A költői kép

William Golding remek regénye, Az utódok, egy neandervölgyi horda történetét beszéli el. A maroknyi ősember életét, az elmúlt század mentalitásának megfelelően, a létért folytatott harc tölti ki, akárcsak elméjüket – az önfeledtség ritka pillanatait leszámítva – a veszélyérzet, a rettegés. De most nem ez a lényeg, hanem az, hogy Golding megpróbálja a történetet úgy elmondani, ahogyan azt az elvolt fogalmakat nem ismerő, csak képekben gondolkodó ősünk (vagy inkább ük-bácsikánk) megélhette. Mindjárt a történet kezdetén baj történik: a folyó elsodorta a fatörzset, melyen a víztől rettegő erdőlakók át szoktak kelni. A csapat bölcse gondolkodni próbál.

„– Van egy képem.
Egyik keze elengedte a bunkót; erősen a fejére szorította, mintha
a bent villódzó képeket akarná elhatárolni.
– Mal még nem öreg. Mal még az anyja hátán csimpaszkodik.
Több a víz, nemcsak itt, de az ösvényen is, ahol jövünk. Egy ember
bölcs. Kidőlt fatörzset tétet az emberekkel…
Mélyen ülő szeme könyörögve fordult a néphez, hogy osszák
meg vele a képet.”

Golding valójában persze nem az ősemberről, hanem a saját eszméletünk egyik archaikus rétegéről beszél. Nem tudom, hogy elképzelése helyes-e, és csakugyan volt-e a múlt emberi tudatának egy kizárólag a képiségen alapuló állapota. Mai elménknek azonban kétségkívül van egy ilyen szegmense, és a költő, amikor verset ír, ma is ezzel a kívánsággal tekint olvasóira:

osszák meg vele a képet.

A grammatikák, retorikák, poétikák a nyelvi és költői kép fogalmát a helyettesítés alapelvére vezetik vissza. Képet használok a beszédben, amikor kard helyett gyíklesőt mondok, zászló helyett a szelek tán¬cosa, tengeri hajókkal vívott csata helyett a vitorlák tusája kifejezést alkalmazom. Persze bajban van a tudós, ha hosszú vizsgálódás után rájön, hogy a nyelvben semmi sincs, ami beérhetné önmagával.
A nyelv maga is dolgok helyettesítője, de még ezen belül, vagy ettől eltekintve is minden szóról elmondhatjuk, hogy egy másik szó helyettesítőjeként áll a helyén.
Azt mondja erre a tudós, hogy a nyelv alakulásának folyama-tában a képek minősége változik. Van köztük azonosíthatatlan („Pisti kiribicsi kalamajkó réri” – mondja Pistire az ügyész Örkény darabjában). Lehet egyedi alkotású a kép, úgynevezett „hapax le- gomenon”: „más sohasem érdekelte / Fölszánt poéta-ceruzámat / Csupán Politika és Szerelem”, írja Ady A magunk szerelme nyitó-versében, és ez a kép csak egyszer fordul elő a magyar költészet szókincsében. Egyedisége komplexitásából adódik: a költő meto- nimikus azonosítása az íróeszközzel, az érdeklődés eltávolítása a személytől és rávetítése a perszonifikált tárgyra, és szakralizálása a fölszánt jelzővel ebben az esetben teljesen problémamentesen ér-telmezhető nyelvi képet eredményez. Azért hozom ezt a kevéssé attraktív példát, hogy szemléltessem: az igazán zseniális egyedi képalkotás lehet tökéletesen áttetsző is, jóllehet a zagyvaságok hal-mozása gyakoribb. (Elsősorban ennek a képfajtának a túlburján-zása vezetett az 1960-70-es évek magyar költészetében a képek inflációjához, és a mértékvesztett képhalmozással szemben a min-denfajta kép alkalmazásától tartózkodó, sokkal inkább a gondolati költészet hagyományaira épülő poétikák megjelenéséhez Petrinél, Várady Szabolcsnál és másoknál. Sokat és sok helyütt írtam erről. Érjük be itt a mértéktartó és ízléses Ady-példával.) Lehet aztán a nyelvi kép poétikus, mint Aranynál a „száll az ének, szájrul száj¬ra”, lehet egyszerűen csak választékos, mint amikor egy szép nő hajkoronájáról beszélünk, mely arany színével és ragyogásával is a királyi ékszert idézi fel, és lehet elkoptatott, közhelyes, kioltott kép, mint amikor a fa koronájáról beszélünk, ami ma már semmi mást nem juttat az eszünkbe, csak a fa lombbal benőtt ágait. De vegyük észre, hogy korábban a fakorona is az uralkodók jelképét idézte, mely az ágak együttesét jelölte költőien; és ha a helyettesített, mert képiségében elszürkült ág korábbi értelmét keressük, a nyél, illetve a horog jelentésre bukkanunk, melyek képét sok évszázaddal ez¬előtt ősünk (még az ugor korban) a fa lombozatára vetítette, és ezzel is csak helyettesítette annak korábbi nevét, amit mi már nem is ismerünk. Végül még ennél is kopottabbnak érezzük azt a képet, melynek annyira elveszett a plaszticitása, hogy gond nélkül esünk a kép- vagy szóláskeverés, az akürológia bűnébe. Ilyenkor beszé¬lünk nehéz dióról, bonyolult tésztáról, vagy fohászkodunk ekként: „Uram, vedd le a vállamról ezt a keserű poharat!”
Úgy gondolom, hogy a költői képnek a helyettesítésnél fontosabb sajátossága komplex érzékszervi asszociativitása, az a mód, ahogyan megértjük, vagy, ha úgy tetszik, ahogy az olvasat megalkotása során jelentést tulajdonítunk neki.
Nemes Nagy Ágnes a költői képről szóló tanulmányában így ír: „…az irodalmi szóhasználatban, sőt közgondolkodásban a »kép« szó már elég régóta magába olvasztotta az úgynevezett trópusokat, hasonlatot, metaforát, metonímiát, még szimbólumot is …” Majd még tovább megy: „.a kép szó – mondja – a maga egysíkúságában is igazabbul fejezi ki a láttatás kreatív kényszerét, mint a formai dis-tinkciók. De én még a trópusoknál is továbbmegyek. Fogom magam, és az úgynevezett „leírást” is hozzácsatolom a képhez. Mert lélekta¬nilag édes mindegy, hogy leír-e a költő, hasonlít-e vagy metaforázik. Láttat, hallat, etet – ez a dolga.” Ezzel pedig lényegében visszatért ahhoz az ősi síkhoz, amiről Golding „beszámolt”.
„Van egy képem’, mondja a költő,
kőbaltáját és medvebőrét átadja a ruhatárosnak, a főúrral tollat, tin-tát és egy hosszú feketét hozat, kisimítja a lapot a márvány asztal-kán, azután írni kezd: „A rakodópart alsó kövén ültem, néztem, hogy úszik el a dinnyehéj”. Miért is mondja ezt? Kifogásolja a víz szeny- nyezettségét? Nem, ez cseppet sem érdekli. Azt gondolja, amit Illyés ír a Lőtt lábú madárban: „A kép / a legcáfolhatatlanabb beszéd”? Ezt sem hiszem. József Attila kifejezetten élvezte, ha a kijelentéseit va¬laki megpróbálta megcáfolni. Valójában egy emberalak megalkotása történik ezekben a sorokban: egy embert látunk a vers olvastán, aki néz valamit, és beszámol – persze képekben – arról a tájról, mely a szeme előtt kibontakozik. Mert annak hiszünk, aki lát, aki a saját szemével lát valamit. A többi csak spekuláció.
így persze szinte beláthatatlanul tág kategóriává válna a kép fo¬galma. Ha azonban következetesek maradunk, és csak azt tekintjük költői képnek, ami az irodalmi szövegben vizuális kulcsingerhez kap¬csoltan nyílik meg az értelmezés számára, sok mindent ki is hagy¬hatunk innen. Például az „A megemelt ÁFA olyan, mint egy belső büntetővám”, vagy a „Megkezdődött a tizedpontok csatája” mondat, hiába tartozik a klasszikus nyelvi képek közé mint hasonlat illetve metonímia, ennek a meghatározásnak az értelmében nem lesz többé költői kép. Vagyis az a költői kép, amihez így jutunk, tematikájában, értésmódjában és plaszticitásában megragadhatóan egységes nyelvi¬költői elem, és akár az is lehetségessé válik, hogy tisztaságát, plaszti- citását, illetve a benne foglalt áttétel ívét és asszociativitását vizsgálva önálló értékelés tárgya legyen.
Amikor Golding neandervölgyijei elkészítették a fatörzshidat, ünnepelték Há-t, tenyerükkel csapkodták combjukat, és Lok meg-osztotta a diadalt Likuval.
– Látod, Liku? A fatörzs átnyúlik a vízen. Há-nak sok képe 1»
van!
Sokáig a költő volt az a valaki,
akinek sok képe volt.
Ezt a sok képet azonban betűkből, hangokból, beszédből kellett kifejtenünk. Rejtekhelyen, a költeményekben tároltuk, onnan vet-tük elő, miközben folytonosan elevenen kellett tartanunk azt a ké-pességünket, hogy ilyen rejtélyeket/rejtekhelyeket felismerjünk és megnyissunk. Igyekeztünk megismerni és gondozni elrejtettségében kéznéllevő hagyatékunkat.
Ma a képek feltárva, kaotikus közvetlenséggel zuhognak az agyunkra. Ha jelentenek is valamit, ez a jelentés mindinkább elmo-sódik, egyetlen beláthatatlan akürológiává zagyválódik. És amikor majd végképp telítődünk a képekkel, elvész belőlünk a látásnak – ahogy Arisztotelész mondja – legkedvesebb érzékünknek a szere- tete.
El sem tudjuk képzelni, rövidesen milyen szegények leszünk.