Egy daktilus halála (Radnóti Miklós száz éve)

1939. augusztus 13-án, vasárnap Naplójába jegyez be Radnóti Budán, az Istenhegyen: „Éjjel. Az ember ír, egyre ritkábban, de ír s nem tudja, hogy nem önmaga halálos ítéletét írja-é.” Ez a mondat akár Kafkától is származhatna. Mire ezt leírta, talán már hétfő lett. Másnap augusztus 15-én, Nagyboldogasszony napján az egyház Mária elszenderülését és test szerinti menybe emeltetését ünnepelte. Az Istenanyának, más szóval az Istenszülőnek ezért nincs sírja a Föld nevű bolygón; ahogy a kereszten kivégzett fiának, Jézusnak sincs; e két test kiemeltetett az időből és a történelemből. A történelem, vagyis a keresztény világ azonban ekkoriban ismét nagy érdeklődéssel fordult a zsidók teste felé. A Föld nevű bolygón, közelebbről Magyarországon, ahol hivatalosan Krisztus születéséhez képest számították akkor is az időt, május 5-én már napvilágot látott az Országos Törvénytárban az 1939. IV. törvénycikk, amely hosszan és részletekbe menő pontossággal taglalta, hogy ki és milyen feltételek között tekintendő zsidónak. Vagyis hogy pontosabban ki és milyen feltételek között van korlátozva szabadságában, munkájában, mozgásában, vagyis állampolgári jogaiban. A törvény betűje szerint egyértelműen közéjük számláltatott az a személy, akit polgári nevén ekkor dr. Radnóczi Miklósként tartottak nyilván az állami szervek. Jogi értelemben tiszta képlet, problémátlan eset volt az övé. De valami miatt mégis máig tartó bonyodalmakat okozott, ha most, száz évvel születése után, még mindig kinyitva és napirenden van a Radnóti-akta.

A harmincas évek félelemmel és szorongással teli légkörében valami olyasmi készülődött, amit az akkor élők még el sem tudtak képzelni, mert nem állt rendelkezésükre hozzá nyelv. Az emberi képzeletnek minden híresztelés ellenére nagyon is szűk határai vannak, és a fantázia szabadsága nem végtelen. Hogyan lehetett volna beszélni ekkor a totális háború borzalmairól, amely elmossa a hátország és a frontvonal közötti különbséget, a jogfosztások hamarosan bekövetkező abszurditásairól, a gépesített halálgyárak iszonyatos technológiájáról, a népirtások döbbenetes számairól, a földig rombolt városokról, az atombomba okozta sokkról, és így tovább, hiszen sem szavak, sem képek sem álltak még hozzá rendelkezésre? A polgári liberális elvektől fokozatonként történt a visszalépés; 1938-ban még szégyenlősen „a társadalmi és a gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításáról” szól címében az első zsidótörvény. A nyelv és a képzelet még nem állt készen mindarra, amit a nyugtalanító álmok és a művészi alkotások homályosan jeleztek.

Radnóti költőként minden reményét a szavakba vetette. A költő a nyelv őre, a szavak tudója, a jelentések felkutatója és feltárója, aki a nyelv szellemének szolgája, gondolja és hirdeti. A korlátozásokra válaszul megerősödik benne az alkotói öntudat. Ennek a tudatnak a büszkesége ad erőt; ebből a hitből merít, hogy elviselje a méltánytalanságokat, később a nyelv halálos fenyegetéssé váló üzenetét. Az 1938 után egymást követő törvények és rendeletek, amelyek a zsidók „térnyerését” korlátozzák, a közéletben gyűlöletet szító könyvek, uszító cikkek, beszédek ugyanazon a nyelven öltenek alakot, amelynek Radnóti egyszerre alázatos és büszke őrzője. Arany nyelve és szavai visszhangoznak az uszítás nyelvében kifacsarva, meggyalázva és tönkretéve. De Radnóti emberként is minden reményét a nyelvbe helyezte. Mindhalálig hitt abban, hogy a nyelv nem kisajátítható, nem korlátozható, hogy a költészet nyelvének „térnyerése” ellen törvényekkel és rendeletekkel nem lehet hadakozni. Hitt abban, hogy a nyelv és a szavak legyőzik majd a hisztériát, a gyűlöletet, a fajisági álruhába öltözött haszonlesést, a zsidók kifosztásának és legyilkolásának nemzetmentő hazugságokba rejtőzködő mohóságát. Azt látta maga körül, hogy olyanok beszélnek a nemzet helyett a faj védelméről, akik nem ismerik a nyelvet, és nem tudnak magyarul. Hitt abban, hogy a magyar nyelv szellemétől idegen, annak törvényeit megerőszakoló beszéd nem győzheti le a nyelvet. De a szavak Radnóti ellen fordultak, törvények és rendeletek alakját öltve létét fenyegették. A magyar nyelv tört egyik legnagyobb költője éltére; falragaszokról figyelmeztette, hogy idegen, hogy ellenség, nem a nemzettest része, hanem azon élősködő parazita, fekély, ragály, tetű, és így tovább. A zsidók faji jelekkel karikírozott teste a megvetés és a megsemmisítés célpontjává vált, miközben az igazi mozgató ok a zsidók tulajdonának és javainak megszerzése, amelyre szüksége volt az államnak a háború finanszírozásához és a kormányzatnak a hadi kiadások okozta társadalmi elégedetlenség, az elszegényedő, a zsidó ellenes uszítás által bűnrészessé tett tömegek helyzetének javításához. Radnótinak nem volt elkobozható tulajdona; a korlátozó törvények nem engedték sem tanítani, sem publikálni. Ám a zsidótörvények egyetlen paragrafusa sem tiltotta meg a költő Radnótinak, hogy írjon. A jogalkotás nem vehette el Radnóti anyanyelvébe vetett bizalmát, amelyet a legszigorúbb törvények és a könyörtelen államhatalom sem tudott lefoglalni és elkobozni. Csak a testét vehették el tőle.

Szelíd verssoraiban azonban már korán ott dobol egy furcsa, nyugtalanító ritmus, amely a szótagok között keresi a rendet. Ha nem talál, akkor megteremti a szép beszéd hangzását, a szavaknak és a zenének egymáshoz simuló, szorosan összetapadó harmóniáját. A verstan időmértéknek nevezi, az idő és a mérték szavak jelzik, hogy játék rejlik benne: a nyelvbe vetett bizalom és az elmélyült figyelem élteti. Összekapcsolódik benne a hangzati élmény és a gondolat bensősége, egyik segíti a másikat, karöltve, békésen vezeti a többiekkel megosztható külsőség világába, amely a nemzet hagyománya. Ám amikor ma, a 21. század elején olvassuk Radnóti sorait és halljuk ezt a letisztult zenét, képzeljük oda, mögé mindig a harmincas évek utcazaját: a rikkancsokat, a menetelő katonabakancsok csattogását, a recsegő hangszórók sercegését, az uszító hírlapi cikkeket, a rádióból süvítő fenyegetést, a gyűlöletkeltő publicisztikát, a parlamenti szónoklatok fajiságra és hazafiságra épülő retorikáját. Radnóti nem csak a ritmust kereste; a képzelet világának tájain kutatott képek után egy olyan látomáshoz, amely akkor még meghaladta az emberi képzeletet, de szögesdrótokkal körülzárt területeken, szigorúan zárt ajtók mögött titokban folytatott, cigarettafüstös megbeszélésekben már valósággá vált. Tervek és parancsok születtek arról, hogy miként kell bánni országokkal, népekkel, embercsoportokkal. A végső megoldás programja körvonalazódott. Mindezek a feszes programok és végrehajtandó utasítások azokra a szavakra épültek, amelyek elfogadták, hogy különbség van ember és ember között. Felmondva a modern Európa, a humanizmus és a felvilágosodás alapelvét az emberi alapjogot illetően, a szabadnak és egymással egyenlőnek született ember fogalmáról. Az ember és ember közötti különbséget a nyelv alkotta meg, és a cselekvés avatta elképzelhetővé, vagyis valóságossá. A magyar nyelv, amelyben Radnóti bizakodott, kizárta őt magából, megbélyegezte és halálra ítélte. A költő saját csapdájába esett: anyanyelve árulta el, amelybe pedig minden reményét vetette.

1938 őszére világossá vált, hogy a világ hatalmai háborút akarnak. Már évek óta küszöbön állt. A második Nagy Háborúnak, amelyben milliók pusztultak el, Magyarországon első áldozata egy daktilus lett. Budapest ekkor még pulzáló város, amely igyekezett megőrizni mozgalmas, világvárosi hangulatát; szellemi pezsgése még óvta, kávéházak, szerkesztőségek vitáiban élt még a szabadság illúziója. 1939. augusztus 23-án a náci Németország és a kommunista Szovjetunió felosztotta egymás között Lengyelországot. A hatóságok szeptember elején hirtelen papírhiányról, papírkorlátozásról kezdtek beszélni. A lapok csökkentett terjedelemben, de mégis szaporodó fehér foltokkal jelentek meg. Hamarosan bevezették a cenzúrát. A propagandaosztályok vették át a sajtó felügyeletét. A szavak többé nem azt mondták, amit jelentenek. Napról-napra átírták a törvényeket, illúzióvá váltak és eltűntek a jog alapjai. Pedig a mindenkori hatályos törvények szövegien nyugszik a szekularizált Európa valósága. A nyelv ellen ekkor offenzívát indított a politikai és katonai gépezet. A költő őrzi a jelentések rendjét, a törvények kizárták Radnótit a nemzetből és alapvető emberi jogait vitatták el; miközben az anyanyelv magához láncolta. Radnóti alázatosan bízott a nyelvben; és akkor tette ezt, amikor mindenki valami másba vetette reményét vagy hazugságokban hitt. A végső győzelemben, a faj felsőbbrendűségében, a Megváltóban, a Messiásban; aki még tudott, az Istenben; vagy a Pártban, a Vezérben; a pénzben, az aranyban; a hadseregben, az angolokban vagy épp az oroszokban. A magyar nyelvben már senki sem hitt úgy, mint Radnóti vagy a naplóíró Márai. Vagyis úgy, mint Arany és Kazinczy. Radnóti verseit, haláláig folytatott munkáját hite éltette: hogy a jövő a nyelvben létezik, anyanyelvében, amelyet a legjobban ismert. És az anyjára emlékeztette, aki a szülésnek esett áldozatul. Talán ezért volt kész akár a legnagyobb áldozatra is.

1939. augusztus 31-én éjjel, a Szabadság kávéházban tudta meg Radnóti a Nyugat szeptemberi számát lapozgatva, hogy egy daktilus elesett. Két nappal korábban, 28-án még nem tudatták vele. „Hétfőn délelőtt jártam benn a nyomdában, «már kikorrigáltam», – fogad Gellért.” – jegyzi fel a Naplóban. A „Meredek út” egyik példányára című vers utolsó sorából Gellért Oszkár a még szócskát törölte. Ezáltal nem csak egy daktilus esett áldozatul, hanem megváltozott a vers jelentése is. Jellemző történet, ahogy Radnóti tudta nélkül, jóindulatból, a szerző és a lap érdekében hajtotta végre Gellért Oszkár ezt a prozódiai gyilkosságot: „Az utolsó sor: Mert maga még sosem ölt – helyett: Mert maga sosem ölt. […] S közben a sor ritmikai ellenpontja a Mert az igazra tanu – sornak!” A költő, a nyelv őre egyben az igazság tanúságtevője, a még szócskából Gellért a lázadás lehetőségét hallhatta ki, amely nem illik egy zsidónak tekintett költő szájába, akitől a jogfosztó határozatok jámbor elfogadását várják; és talán még a lap betiltását is eredményezheti ez a dacos még. A szócska azonban nem ezt jelentést hordozza, hanem időbeli határvonalat húz az igazságot és a nyelvet őrzők, illetve a gyűlölet és a gyilkosság által a másik oldalra kerültek között, akik ugyan birtokolják a hatalmat, de elvesztették az igazságot. A jövő pedig az igazság felismerésén és nyelvi tanúsításán nyugszik. Radnóti élete és műve üzenetei közé tartozik ez,  amivel a magyar nemzet az ő – és még többszázezer társa – legyilkolása után hatvanöt évvel sem vetett számot. 1939. augusztus 31-ről szeptember 1-re forduló éjszakán Radnóti és Fanni rosszul alszik; másnap megtudják a hírt: kitört a háború. A Radnótival együtt Abda határában brutálisan kivégzett húsz munkaszolgálatos gyilkosai nem németek, még csak nem is nyilasok voltak. A munkatábor keretlegénysége hajtotta végre a tettet. A parancsnokot 1947-ban halálra ítélték, de a másik két gyilkos, aki a mészárlásban segédkezett, köztiszteletben álló nyugdíjasként halt meg. Büntethetőségüket MSZMP tagságuk mellett még egyéb, a Kádár-rezsim érdekében végzett szolgálatuk is megakadályozta. Velünk élnek ők, a számon nem kért gyilkosságok elkövetői, mint a Holokauszt és a többi rémtett miatt nem vállalt felelősség és szembenézés jelképei.

Ma már tudjuk, Radnóti bizakodása nem volt alaptalan. Mégsem tévedett tehát, amikor a nyelvbe vetette az igazsághoz fűzte reményét. Versei által velünk élő szavai reményt adnak, hogy az anyanyelv igazságot szolgáltat, és elválasztja egymástól az igazat és a hamisat. Az írás felelőssége és az ember méltósága úgy kapcsolódik össze Radnóti életművében, hogy megrendítő és felszólító példát mutat, amely kötelezi az anyanyelv használóit, hogy cselekvő erővé változtassák a hagyaték üzenetét. Kis költői szabadsággal írva Radnóti nevét, adoniszi sort, egy daktilust és egy spondeust kapunk: Radnoti Miklós. Egy daktilus halála, ahogy a még szócska esete mutatta, nem csak a versben okozhat zavart. A keresztény hagyomány is arra tanú, hogy a testet el lehet venni, de jövőt a nyelv birtokolja. Mégis csak a költő, ki a nyelvbe vetette bizalmát.

 

(2009)