Cartesianus consolatio (Keszthelyi Rezső: Öntalálkozó)

Az Öntalálkozó prózaformában íródott. Igazából azonban költői szöveg. Erről árulkodik a kötet elején olvasható – javarészt – versidézetek listája is. Az idézetek jelöletlenek a szövegben. Hangokat hallunk tehát. A költészet hangjait. Keszthelyi Rezső költőként ismert. Bár nem annyira, mint amennyire megérdemelné. Különös, egyedi, hermetikus lírát művel, amely radikális zártságában más költői világokkal sem tart kapcsolatot. A nyelvi jelek használatának mikéntje leginkább a neoavantgárd költői iskolával rokonítja poétikáját; pontosabban a ’60-70-es évek hazai törekvéseivel. Olyanokkal, mint Balaskó vagy Hajas, vagy az induló Tandori költői világával. Azonban a neoavantgárd akcionalizmusa helyébe nála kezdettől a hermetizmus került. A meditatívitás, a nyelvbölcseleti szellem hatotta és hatja át verseit. Rendhagyó könyve, az Öntalálkozó is e hermetikus nyelvhasználat felől nyitható meg. Korszerűtlen formát választott. De a korszerűtlenség vigasztalhatatlan szépségével.

Különc könyv ez. A hangja sokszor szépelgőnek tűnik, mondatatit helyenként nem a grammatika és a logika, hanem a zene szervezi. Vannak szavai, amelyeket hiába keresnénk a lexikonokban vagy az interneten. A saját nyelvén beszél, ahogy a költők szoktak beszélni régen, amikor még a lírikus extatikus látomásokat jegyzett le papírjára. Izgalmas újdonsága az Öntalálkozónak, hogy egy régi, mára már szinte elfeledett, nagy hagyományú műfajt, a filozófiai diskurzust újította meg: a dialógust, amely a beszélgetés formájában való kifejtés, az együttgondolkodás, a meggyőzés műfajaként élt hajdan. Utoljára a felvilágosodás korában dívott ez a forma, amikor a gondolat keletkezésének nyomon követését és megragadását kívánták a szerzők demonstrálni az olvasó, illetve – akkoriban még inkább – a hallgató közönség előtt.

Az Öntalálkozóban azonban természetesen másról van szó, mert itt másként történik meg ugyanaz. A dialógus két beszélő hangjának megteremetése az erős koncentráltság, a stílus megemelt minősége által történik. Az idézetek beépítése, a mottóként alkalmazott versek a múlt század elejének elveszett és vágyott világát idézik meg, amikor a létre kérdezett rá az irodalom a szecesszió gazdagon indázó, dús, túlérett nyelvén, a természet isteni jelenléttel átitatott díszletei között. Az Öntalálkozó ebben a nyelvként megjelenített, lenyűgözően pazar természeti világot teremti újjá a beszélgetés háttereként, és ezzel egy immár ódon, patinás, változatosságában is lenyűgöző tárgyi világot. A beszélgetés díszletei és kellékei a dialógus színházszerűségét, megalkotottságát, ritualizáltságát idézik fel. Ebben a szövegtérben lép az olvasó elé egy névtelen elbeszélő és az elhallgatottságában is rejtélyes H. nevű szereplő. Kettejük sűrű, természetfestéssel, a tárgyi környezet Pazar leírásával átszőtt párbeszédét olvashatjuk.

Az élet halk, néma és félelmetes drámájának színrevitele elevenedik meg az elképzelt párbeszédben, amely a lét és az elmúlás tisztaságát telíti a természet derűjével és művészet szépségével. A vigasztalások műfaját is felidézi ez a kortárs magyar irodalomban kivételes alkotás. Az elmúlással szembe néző ember önvigasztalása szólal meg a nyelv szépsége és a gondolatok kicsiszolt finomsága által. A cartesianus consolatio sajátos alakzata ölt az Öntalálkozó dialógusában alakot. A könyv utolsó lapján az elbeszélő azt mondja: „És nekem újfent amaz érzésem támadt: mintha a nemlét lenne a világ léte.” Majd a gyertyafényre boruló sötét éjszakában a teraszig kíséri H.: „A terasz ajtajáig kísért. Olyan kedvesen tárta ki elém az egyik szárnyát, ami marasztalás volt inkább, semmint búcsú. A küszöbön át néhányat lépve, felnéztem a csillagsötét égboltra: Mihelyt e helyre ér, drága barátom, nem lesz semmi olyan, amitől ön árnyékot vethetne ide, e kőlapokra.” És így ér véget az Öntalálkozó, a nyugtalanító vigasztalások könyve.

(2012)