévalóság és a lét(ezés) nem ellentétek, hanem egymás komplementerei, másként fogalmazva: ebben az értelemben metonímikus viszony fűzi őket össze. A rózsa azonban mégis inkább hagyományosan a helyettesítés alakzata, a metaforikus helyettesítés nagy árnyékot vető trópusa.

Az emlékezet leírása: a megidézés, az idézet egyszerre jelenti mindig az emlékezet átalakító erejének és hatásának bemutatását is. Ennek a vonulatnak megvan a maga kidolgozott poétikája. Az egzisztencia mindig a nosztalgia jegyeivel néz az idő munkájára, lajstromozza a kelléket, munkáit, hatását, mint a Tíz év után című vers teszi, de mégis tárgyszerűségébe rögzítve merevíti ki a nosztalgia, a tudatok távolságának, az önmagához képest távollévő tudatoknak a tapasztalatát: „Kő vagyok. Vágy nélkül emlékezem.” Hasonlóképp a távollévő visszaidézése a Tolnai Ottónak ajánlott A képernyő vak halszeme című pasztizs, vagy a Mi volt jó Pécsen? Az Időm, a képtelen a tárgyvers sajátos esete, amikor a képzőművészeti alkotás, egy kép, értelmező megjelenítése a tárgy köré íródik. Tavasz Edenkobenben című vers jó példája annak, ahogy az természet, a táj (és e kettő együttese különösen: a természeti táj) megjelenítése az emlékezet jegyében kap nyelvi alakot. Az idő tárgyszerű alakot vesz magára, és akárcsak a táj, megjelenítése az emlékezetnek a beszélőt hangsúlyosan távollévővé alakító közbeiktatása révén lehetséges. Az emlékezet formájában történő leírás az emlékezőt távollévővé, csak hiányával jelenlévőnek mutatja. A természeti táj minden eleme a csak emlékezete által jelenlévő beszélőre mutat, azt idézi meg, akkor is, ha már az egzisztencia maga nem is fog létezni: „…mert én is mutatom, akár az óra, / a világ idejét – s ha enyém már fogyóban, / helyettem mutatja majd rügy, fagyal bogyója.”

A határhelyzetek leírása: ennek leggyakoribb jele az és, amely a – Nemes Nagy Ágnestől ismert, poétikai jelölővé lényegített – között fogalmát lépteti be a vers világába. A határok szelíd átlépéséről beszél programszerűen mindjárt az első, kiemelt, kötetnyitó A lélekzet című vers, amely tüntetően és poétikus jelként k-val írja a test túlpartjaként értett metaforát. Az átlendülés ezen a határon a poentírozott végben azt a határt helyezi át:

 

Pedig a test, az árnyék
kolonca földre húzza:
hazája égi mélység.
Halálból csak a lélek
merít fel. És a halálba
is a lélek vezet majd.

Sós könnyek súlya és a
kevés jó könnyűsége.

 

Vagy a kötet második verse, szintén a határ kérdését, az átfordulás problémáját járja körül (Homok és víz határán), poentírozott zárlata a szelíd átlépést rögzíti: „Utad fordul, hol nyomod véget ér.” A rilkei-hagyatékhoz szorosan kötődő Angyalnak lenni című, Törésfelületek alcímmel ellátott verse is a határszituációt járja körül, és benne maga az angyal válik a határ, az átkelés “törésfelületévé”, amely szétválaszt és összeköt: “Átjutunk rajta, de hozzá sosem jutunk.” A gnómatikus mondatok a poétikai szabályok szigorával hatnak, a zárlat már túl feszítettnek is tűnik, és visszalépésnek az említett hagyományhoz képest. De a határhelyzetek a nyelvi teljesítőképesség metafizikai dimenziói felé nyitják a szövegeket. És ez egyre ritkább a visszafogott, lestilizált versbeszédek korának idején.

A motívumsorok le- és körülírása: a kötetszerkesztés klasszikus technikája. A verseken végighúzódó, következetesen végigvitt, gazdagon redőzött motívumháló Balla Zsófia korábbi köteteinek is alapvető szervező eszköze, amint azt tanulmányában Szilágyi Márton is megállapította és Balla Zsófia lírájának vizsgálata során feltárta.

Az újabb kötetben ennek a klasszikus poétikának és költői nyelvnek a teherbíró képessége igazolódott be, és nagy tartalékokat halmozott fel az elmúlt évek alatt. A kötet azt a határhelyzetet dolgozta fel hatékony módon, amely az egymással versengő poétikák párbeszédében a költészet emlékezetét megtermékenyítő módon kamatoztathatónak bizonyult. Miközben a kortárs törekvéseket figyelemmel kíséri, melyek láthatólag a közelmúlt poétikáinak lecserélésével radikálisan új nyelvet mutatnak fel, maga megőrzi azt a távlatot, amely a korszakok és határok fölött ível. Ezáltal a jelenkori líra legjelentősebb teljesítményei között méltán foglal helyet, és további meglepetéseket okoz még olvasóknak és kritikusoknak egyaránt. Mert ami klasszikus, az kimeríthetetlen.

 

(2003)

A klasszikus jelző, mely ennek az írásnak a címében szerepel, gyanakvást kelthet. Valamiféle ünnepélyességet jelezhet, amely a tárgytól való távolságtartás érzetét keltheti. A klasszikus fogalma bizonyos értelemben magába foglalja a távoli, az idegen, a kánon kitüntetett, ám kevésbé élő jelentését is. A klasszikus irodalom a zárt rendszer jellegét ölti. A méltóság, a pátosz, a megemelt beszéd poétikájának jelenlétét mindenképp jelezni szeretném a szó választásával. Ez az írás azonban abban az értelemben használja ezt a fogalmat, hogy az egy bizonyos, jól körülírható hagyomány tudatos folytatását jelenti. Volt ugyanis az európai költészetnek egy nagy korszaka, amelyben a költői nyelv mintegy a filozófia poétikáját jelentette. Hangzatos megfogalmazása ez annak, hogy a nyelv költői használata a filozófia mélabús hallgatózását előlegezte meg. Mígnem eljött az a fordulat, hogy a filozófia megirigyelve ezt a költészettől, maga tette fő tárgyává a nyelvet. Ez volt az az időszak, amikor a költészet géniusza a – kreátor értelemben vett – alkotóknak nevezett írókat a határhelyzetekbe űzte, ahol úgy élték meg a végleteket, mint a nyelvi tapasztalat végességét. És erről tudósítva a lét alapvető törésvonalairól adtak hírt. Balla Zsófia hosszabb hallgatás után megjelent kötete ennek a nagy hagyománynak az örököseként, egy nagy formátumú költészet eredményei összegzőjeként is tanúskodik arról, hogy ez a korszak mélyen írta magát bele az irodalmi hagyományban, és folyamatosan jelen lévő kihívása ma is megkerülhetetlen és elvégzendő munkát jelent. Kötete ezt a hagyományt írja újra bele a kortárs költészet rendjébe.

Ehhez a hagyományhoz lényegéből adódóan tartozik hozzá az is, hogy saját poétikájára és még inkább – pontosabban fogalmazva, hisz ez a hagyomány a pontosítás megszállottja is egyben – saját poétikája létesítette nyelven saját poétikájának előfeltevéseire is rá kell kérdeznie. Nagyon fontos mozzanat ez, mivel a költői nyelvek éppen arra tettek mindig kísérletet, hogy elleplezzék beszédjüknek azt a rendjét, amely valamely más rend felforgatásából jött létre. A nyelvi és poétikai öntudatosság nem tartozott sosem a poétikák elsődleges feladatai közé. Talán ezért is érdemes mindenekelőtt a kötet utolsó versére irányítani a figyelmet. A tárgy című „tárgyvers” ennek a poétikának a tudatosítását – paradox módon – vallomásként mondja el. A tárgyszerűség és a vallomás alakzati kerülnek itt egymással feszültségbe. Az én önmagát mondása jelenti az itt lappangó termékeny feszültség forrását, amely a tárgy mögé vonja vissza az egzisztencia megjelenítésének lehetőségét: „A vers a tárgy alá hajlik, árnyékába fekszik, a tárgy mögé rejtőzik. A vers az a tekintet, amely a tárgy minden porcikáját szemügyre veszi, tudomásunkra hozza… […] Az én tárgyam az, amelyet meglátok. Amelytől nem tudok szabadulni. Amelyből verset írok. Mint a régiekkel a lovat, a serleget, a függőt, úgy temetik el majd velem azt, amit láttam.” Súlyos, elkerülhetetlenül nagy kontextus nyitó szövege ez a vers a kötetnek. Mindenképp kitüntetett, már csak helyénél fogva akkor is, ha a kompozícionális helyi értéket nem is abszolutizáljuk. Azonban a magyar költészeti hagyomány megszólítása által mindenképp. És itt Ady és Nemes Nagy Ágnes közötti poétikai mezőben kell jelentést adni ennek a zárlatnak.

Az idézett hely az Ady-költészetére visszautaló alliterációja túllép azokon az intenciókon, amely az egzisztencia elsődlegességét, romantikus felsőbbrendűségét nyilvánítja ki a költészet anyagszerű nyomaival szemben. Az egzisztenciát, akárcsak a verseknek a szövegek szövegszerűségéből megszülető beszélőjét, nem tartja olyannak, amely a beszélő időbelisége fölé emelkedő, azon túllendülni képes léttel rendelkezne. Sokkal közelebb áll a Nemes Nagy Ágnes költészetében fontos, poétikai erejűvé váló tárgyszerűség elvárásához. A tárgy lírai reprezentációján keresztül megmutatkozó nyelvi transzcendenciát, a beszédnek, a megszólaló nyelvnek azt az intenzitását követeli meg Balla Zsófia ars poétikája is. De mindezek mellett érzékelhető még ebben a szövegben valami más is, amelyre a szökőkút trópusának értelmezése kapcsán, ugyanebben a szövegben hívja fel a figyelmet a szerző. Az már idézett szöveghely második mondata, amelyet ott csak töredékesen idéztünk, a következőképp hangzik teljes egészében: „A vers az a tekintet, amely a tárgy minden porcikáját szemügyre veszi, tudomásunkra hozza, de nem minden jegyét említi, hanem csak azokat, amelyekhez a megértés és a teremtés szándékát keverheti: a szökőkúthoz az emelkedés és a zuhanás gondolatát, a csúcsponton időzés, az önmagába való visszatérés eszméjét. A vers a tárgyban megteremti a permet színeváltozását és a lárma csendjét.”

A szökőkút poétikai trópusa ars poétikai indíttatású exegézisének „költői szótára” megidézi az említett nagy európai hagyomány és a már elhangzott szerzők mellett Pilinszky poétikai gondolkodásának nagy témáit is. Ez pedig a keresztény logosz-metafizika visszahangzását avatja elkerülhetetlen mozzanattá. Különös fényt vet azonban ez a szöveg erre a hagyományra, és nem teljesen olyat, amellyel Pilinszky maradéktalanul egyet tudott volna érteni. És ez természetesen nem hátrányára van ennek a költészetnek. A keresztény exegézisre alapozott nyugati metafizika két fogalma rémlik fel, amely a filozófiai gondolkodás alapjait is megvetette: a teremtés aktusához kapcsolódó kiüresedés, kiáradás, az emanáció fogalma, és annak bizonyos értelemben ellentéteként a kerügma megvonása, elrejtőzése, amely misztikus „rejtőzködő isten” gondolata felé mutat. Ez a mozgás, a kiáradás és a megvonás a kötet szövegiben a megidézés és a távol-lét kettősségében válik poétikailag alakító erővé. A szöveg utolsó bekezdése, amellyel kapcsolatban az Ady–Nemes Nagy Ágnes allúziókat idéztük meg azonban itt a személyes Halál allegorikus alakká növesztett képét hagyja az olvasóra búcsúzóul. De a Halálnak ez az allegóriája is megidéz valami hiányzót, valami távollévőt, az én-t, amely ekkor már csak egy elmosódott nyelvi jel, az intonáció gesztusa, egy jelentés nélküli grafikai jel, akár az aposztrófé.

Az aposztrófé a kötet alapkarakterét jelöli: a távollét, a hiány, az emlékezés, vagyis a megidézésé eszközeit. A versek szövege többségében valami másra utal rá. Az előbb említett A tárgy című vers a tárgy tárgyszerűségében láttatja ennek a távollevőnek a körülírhatóságát. A tárgy nyoma a jelenlét tárgya, a vers ez által a távollévő jelenlét rögzítőjévé, átmeneti, elmosódó megragadójává lényegül át az által, hogy tárgyát nem megjeleníti, hanem megidézi, mintegy jelenlévővé teszi. A távollevő „tárgy”, amely már csak a ráutalás által képes megjelenni gyakran a paratextuális utalások által válik a jelentés részévé: ajánlások, mottó, és legfőképpen a cím (Hazádnak, Kettős apokrif, A képernyő imádása, Reneszánsz füzér, A rózsa, Ted Hughes halálára, Angyalnak lenni, Négysoros, Caspar Hauser-variációk I–II, Mészöly Miklós délelőttje, Arany dal, Egy árgyélus kisfiú, Emily Dickinson, A szép fegyverkovácsné elköszön a régi fiúktól, „Verweile doch!”). A versek nagy számában a megidézés különösen áttételessé válik, mivel nem valamely jelentés versbe vonása történik, hanem homage-versként valamely létező személy sziluettjének, egy valamikori létezőnek és egy ezt mindenkor átható, attól el nem választható jelentéskomplexumnak a megszólítása történik meg. Az elmúló visszaidézése. A szövegtől elváló lét újra szövegbe vonása. Amely éppen hogy elhagyta a szöveget, amely létezése közege volt. A Petri György emlékének szánt Csöndfoltok című nagyon erős aurájú ciklus IV. része (Temetés) zárlatának tételmondatai hajtják végre a monumentalizálás paradox gesztusát:

Egyes szám, harmadik személy.

Eloldoz minket önmagától.

Most már halott.

A mű szabad.

A mű szabadságfokának a memento mori vershagyománnyal folytatott lestilizált párbeszéde mindenképp segítségére van. A test mediális reprezentációi, amint arra a VI. (A test kísértete) darab játszik rá, az egzisztencia jelenlétét szembe állítják a halál középkori-barokk hagyományával. A szöveg, a vers maga is a medialitás uralmát jelentik a nem-lét felett, ezáltal pedig – a Petri-költészet intenciói jegyében a test szerinti feltámadás blaszfémiája –, mint ízetlen tréfa, ironikusan el is utasíttatik. A diabolikus, altesti nyelvi fordulat adoniszi kólonná alakítása a hexameter végének metrikai zárlatában (mely akár a magyar irodalomban nagy hagyományú és jelentésesen terhelt szapphói óda metrikai megidézéseként is hathat), miközben Pál apostol parafrázisa aposztrófálja a halál-teológia keresztény hagyományát, mint a Gonosz textuális jelölését, Petri szellemének bravúros megidézése halála után:

  Páratlan-pártatlan, még a barátaidat sem

  kímélvén… Mondd, Petri,

                                             hol a fullánkod? a tüskéd?

  S írsz, amit írsz. Még ott is, a berlini konyhasarokban.

  „Itt egy adóniszi sor” – mutatod. „Nézd: nyald ki a seggem.”

A kötetet nagy számban uraló hommage-versek – melyek akkor is a lét utáni létről tudósítanak (például a szerző versekbe áthelyeződött, textualizált létéről), ha nem is konkrétan halott szerzőt idéznek meg – a távollévő aposztrófjaiként a megjelenített egzisztenciát allegóriává, a Halál modern allegóriává avatják. A memento mori hagyomány aktualizálása áthelyezi a halál allegóriájának mozgását is. Ugyanis ennek a tradíciónak a jegyében hagyományozódó szövegek a halált a test halálaként, de lélek halhatatlan, isteni volta jegyében írták bele a jelentések szövedékébe. A villoni aposztrófét használó A szép fegyverkovácsné elköszön a régi fiúktól vers a test időbeliségén csak az erotika és a (szexuális) nem transzcendenciája által lép. Az Ajánlás, az Item paratextusai sem involválják a „Herceg” trópusát. A Halál itt aposztrofált allegóriája a test időbeliségét mutatja fel a maga – természetesen textuális – anyagszerűségében.

Az idézés és a megidézés mozgása: az írás és az írást elmosó mozgás kettőse a szökőkút trópusának értelmezésében már megmutatta, hogy Balla Zsófia poétikájában milyen szerepe van az idézésnek. Sok erős verset lehetne citálni annak alátámasztására, hogy az idegen szövegvilágok bevonása miképpen fejti ki azt a hatást, hogy a párbeszéd ereje által a versek beszélőjének egzisztenciáját erősítse meg. Ez a technika a rilkei hagyomány természetéhez tartozik hozzá. A tárgy-költészet a szövegalkotásnak ugyanezt a hatásmechanizmusát használja, és teszi a szövegeket létrehozó erővé. Példaként idézzük az Arany dal című verset:

  Nem vagyok én már itt, sem ott még,

  drága barátom!

  Ez csupán epilóg: túléltem

  rég a halálom.

  Túlfutottam életem – hírét

  merre találom.

  Versen függök. Ég felé hull a

  pók a fonálon.

A vers a töredék, az epigrammatikus alakzat Arany Jánosra visszautaló és aranyi szubtextust megmozgató nosztalgikus versformáját írja újra. A cetli, a marginália, a post scriptum örökölt műfaji mintáját a vers beszélője megfordítja az eszkatológia jelentése és azt továbbíró kommentár-műfaj jegyében. A vers az Arany Jánosi “semmiségeket” kifordítva eszkatológikus távlatot nyit. A megidézett, Arany-szövegeket megmozgató hagyomány a jelentés esetlegességét, berekesztődését, lezárását hordozta magában. Az Arany dal épp ellenkezőleg: a pók-metaforát a ’szövet’, a ’szövedék’, a ’háló’ vonatkoztathatóságát a vers textuális anyagszerűségére vonatkoztatva kinyitja, és az ellenirány mozgás, az emelkedés, a távolodás, az aposztrófé általi visszaidéződés, a nyomhagyás monumentumává avatja. A költészet pedig ennek a lírafelfogásnak az allegóriájává avatva aposztrofálja az hommage-versekben a távollévő egzisztenciát. Más érelemben a fausti pillanat idéződik meg a “Verweile doch!” című versben, amely fausti motívum a szökőkút-metafora egyik tipologikus olvasata: a kiáradás és az összeomlás, visszavonulás a halálba, és még a mögé, a teljes pusztulásba. A városvers egy találkozás helyszíneként ennek a motívumnak a megidézéseként át is értelmeződik.

A hiány leírása: melynek jele a zéró alakzat, a hiányzó kopula, amely a metaforikus azonosítás során rendre elmarad. A Magánytöredék című versben ezt egy, az egzisztencia monumentumaként megjelenő megfogalmazás is mutatja: „Tested ágbogain / forró lepke a csók.” A hiányzó kopula a beszélő hiányát is jelzi, azt a távolságot, amelyet a metaforikus azonosítás nyelvi mozgása elfedi, eltűnteti, eltávolítja a beszélőt attól, ami a vers hangja.

Más értelemben, mint eddig beszéltünk róla, de A fogadás című vers talán leginkább ebbe a körbe volna sorolható. Ugyanis ez a vers a zárlatban a Fiú üresen maradt helyét betölteni akaró beszélője az által válik a versben megszólalni képessé, hogy azt a költészettörténeti hiátust rendezi újra, amely a titkon, rejtetten, hiányzóan megidézett Babits-vers összefüggés- és jelentésrendje jelent. Az ott megjelenő, a dualitás hétköznapi, profán rendjéből ki nem mutató, kitalálni nem tudó jelentést a dualitás felszámolása feloldja, mely azonban csak az itt, ebben a szövegben körvonalazódó hiány által válik megvalósíthatónak. A hiány poétikai és metafizikai karakterű leírására még több más vers is idézhető volna. Egyetlen szövegre utalnék csupán, a Balla Zsófia költészete szempontjából kitüntetett jelentőségű nagy európai hogyományban fontos szerpet betöltő rózsa metaforát újraíró A rózsa című versre, amely zárlatában a következő költői kérdést teszi fel: “Mit ér, hogy örökkévaló, ha már nem él?” Mert hogy épp ez a hagyomány tudja leginkább, hogy az örökkévalóság és a lét(ezés) nem ellentétek, hanem egymás komplementerei, másként fogalmazva: ebben az értelemben metonímikus viszony fűzi őket össze. A rózsa azonban mégis inkább hagyományosan a helyettesítés alakzata, a metaforikus helyettesítés nagy árnyékot vető trópusa.

Az emlékezet leírása: a megidézés, az idézet egyszerre jelenti mindig az emlékezet átalakító erejének és hatásának bemutatását is. Ennek a vonulatnak megvan a maga kidolgozott poétikája. Az egzisztencia mindig a nosztalgia jegyeivel néz az idő munkájára, lajstromozza a kelléket, munkáit, hatását, mint a Tíz év után című vers teszi, de mégis tárgyszerűségébe rögzítve merevíti ki a nosztalgia, a tudatok távolságának, az önmagához képest távollévő tudatoknak a tapasztalatát: „Kő vagyok. Vágy nélkül emlékezem.” Hasonlóképp a távollévő visszaidézése a Tolnai Ottónak ajánlott A képernyő vak halszeme című pasztizs, vagy a Mi volt jó Pécsen? Az Időm, a képtelen a tárgyvers sajátos esete, amikor a képzőművészeti alkotás, egy kép, értelmező megjelenítése a tárgy köré íródik. Tavasz Edenkobenben című vers jó példája annak, ahogy az természet, a táj (és e kettő együttese különösen: a természeti táj) megjelenítése az emlékezet jegyében kap nyelvi alakot. Az idő tárgyszerű alakot vesz magára, és akárcsak a táj, megjelenítése az emlékezetnek a beszélőt hangsúlyosan távollévővé alakító közbeiktatása révén lehetséges. Az emlékezet formájában történő leírás az emlékezőt távollévővé, csak hiányával jelenlévőnek mutatja. A természeti táj minden eleme a csak emlékezete által jelenlévő beszélőre mutat, azt idézi meg, akkor is, ha már az egzisztencia maga nem is fog létezni: „…mert én is mutatom, akár az óra, / a világ idejét – s ha enyém már fogyóban, / helyettem mutatja majd rügy, fagyal bogyója.”

A határhelyzetek leírása: ennek leggyakoribb jele az és, amely a – Nemes Nagy Ágnestől ismert, poétikai jelölővé lényegített – között fogalmát lépteti be a vers világába. A határok szelíd átlépéséről beszél programszerűen mindjárt az első, kiemelt, kötetnyitó A lélekzet című vers, amely tüntetően és poétikus jelként k-val írja a test túlpartjaként értett metaforát. Az átlendülés ezen a határon a poentírozott végben azt a határt helyezi át:

Pedig a test, az árnyék

kolonca földre húzza:

hazája égi mélység.

Halálból csak a lélek

merít fel. És a halálba

is a lélek vezet majd.

  Sós könnyek súlya és a

  kevés jó könnyűsége.

Vagy a kötet második verse, szintén a határ kérdését, az átfordulás problémáját járja körül (Homok és víz határán), poentírozott zárlata a szelíd átlépést rögzíti: „Utad fordul, hol nyomod véget ér.” A rilkei-hagyatékhoz szorosan kötődő Angyalnak lenni című, Törésfelületek alcímmel ellátott verse is a határszituációt járja körül, és benne maga az angyal válik a határ, az átkelés “törésfelületévé”, amely szétválaszt és összeköt: “Átjutunk rajta, de hozzá sosem jutunk.” A gnómatikus mondatok a poétikai szabályok szigorával hatnak, a zárlat már túl feszítettnek is tűnik, és visszalépésnek az említett hagyományhoz képest. De a határhelyzetek a nyelvi teljesítőképesség metafizikai dimenziói felé nyitják a szövegeket. És ez egyre ritkább a visszafogott, lestilizált versbeszédek korának idején.

A motívumsorok le- és körülírása: a kötetszerkesztés klasszikus technikája. A verseken végighúzódó, következetesen végigvitt, gazdagon redőzött motívumháló Balla Zsófia korábbi köteteinek is alapvető szervező eszköze, amint azt tanulmányában Szilágyi Márton is megállapította és Balla Zsófia lírájának vizsgálata során feltárta.

Az újabb kötetben ennek a klasszikus poétikának és költői nyelvnek a teherbíró képessége igazolódott be, és nagy tartalékokat halmozott fel az elmúlt évek alatt. A kötet azt a határhelyzetet dolgozta fel hatékony módon, amely az egymással versengő poétikák párbeszédében a költészet emlékezetét megtermékenyítő módon kamatoztathatónak bizonyult. Miközben a kortárs törekvéseket figyelemmel kíséri, melyek láthatólag a közelmúlt poétikáinak lecserélésével radikálisan új nyelvet mutatnak fel, maga megőrzi azt a távlatot, amely a korszakok és határok fölött ível. Ezáltal a jelenkori líra legjelentősebb teljesítményei között méltán foglal helyet, és további meglepetéseket okoz még olvasóknak és kritikusoknak egyaránt. Mert ami klasszikus, az kimeríthetetlen.

(2003)