A megkísértés kísérlete (Tőzsér Árpád: Faustus Prágában)

Figyelemre méltó kísérlet Tőzsér Árpád Faust-újraírása. Sokféle kérdést vet fel; leginkább talán a verses dráma újabban megjelent néhány alakváltozatának a hagyományhoz való viszonyára irányítja a figyelmet. Térey János monumentális vállalkozása a Niebelung-lakópark a régi és az új szembeállításában a radikális utat választotta. Tőzsér Árpád a középúton jár. A Faust-mítoszhoz nyúl, de nem érinti annak metafizikai tágasságát; egy anekdotikus mozzanatra épít nagyszabású kísérletet. Itt a megkísértés valójában földi erő, amely a vallás nyelvébe öltözik, hasonlóan a Bornemissza Péter-féle Ördögi kísértetei hétköznapi megkísértéseihez. A lázadó emberiség, a teremtés aktusában részt kérő, felstilizált romantikus idol helyett itt egy későközépkori ördög- és kísértés-felfogás ölt modern jelmezt. Rudolf császár prágai udvara egy újfajta érzékenység készülődésének a helye volt Európában, amely alternatív kereszténység- és kultúrafelfogásával egy új Európa felé tekintett. Ez a Prága Tőzsér Árpád könyvében színtelen, középkorias alakot kap.

Molnár Albert távol van a hatalomtól; a kisemberek szorongó világába csöppen itt, ahol a gyanú, a félelem, a fenyegetettség, a kiszolgáltatottság veszi körül. A humanista hagyomány birtoklása, a szavak világában szerzett biztonság elégtelennek látszik a kísértésekkel való szembeszállásra. És mintha a szavak volnának a kísértés és a gonoszság hordozói. Ilyen értelemben a szótárkészítő maga is már a kísértő helyzetében van; de aztán a személytelen hatalom felé terelődik a figyelem. A távoli, meg nem jelenő Rudolf, és más ismeretlen emberek felé, akik döntenek a kiszolgáltatott emberek sorsáról. Ilyenként jelenik meg a centrum és a periféria, ahol a periféria démonizálódik, mint azt a Bocskay-felkelésre történő utalások sejtetik. Európa épp katasztrófa előtt, a harmincéves háború küszöbén áll; a humanista eszmény leáldozóban, a kereszténység irracionális erővé vált; a modernitás Rudolf-udvarában felemás módon körvonalazódó eszménye személyes játszmáknak van kiszolgáltatva. A reformált hitű Molnár bécsi egyetemi kinevezést nyerhet, ha katolizál. Döntést várnak tőle: „Az ember akkor a legszabadabb, / mikor választhat, te most szabad vagy.” (22. old.) Molnár Albert „lelke” különböző erők megütközésének válik célpontjává. De világa kisszerű, és a szótáríró maga is a nyelv foglya. A megkísértés és a szabadság is a nyelv csábítása által történik; a bűnös és gyarló nyelv ennek eszköze.

Ugyanis a Faustus Prágában legfontosabb tétje a nyelvhasználat, a nyelvi formák használatának áthallásos játéka. A régi nyelv modern ironikus újraírása Tőzsér Árpád munkájának legjobb helyein megjelenik. Vannak a szövegnek erre vonatkozó erős utalásai. Molnár Albert szótáríró, latin-magyar szótára a magyar nyelv bekapcsolását szolgálja a humanitás nyelvébe. Altdorf és Prága felől nézve egy barbár, lázongó, műveltség nélküli vidék nyelvet vet alá a latinnak. Molnár humanista, tekintélyes tudós, de szótára kettős értelemet hordoz. A nyelvre kiélezett és az írói vállalkozásban is a nyelvi archaizálásra, egy jelentéses stílusvilág megidézésre nagy gondot fektető vállalkozásban a nyelv központba kerülése természetes is. Molnár Albert rendszert, grammatikát, retorikát önt egy olyan nyelvbe, amely szótártalanul létezett. A császári kegy, a kitűntetés nem véletlen. A magyar nyelv megkísérőjeként is lehet látni Molnárt. Tőzsér Árpád szövegének hangsúlyos jelei egyrészt Molnár Albert korának nyelvét idézik meg. A színpadi szöveg szakaszolására szolgáló műszavak latin változatának alkalmazása (Actus, Scena, Interludium) a 17. századra utal, mint a történet idejére. Ugyanakkor a beszélők nyelve, verselése, a blank vers, a beszélői szólamok retorizáltsága, a legjellegzetesebb figurák és alakzatok, amelyeket használnak a beszélők, azok mégis inkább egy elhallgatott forrást idéznek meg: Az ember tragédiája nyelvét. Vagyis egy százötven évvel későbbi nyelvet és problémavilágot.

A Faust-monda kapcsán felmerülő megkísértés metafizikai esemény. A kereszténységet kulturálisan mélyen átjáró kísértés eleve metafizikai síkon játszódik le: az örök lélek a tét, amely Isten fennhatósága alá tartozik. A Kísértő e fölött nyer hatalmat. De ez a hatalom nem mindenható és nem is független a szabadság mozzanatától: hiszen jogi külsőségek közepette megy végbe, szabadon vállalt feltételek mellett a vérrel – mint a test jelével – szignált okirat hitelesíti a kölcsönösség és önkéntesség mozzanatait. Madách műve a Faust-mondát egy korabeli, modern és innovatív műfaji kód próbakövére vetve értelmezte át a kereszténység nagy paradigmaváltása jegyében; vagyis körülbelül akkor, amikor a keresztény Európa már a periférián is elvesztette addigi kulturális és civilizációszervező erejét. Tőzsér Árpád művében kevésbé látszik a nagyon terhelt, jelentéses Faust-mítosszal való számvetés poétikai és metafizikai tétje. A megkísértés maga a katolizálás lehetőségének felvetését követően Molnár Alberten kitörő epileptikus rohamban átélt álom-vízióba, mint betétjátékba (Interludium) ágyazva kap szerepet. Az erősen a goethei Faustra emlékeztető szereplő szexet, pénzt és tudást akar. De kiderül, szex helyett szerelemre vágyik; a pénz és a tudás pedig valamilyen furcsa okból, a látszatok logikája szerint cserben hagyja. A példázat által az álmodó Molnárnak felmutatott tanulság nélkülözi a racionalizálható mozzanatokat. Az ébredése után sem segítik Molnárt a szabadság gyakorlásában, vagyis a szükségszerűség felismerésében; ahogy egy nagy kísértő tanította alig másfél évszázaddal később.

Ha a szöveg színi utasításait vesszük szemügyre, akkor a hatvanas évek magyar színházának rejtjeles, példázatokban, parabolákban, önmagukon az erkölcsi megfontolások felé túlmutató világa idéződik fel. Az aprólékos leírás, a díszletelemekről, a kellékekről, a színészi gesztusokról való gondoskodás jelei a feltűnőek. Különös feszültség figyelhető meg a nyelvhasználat és a történet ideje, illetve az elbeszélt történet példázatosságának összefüggéseivel kapcsolatban. A verses dráma, a drámai költemény felől nyílnak utak a Faustus Prágában című munkához is. A nyelvi anakronizmus és a posztmodern irónia találkozása kiejti a megkísértés metafizikai tétjét, a lelket, amely nem csak szabad, de az isteni rész. Talán.

 

(2006)